Ez a mondat egy köztünk élő „láthatatlan” embertől származik. Igen, köztünk él, és láthatatlan – ha másnak nem, hát neki higgyük el, hogy így éli meg önmagát.
Magyarországon nincsen kasztrendszer. Mégis, ahogyan egy bizonyos csoportra tekint a magyar társadalom, megmutatja, hogy nekünk is megvannak az „érinthetetlenjeink”: ők a hajléktalanok. Legtöbbünk valószínűleg nem gondolja, hogy soha nem érintené meg őket – ők viszont így érzik magukat közöttünk.
A „láthatatlanok” egy kis csoportja néhány napja a budapesti Golgota Keresztény Gyülekezet kávézójában
előbújhatott a láthatatlanságból, a kiközösítésből, a lenézettségből, a lesajnáltságból.
A gyülekezet hajléktalanokat segítő nappali melegedője és annak alapítványa immár negyedszerre szervezte meg hiánypótló eseményét, amely a „Veled vacsoraest” nevet kapta: teljesen hétköznapi emberek, civilek vacsorázhattak hajléktalanokkal, a vacsora árát pedig felajánlották a Mentés Másként Alapítvány javára.
A kezdeményezés küldetése, hogy párbeszédet indítson azok között, akik amúgy sosem beszélgetnének egymással, és hogy a civilek – előítéleteiket félretéve –
ne a hajléktalant lássák a velük szemben ülőben, hanem az embert, akinek így alakult az élete.
A szervezők célja az is, hogy hajléktalan emberek átélhessék a kulturált környezetben elköltött vacsora szépségét, és elmesélhessék életük történetét valakinek, aki meghallgatja, akit tényleg érdekel.
Máté István, a vacsoraest fő szervezője, a Mentés Másként Alapítvány munkatársa elárulta, hogy a hagyományos segítő munka sablonain túllépve gondolkodtak, amikor életre hívták a programot, mert
szeretnék megmutatni a világnak, hogy a hajléktalanok is értékes emberek,
némelyikük olyan tudással, olvasottsággal rendelkezik, amit talán senki sem sejt, amikor rájuk gondol.
Tapasztalata szerint az utcán élők félelemmel vegyes kíváncsisággal érkeznek a rendezvényre, utólag viszont mindig azt mondják, hogy érdemes volt elmenni, mert olyan emberek figyeltek rájuk, és vették őket emberszámba, akiknek sokkal jobb életük van, mint nekik.
Aki ezen a novemberi estén az utcáról bepillantott a Horizont kávéházba, azt láthatta, hogy minden asztalnál ketten beszélgetnek, vacsoráznak. Mert minden asztalnál két ember ült, és csak annyi különbség volt köztük, hogy az egyiknek jobban alakult az élete, a másiknak meg annyira rosszul, hogy hajléktalanná vált.
Én Tamással vacsoráztam ezen az estén.
Tamásnak több szakmája is van, például reklámmenedzser, és szoftverüzemeltető. Egy vidéki kisvárosból származik, nem meglepő módon problémás családból, felmenői között viszont ott találjuk Széll Kálmánt, Magyarország egykori miniszterelnökét is. Édesanyja halálát követően családjában nem maradt senki, akire igazán számíthatott volna. Egy hosszabb párkapcsolat megszakadását követően már nem volt hova mennie, az utcán találta magát. Az utcáról hajléktalanszállóra került, majd megint utcára. Egyik baj követte a másikat, és szép lassan az alkohol rabjává vált.
Amikor Tamást arról kérdeztem, hogy utcán élve hogyan érez esténként, amikor a legtöbb ember hazaér az otthonába, így felelt: „mi hajléktalanok azért is iszunk, hogy ne jusson eszünkbe, nekünk nincs otthonunk. És azért is iszunk, hogy éjjel tudjunk aludni, mert az utcai zajok, fények rettenetesen zavaróak, ijesztőek. És egyáltalán, iszunk, mert úgy kevésbé fáj.”
Egyszer a szeme láttára verték meg egy hajléktalan ismerősét, mert kéregetni merészelt. A feldühödött járókelő ütlegelni kezdte, és az arcába üvöltötte a megoldást, amit szerinte tennie kellene: „koszos alkoholista, menj el dolgozni!”
Tamás egyébként két hónapja nem iszik – de ehhez kellett egy megrendítő élmény.
Egyik közeli barátja úgy döntött, leáll az ivással, mert az alkohol már annyira tönkretette minden szervét. Olyan hirtelen, és talán nem megfelelő módon tette le az italt, hogy szörnyű elvonási tünetek jelentkeztek nála, rohammentő vitte el. Másnap kapta Tamás a hírt: a barátja meghalt. Ami azonban még ennél is jobban letaglózta őt, hogy a temetésére rajta kívül senki nem ment el,
mindenki eltűnt a barátja mellől az alkoholizmus és a hajléktalanság miatt.
Tamás ennek hatására döntött úgy, hogy – orvosi segítséggel – leteszi az italt és, talpra áll.
Elismeri, hogy követett el hibákat, rajta is múltak a dolgok. De már hibáztam én is számtalanszor, mégsem vagyok az utcán, mert olyan család és olyan környezet az enyém, ami megtart, motivál, és krízisek idején jó irányba terel – és amilyen Tamásnak nem adatott meg. Az alkoholizmus betegség, egy elégtelen megküzdési mód – hogy oka vagy okozata Tamás jelenlegi élethelyzetének, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy
ugyanaz az Isten teremtett bennünket, aki ugyanúgy szeret mindenkit, tehát semmivel sem vagyok több, jobb, értékesebb ember, mint bármelyik hajléktalan.
Erősen hatott rám ez a péntek este: kilépve a komfortzónámból, a burokból, ami körbevesz, egyike lehettem annak a tíz szerencsés civilnek, akinek vacsoratársa bepillantást engedett az életébe, akit megtisztelt a bizalmával. Remélem, hogy Tamás ott, akkor, és talán hosszabb időre is láthatónak, elfogadottnak érezte magát.
Nem senkinek, hanem valakinek.
Arra viszont mindenkit biztatok, hogy jöjjön el a következő Veled vacsoraestre! A Mentés Másként Alapítvány facebook oldalán értesülhetnek a legközelebbi időpontról, de addig is, ha van rá lehetőségük, hívjanak meg egy hajléktalan embert ebédre vagy vacsorára, és beszélgessenek vele!
Mert rajtunk is múlik, hogy az a hajléktalan senkinek vagy valakinek érzi magát.
Novák András
