A pécsi közösségi pszichiátriai ellátás vezetőjével a mentális betegségben szenvedők nehézségeiről és a szolgáltatás működéséről beszélgettünk.
– A közösségi pszichiátriai nappali ellátás egyik klubjában vagyunk. Milyen tevékenységet végeztek itt?
– Nálunk közösségi pszichiátriai ellátás, pszichiátriai betegek nappali ellátása és fejlesztő foglalkoztatás működik. Legelőször a közösségi pszichiátriai ellátást indította el az intézmény 17 évvel ezelőtt: tartósan mentális problémával élő betegekkel foglalkozunk, akik alapvetően már valamilyen egészségügyi ellátást, kezelést kapnak. E mellé szociális ellátást is tudunk biztosítani. A közösségi ellátás keretében elsősorban az otthonukban látogatjuk meg őket.
– Miért volt szükség arra, hogy ez a szolgáltatás létrejöjjön?
– Ezeknek az embereknek az életvitelében vannak nehézségek, és lehet, hogy együttműködnek a gondozó orvossal valamilyen krónikus mentális betegségük miatt, de a hétköznapok vitelében vannak problémáik, nehézségeik. Van, akinek az álláskeresésben, másnak a tanulásban, és van, akinek a családi problémák rendezésében szükséges segítséget nyújtanunk. Az is előfordul, hogy a betegség valamilyen képességromlással jár, ami miatt nem tudja ellátni a hétköznapi teendőit. Ezek az emberek nagyon sokszor egyedül élnek, de ha család veszi is körül őket, akkor is általában minimális kapcsolatot tartanak a külvilággal. Mindezek miatt fogalmazódott meg a kérdés, hogy hogyan lehetne őket segíteni egy teljesebb élet kialakításában, minimalizálva a mentális betegségükből adódó hátrányokat.
– Nagy divat most mindenkit mentálisan is megcímkézni. Hogyan tud segíteni ez az ellátás abban, hogy az érintett emberek kevésbé megbélyegzettnek érezzék magukat?
– Próbálunk nem a problémákra fókuszálni. Fel kell mérnünk, hogy a beteg milyen nehézségekkel küzd, de még fontosabbnak tartjuk, hogy megnézzük, mi az, amiben jó. Mi az, ami jól megy, ami működik, erre hogyan tudunk építeni, hogyan tudjuk erősíteni őt. Ha van egy diagnózis, akkor az nagyon meg tudja határozni az ember hétköznapi működését, és nagyon le tudja nyomni őt, el tudja venni a kedvét.
A motiváció nélküli ember pedig nem látja a saját értékét, és azt sem, hogy ő miben ügyes.
Pedig mi ezekre a jó dolgokra szeretünk támaszkodni, és ezeket erősítjük. Ebben a felépülésszemléletben próbálunk dolgozni, és igyekszünk mindenkit az egyéni céljai felé támogatni.
– 17 év nagyon sok idő, főleg egy ilyen nehéz területen. Hogy lehet ezt bírni?
– Sokat segített, hogy a 13 éve létrejött intézményünk folyamatosan fejlődik. Nagy vágyam volt, hogy legyen egy olyan hely, ahol az emberek tudnak kapcsolódni egymáshoz, ahol nem csak egyénileg látjuk őket, hanem csoportfoglalkozást is tarthatunk, ahol pár embert közelebb tudunk hozni. Minden nap van lehetőség együtt lenni, ki tudnak alakulni közösségek. Szövődnek barátságok, szerelmek, és van már házasságunk is: ők itt ismerkedtek meg, és ezt jó volt látni. A következő lépés a munka, de nem mindenkinél reális, hogy kilépjen az elsődleges munkaerőpiacra. Hat éve fejlesztő foglalkoztatás keretében, házon belül tudunk munkajellegű tevékenységeket biztosítani különböző munkakörökben. Ezzel segíteni tudjuk, hogy később valahol máshol is tudjanak dolgozni, bár néhányan jelenleg is végeznek olyan tevékenységet, amiért valami kis juttatást kapnak. Engem folyamatosan motivál, hogy mindig kicsit előrelépünk, és ma már vannak mindenféle szakmai foglalkozások, többek között működik zene-, irodalomterápiás-, meseterápiás-, művészetterápiás- és mozgáscsoport, illetve van – Zafír, a magyar vizsla segítségével – állatasszisztált terápiánk is. Szeretjük közösen kitalálni, hogy mire van igény, mit szeretnének. Újabban hétvégéken kirándulni is járunk a munkatársakkal és az ellátást igénybe vevőkkel. Kollégáimmal nagyon jó csapatot alkotunk, és abszolút nyitottak a hétvégi programokra is. Ilyenkor több időnk is van egymásra, közösen elmegyünk, szalonnát sütünk, sétálunk a Mecsekben, néha moziba vagy színházba is eljutunk. Hetente van foci is, szeptemberben részt vettünk a pszichiátriai betegek számára rendezett focitornán is, Olaszországban.
– Pécsen most már van gyermekpszichiátria is. Ahhoz tudtok kapcsolódni bármilyen módon?
– Alapvetően mi 18 éves kor felettiekkel foglalkozunk, de a gyermekpszichiátriáról megvan az igény az együttműködésre, és mi is próbálunk ezzel kapcsolatban lépéseket tenni. Nagyon fontos lenne kiterjeszteni, rugalmasabbá tenni az ellátást, mert ha valaki 17 éves és 360 napos, akkor még nem foglalkozhatunk vele, egy hét múlva már igen. Meg abban az átmeneti állapotban, amikor valaki a gyermekpszichiátriáról betölti a tizennyolcat és átkerül a felnőtt pszichiátriára, jó lenne, ha mi is jelen tudnánk lenni, segítenénk a tanulmányai folytatásában, vagy éppen az elhelyezkedésében. A mi módszertanunkban
nemcsak a klienssel meg a családdal foglalkozunk, hanem a környezettel is.
Ha van rá igény, akár elmegyünk a munkahelyre, az iskolába, és ott is próbáljuk érzékenyíteni a pedagógusokat, vagy a munkahelyen a stábot.
– Fontos lenne, hogy a társadalmunkban csökkenjen a mentális betegségek száma. Mit lehetne ezért tenni?
– Ha tudnánk egymásra figyelni, odafordulni, megkérdezni, hogy van a másik, és nem beskatulyázni egymást különböző fakkokba, az sokat segítene. Megkérdezni a másik embert, mi van vele, mit gondol valamiről, és mire van igénye, mit szeretne, mi van a fejében – ezek nagyon fontosak. A legtöbbször ezek az emberek nagyon magányosnak érzik magukat.
– A magánynak lehet köze a mentális problémákhoz?
– Ez egyénenként változik. Mindenki más, az egyedi eseteket kell ismerni, sablon nincs. Hogy a magány volt hamarabb és erre jön egy sérülékenység, ami miatt hajlamosabb valaki arra, hogy kialakuljon egy mentális probléma, vagy a betegség kialakulását követően alakul ki a magányosság – ez esetenként változó.
– Sokszor évekig vannak itt ugyanazok az emberek. Milyen javulást látsz rajtuk?
– Vannak, akik 10 éve idejárnak, és olyanok is sokan, akikkel több év után már nagyon ritkán találkozunk. Pont most kaptam az egyetemről egy meghívót egy doktori disszertáció védésre: az egyik volt kliensünk, aki évekig közösségi gondozásban volt, doktorál. De rajta kívül is nagyon sokan vannak, akiknek már nincs szüksége ránk.
– Egyetemen tanítasz. Hogyan lehet megkedveltetni a tanulókkal ezt a területet?
– Rengeteg példát viszek a saját munkám kapcsán, így próbálom minél érzékletesebben átadni, hogy ez a gyakorlatban hogyan működik. Szerencsére több olyan kurzus van, ahol mindenféle gyakorlatot tudunk csinálni. Különböző élethelyzeteket kreálunk, amilyenekkel a munkájuk során találkozni fognak, és azokat kis- vagy nagy csoportban, együtt dolgozzuk fel. Megtapasztalják, milyen az, amikor figyelünk egymásra, és észrevesszük, hogy a másik mit mond, hogyan mondja, és milyen az, amikor ez nem történik meg.
– Miért lett a szívügyed a közösségi pszichiátria? Mit jelent számodra?
– A közösséghez tartozást. A doktori disszertációmat is ebből írtam. Amikor elkezdtem, azt láttam, hogy a közösségi ellátás módszertana még nem igazán látható tudományos szinten. Éreztem a késztetést, hogy jó lenne ezt megmutatni, hogy ismerjék meg minél többen. Ebből jött az ötlet, hogy vizsgáljuk meg, ami itt van, a közösségi és a nappali ellátás módszertanát, működését. Hasonlítsuk össze őket, és nézzük meg, hogy fél év alatt milyen változást tudunk elérni. Ebből a vizsgálatból is az jött ki, hogy
a közösség gyógyító ereje abban van, hogy együtt csinálunk dolgokat, és ez pozitívan hat ránk.
Nekem is folyamatosan visszaköszön a munkámban, hogy a közös munka milyen jó: jó együtt lenni, az egyénre figyelni, ezt mélységében megélni.
– Mit tehetnénk még, hogy javuljon a mentális betegségben élők helyzete?
– Jó volna, ha nem lenne tabutéma. Ha az élet természetes része lenne, hogy aki mondjuk ilyen nehézséggel él, annak ne kelljen titkolnia. Ha lehetne és szabadabban tudnánk beszélni erről a problémáról, az oktatásba is még jobban be lehetne emelni. Mert mindannyiunk életében lehetnek olyan időszakok, olyan nehézségek, amilyenekkel nem tudunk az adott eszközeinkkel megbirkózni.
