Egy különleges történet következik, amely arról tanúskodik, hogy még a leglehetetlenebb helyzetben sem kell csüggednie az istenhívő embernek – interjú Vecsey Enikő őrnaggyal, az Üdvhadsereg lelkészével.
– Két évtizede szolgálsz lelkészként. Mindig is erre vágytál?
– Valójában nem is tudtam, hogy pontosan hogyan él egy lelkész. Bár gyermekkoromban megkereszteltek és elsőáldozó is voltam, otthon sosem beszéltünk Istenről. Talán
csak azért lettem megkeresztelve, hátha jól jön a jövőben,
mondjuk ha egyházi esküvőt akarok. De Isten nem került szóba, pedig ha tudom, hogy van, a gyerekkorom is könnyebb lett volna. Az életem akkor változott meg igazán, amikor férjhez mentem.
– Egyből szerelem volt?
– Ha nem is első látásra, de hamar kiderült, hogy nekünk találkoznunk kellett. A munkahelyemen ismerkedünk meg, és már tudom, azért dolgoztunk ugyanott, mert az Isten akarta, hogy találkozzunk. Összeházasodtunk, gyermekekre vágytunk. Abban az időben indult az Optimális Családtervezési Modell, amire jelentkeztünk, és amelynek kereti között teljesen kivizsgáltak minket, hogy kiszűrjék a születendő gyermeknél az esetleges genetikai kockázatokat. A mi eredményünk lesújtó volt: a fogantatásra is alkalmatlanok voltunk, az orvosok szerint nekünk sosem lehet gyermekünk. Én ezt nem tudtam elfogadni. A nőgyógyászom szerint egyetlen út maradt, a mesterséges megtermékenyítés, és mi azonnal igent mondtunk. Hormoninjekciók, kezelések követték egymást, mire a hetedik alkalommal végre sikerült a beültetés. A tizenkettedik héten azonban minden álmunk szertefoszlott, elvesztettük a babát.
– Mi történt ezután?
– Visszamentem dolgozni. A munkahelyemen beszéltem a problémámról az egyik kolléganőmnek, akit mindig optimistának láttam, pedig tudtam, hogy az édesanyja halálos beteg. Kérdeztem is tőle, hogy hogyan csinálja – ekkor ő Istenről kezdett beszélni nekem: hogy Isten mindenkinek segít, hogy higgyem el, ha gyermekáldást kérek, akkor meg is fogja adni, de én csak legyintettem rá. Hamarosan újra belevágtunk a mesterséges megtermékenyítésbe – a hatodik próbálkozásnál eszembe jutott, amit a kolléganőmtől hallottam, és azt mondtam: Isten, ha valóban létezel, akkor segítesz. Egy hónapon belül megtudtuk, hogy a beültetés sikeres volt, és elkezdett növekedni a szívem alatt a gyermekünk – ő ma már harminchárom éves.
– Majd további négy gyermeknek adtál életet. Mindezt a mesterséges megtermékenyítésnek köszönheted?
– Ezt Istennek köszönetem – igaz, ekkor még nem voltam ebben ilyen biztos. A kisfiunk szépen növekedett, de héthónapos korában nem kért több anyatejet. Megijedtem, felhívtam a védőnőt, de ő csak annyit mondott, hogy nézessem meg magam, hátha várandós vagyok. Mondtam, hogy az kizárt, hiszen természetes úton alkalmatlan vagyok arra, hogy gyerekem legyen. Azért elmentem egy vizsgálatra, és kiderült, hogy valóban babát várok, sőt hamarosan az is kiderült, hogy egypetéjű ikrekkel vagyok várandós. Hamarosan már három fiunk volt, viszont a második szülés után ugyanarra lettem figyelmes, mint az első szülést követően: az ikrek hét hónaposak voltak, amikor nem kértek több anyatejet. Rutinosan rögtön orvoshoz mentem –
mit ad Isten?
újra ikreket vártam, ezennel kétpetéjű lányokat. Csakhogy azt mondták, hogy nem tarthatjuk meg a babákat: túl nagy a kockázat, mert alig néhány hónap telt el az ikerszülés óta, ilyen kis idővel a császármetszéses után pedig lehetetlen, hogy komplikáció nélkül kihordjam a lányokat. Az orvos arra kért, hogy gondoljuk át, mit szeretnénk. A hazafelé vezető úton végig sírtunk, de otthon azt mondtuk, hogy vállaljuk a kockázatot.
– Bekövetkezett az, amitől az orvosok féltek?
– Minden rendben ment, a két kislány természetes úton született, semmilyen gond nem történt.
– Ekkor már biztosan áldottad az Urat.
– Évekig nem is gondoltam arra, hogy csodát tett. Ilyenek vagyunk mi, emberek, ha jól mennek a dolgok, akkor örülünk, és csak akkor gondolunk Istenre, ha baj van. Így volt velünk is. El is felejtettem, hogy tőle kértem a gyermekeket, nem foglalkoztam Istennnel, volt elég dolgom az öt picivel. Közben szerettem volna újra elhelyezkedni, de nem vettek vissza a munkahelyemre, mondván folyamatosan hiányoznék. Készenléti állományba kerültem, hat hónapon keresztül próbáltak nekem munkát találni, de a gyermekek miatt nem vettek fel sehová. Regisztrált munkanélküli lettem, közben a tartalékainkat is feléltük. Itt volt az öt gyerek, tennem kellett valamit. A védőnő ajánlotta az Üdvhadsereget, ahol minden nap adnak meleg ételt – így volt mit ennünk. Aztán egyszer elhívtak minket egy alkalomra, és mi hálából elmentünk a gyülekezetbe. De ahogy megláttam a keresztet a falon, mondtam a férjemnek, hogy ez biztos valamilyen istentisztelet lesz, üljük végig, és utána rögtön menjünk haza. Így is lett, viszont mivel folyamatosan kaptunk segítséget az Üdvhadseregtől, megegyeztünk a férjemmel, hogy havonta eljövünk a vasárnapi szertartásra is.
– Megszólított a közösség?
– Mondhatjuk így is, de mi inkább egyfajta kötelességből jártunk az alkalmakra. Aztán egyszer szembejött velem a kapitány (az Üdvhadsereg munkatársa) a piacon, és megjegyezte, hogy hiányzott egy sor a hétvégén. Mire én megdöbbentem: mi hiányoztunk öt eleven gyerekkel? Korábban mindenhol gondot jelentett a sok gyermek, sehol sem láttak minket szívesen. Itt viszont elfogadták a nagy családunkat.
– Magától értetődő volt, hogy csatlakoztok a szolgálattevőkhöz?
– Megtértünk, megismertük Istent, és szívesen vállaltunk szolgálatot katonaként. Az Üdvhadseregnél katonának nevezik azokat a szolgálattevőket, akik teljesítik a tizenkét hetes képzést, és a későbbiekben egyenruhában segítik a közösség munkáját. Mi pedig örömmel mentünk, hogy támogassuk a közösséget. Közben bennem motoszkált a vágy, hogy tiszt legyek. A tisztek az Üdvhadsereg állandó munkatársai, akik prédikálnak és hirdetik az Evangélium örömírét – én erre vágytam. Sosem fogom elfelejteni,
húsvétkor kaptam a hívást
– olyan volt, mintha az Úr Jézus állt volna elém, hogy megkérdezze: ki fogja hirdetni az evangéliumot? Ezt megosztottam a férjemmel, mondtam neki, hogy menjünk el a tisztképzőre, de akkor még bizonytalan volt. Egy év múlva megváltozott a véleménye, ő is hívást kapott az Úrtól. Végül három házaspárral végeztük el a tisztképzőt, és mi lettünk a hídépítő osztály.
– Milyen érzés a férjeddel osztozni a katedrán?
– Számomra természetes volt, hogy nők és férfiak is prédikálnak, hiszen az Üdvhadseregnél ismertem meg a vallásos gyakorlatot. Minden alkalommal
örömmel tölt el, hogy továbbadhatom az örömhírt,
és ezzel segíthetek mindenkinek, aki hall engem. Ha a gyermekkoromra gondolok, összehasonlíthatatlanul nagyobb békében élek ma. Ebben sokat segít a kedvenc igehelyem is: „Nagy örömöm telik az Úrban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit. (Ézs 61,10) Sok megpróbáltatás ért az eddigi életem során, és bár lelkész vagyok, a világ gondjai engem sem kerülnek el, tudom, hogy ezentúl is lesznek nehézségek, de ilyenkor elég, ha erre a bibliai szakaszra gondolok, és tudom, hogy Isten minden helyzetben segít.
