Amikor a karácsony túléli a háborút – csendes, reményteli ünnep Gázában

Két drámai év után ismét karácsonyi fények gyúltak Gázában. A világ egyik legrégebbi, ma is működő keresztény templomában tartott visszafogott megemlékezés nemcsak vallási esemény volt, hanem a kétéves ostrom, bombázások és veszteségek közepette megmaradt helyi krisztushívők életjelzése is. Dr. Iványi Márton Pál, esszéíró, arabista, kommunikációkutató írása.

Móra Ferenc Aranykoporsójának XXXV. fejezetében szó esik arról, hogy Diocletianus – Prisca császárné és a Flaviusok kérésének részben eleget téve – kiadja a keresztények sorsán enyhítő római edictumot, amely azonban, talán a császár szándékai ellenére, mégsem terjed ki az egész birodalomra. A matematikus Bion reménykedve üdvözli e helyzetet, mire felhangzik a korai keresztény Lactantius rétor baljóslata: mindez nem az üldöztetés, hanem „a kereszténység végét jelenti”.

Gázában éppenséggel e sorshelyzet mintegy „fordítottja” rajzolódhat ki. Legalább két rendkívül nehéz év után a karácsonyi láng visszatérése a Szent Porphüriosz-templomba a nehézségek közepette egy derűvel, reménnyel és visszafogott vigasszal telibb időszak előjelét hordozza.

A Móra-idézettel nem konkrét történelmi analógiát keresnénk, hanem pusztán a kimenetelek változékonyságát és felcserélhetőségét kívánjuk érzékeltetni. Utóvégre nincs szó egyértelműen keresztényüldözésről, ámde megpróbáltatásokról nagyon is. A helyi keresztény közösség karácsonyi időszaka így – és talán a kedvezőbb korszak reményével együtt – aprócska, de már fellobbant fényként van jelen.

Az Al Quds londoni székhelyű újság az Anadolu hírügynökség nyomán arról tudósít, hogy január első napjának estéjén a Szent Porphüriosz-templomban – a háború kezdete óta először – ünnepi fények gyúltak, jelezve az ünnepi megemlékezések kezdetét a keleti naptár szerint. Mint tudjuk, a nyugati naptárt követő keresztény felekezetek december 24-én, a keleti naptár szerint ünneplők január 6-án tartják Krisztus születésének előestéjét.

Alexiosz metropolita az események kapcsán így fogalmazott: „A fénybe borult karácsonyfa nem puszta dísz, hanem világító ima, amely azt üzeni a világnak: Gáza népe továbbra is hisz az életben, a szeretetben, és abban, hogy a béke újjászülethet”.

A világ egyik legrégebbi, ma is működő keresztény temploma – a szóban forgó Szent Porphüriosz-templom – Gázában található; magját a Kr. u. 5. században emelték.

Hirdetés

A háború során menedékhellyé vált: tucatnyi keresztény család talált benne oltalmat,

miután otthonuk megrongálódott vagy megsemmisült a támadások következtében. Eljász al-Dzsalda, a gázai ortodox egyház gondnoki tanácsának tagja a mostani korlátozott ünnepi jeleket „óvatos enyhülésnek” nevezte kétévnyi „kényszerű hallgatás” után, amelyet “a bombázások, az ostrom és a kultuszhelyek célzott támadása idézett elő.” Majd hozzátette: „Bár idén sikerült meggyújtanunk a fényeket és megtartanunk az imákat, szívünkben mély fájdalom él a romba dőlt Gázáért és az elveszített szeretteinkért. Nem lehet teljes az öröm, amíg népünk sátrakban él.”

Ahmed Abd Al-Salam, a MediaLine szerzője szerint szerint Gáza keresztény közössége mára drámaian megfogyatkozott. A korábban több ezres közösség létszáma jelentősen csökkent, a megmaradt családok pedig három működő egyház között oszlanak meg.

A Gázai övezetben ma mindössze három hivatalosan aktív keresztény templom maradt:

a görögkeleti ortodox Szent Porphüriosz-, a római katolikus Szent Család- és a baptista templom. Az évek óta tartó gazdasági nehézségek, az elvándorlás és a háború együttesen gyorsították fel a közösségek fogyását. A háború előtt hozzávetőlegesen ezer keresztény élt a több mint kétmilliós lélekszámú Gázai övezetben. A harcok idején a templomok – különösen a Szent Család-templom – nemcsak vallásos térként, hanem menedékként és segélyközpontként is működtek. A karácsonyi ünnepek ez idáig rövidebbek és visszafogottabbak voltak, az ünneplés lényegében az imákra és a legalapvetőbb rítusokra szorítkozott.

2023. október 19-én a Szent Család-templomot és a Szent Porphüriosz-templomot egyaránt találat érte:

a légicsapásban 18 menedéket kereső civil vesztette életét – keresztények és muszlimok.

2025 júliusában pedig a Szent Család-templom következett. Nem sokkal korábban itt tartottak gyászszertartást Ferenc pápáért, akinek a gázai római katolikus közösséggel fenntartott személyes kapcsolata – imák, bátorítás és békefelhívások formájában – emlékezetes erkölcsi iránytű maradt a helyiek számára. Sőt, a néhai egyházfő szinte naponta felhívta telefonon Gabriel Romanelli plébánost.

A Ferenc pápával tavaly majdnem egyszerre (nyolc nappal korábban) távozott Mario Vargas Llosa szavaival, „mintha gyorsabban röpülne ott az idő, mint másutt. Talán ez az oka, hogy onnan ered három is az emberiség történelmének négy vallása közül, és hogy négyezer év óta több őrültséget követtek el érte, mint a világ bármely más részéért.” Hiszen a konfliktus korántsem előzmény nélküli. Mint arra Jeruzsálem című kötetében Simon Sebag Montefiore brit történész is rámutat, a vallási szembenállások végigkísérték a térség történetét; már Ihsíd és al-Hákim kalifák idején is előfordultak, ahogyan a kölcsönös erőszakot példázza az 1847-es vérvád is,

amikor egy keresztény arabok és zsidók közötti kődobálás mérgesedett el.

Ugyanakkor a vallási tolerancia és az együttélés hagyományai sem ismeretlenek. Omar kalifa vallási türelme Jeruzsálem 638-as elfoglalásakor vagy az oszmán idők közös vallási ünnepei az arab–szefárd együttélés emlékezetes példák, ha felidézzük Montefiore nevezett művét csakúgy, mint a libanoni-francia író Amin Maalouf Keresztes hadjáratok arab szemmel című krónikáit.

„Kamaszként nagyon szerettem Jeruzsálemet. Ugyanúgy libabőrös lettem a Sziklamecset előtt, mint a Siratófal tövében, és a Szent Sír-bazilika nyugalmat sugárzó hangulata iránt sem tudtam érzéketlen maradni” – vallja Amín doktor az algériai Yasmina Khadra A merénylet című regényében Jeruzsálemről, és valamiképp Gáza esetében is visszhangzik.

Az övezet ma nem ihletet kér, hanem hittel hirdeti, hogy a fény – ha gyenge is – nem adja fel a sötétséggel szemben.

Az innen alig nyolcvan kilométerre fekvő Jeruzsálem arról árulkodik, hogy az egész vidék „nagyon rosszul éli meg leszármazottai viszályát; viharok és árapály ellenében is azt remélve, hogy a kivilágosodás megszabadítja az elméket sötét kínjaiktól […] Jeruzsálem szenved, hogy nem ihletheti meg a költőket anélkül, hogy a szenvedély el ne fajulna, lelkében a halállal úgy száradt ki lassan, ahogyan az imák foszlanak szerte az ágyúk gyalázatában” – folytatódik a narráció ugyanitt.

E valóságalapú toposzokkal egybecseng, miközben azoknál előrébb is tekint a maga közvetlenül megélt valóságával a helyi patriarchátus közleménye. E szerint az elmúlt napok és hetek örömteli eseményei mögött kétségtelenül ott találni a várost körülvevő fájdalmat, az ostromot és a pusztítást. Ám a Szent Porphüriosz-templom előtti ünnepi fények mégis arról tanúskodnak, hogy a karácsony üzenete – a béke és az élet reménye – a háború sötétségében sem hunyt ki.