Amikor a pap válságba kerül – szakember reflexiója Hodász András önéletrajzi kötetére

A maga nemében egyedülálló könyvben számol be hivatásának ébredéséről, megéléséről, majd válságáról Hodász András. Mivel az egykori katolikus pap műve tanulságos lehet – mai és jövendő – kollégáinak is, megkértük a papok, lelkészek mentális egészségével foglalkozó Járay Márton lelkigondozót, református lelkészt, hogy szakmai szemmel kommentálja a kötetet.

Írásom nem recenzió, nem is részletes elemzés. Nem szeretnék reagálni András életútjának konkrétumaira, sem azokra a szélesebb társadalmat érintő témákra, amelyeket a könyv felvet. Ez a fórum nem alkalmas rá. Reflexióimmal a lelkipásztori hivatást érintő megállapításokat abba a tágabb kontextusba szeretném beemelni, amivel a többi felekezetnél vagy más országokban is találkozom, kiemelve pár általános érvényű, megfontolandó szempontot.

A lelkipásztori hivatás ingatlan vagy ingóság?

„Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1Pét 2,5).

Hazánkban az utóbbi évtizedben sok erőforrás ment az egyházi ingatlanok felújítására. Ezek közül sok indokolt, sőt egyes esetekben elkerülhetetlen volt. Ugyanakkor csak az utóbbi pár évre jellemző, hogy az egyházak vezetői elkezdtek anyagi erőforrást fordítani a lelkipásztori hivatások megerősítésére – képzési rendszerekre vagy támogató, segítő szolgálatokra. (Lásd például a reformátusok Gyökössy Intézetét). Emögött az a fájdalmas felismerés áll, hogy a legtöbb hazai felekezetben egyre kevesebb a friss hivatás, viszont sok a pályaelhagyó, vagy hivatásában megsérült lelkész és a következő években minden egyháznak szembe kell nézni azzal, hogy egy meghatározó nemzedék vonul nyugdíjba. Ebből adódóan a lelkipásztoroknak megnövekedett munkaterheléssel kell számolniuk, ami a kutatások alapján romló fizikai és lelkiegészség-mutatókkal társul. A kifáradt lelkipásztori kar viszont nem tudja elvégezni azt a missziói szolgálatot, ami életet vinne a felújított, de kiürült ingatlanokba.

A mélyen meghúzódó dilemma tehát az, hogy a pap, a lelkész ingatlannak vagy ingóságnak minősül?

Tekinthetünk-e rá úgy mint fogyóeszközre?

Vagy a hivatásokra gondoljunk úgy, mint Krisztus egyházának fontos építőköveire? (Mt 16,18) Ez utóbbi azt is jelenti, hogy a kezdetektől a hivatás végéig figyelemmel, támogatással, „karbantartással” viszonyulunk hozzájuk.

Ki alkalmas építőkőnek?

A hivatások csökkenő számából adódóan minden felekezet megküzd a dilemmával, hogy a lelkészképzésbe milyen embereket enged be. Számos összetevőből áll, hogy valaki alkalmas-e erre a hivatásra. Ráadásul sokféle szolgálati hely van, és ebből adódóan sokféle szolgálóra van szükség. Ez olyan hr-politikát feltételezne az egyház vezetésétől, ami sokszor még egy profi cégtől sem elvárható.

Amivel mégis lehetne javítani a helyzeten, azt a könyv is több ponton említi. Szükséges, hogy a lelkésznek készülő fiatalok a képzés folyamán komoly önismereti folyamaton menjenek keresztül. András is felhozza, hogy talán könnyebb útja lett volna, ha korábban elkezdi ezt a belső munkát. Egy önismereti szempontból megdolgozatlan papi hivatás sokkal kevésbé ellenálló a vele járó normatív krízisekkel és a nagy rendszerek diszfunkcionalitásából adódó kihívásaival szemben.

Hirdetés

Hamar kiütközhetnek azok a személyes életből hozott sajátosságok – gyermekkori kötődési sérülések, traumák vagy éretlen, megdolgozatlan pszichoszexuális állapotok –, amelyek a papi szerepben néha felerősödnek.

A tudatos önismereti munka nélkül kísértéssé válhat akár a dicséret, akár a kritika, a túlzott elvárás vagy éppen a túlzott szabadság.

Persze megismerni magunkat élethosszig tartó folyamat, ezért önmagában nem elég; hiánya azonban súlyos károkat okoz Krisztus testében.

Amíg azonban a pap- és lelkészképzés akadémiai keretek között történik, addig a növendékeknek egyszerre kell megküzdeniük az egyházi és a felsőoktatási rendszer merev struktúráival; ez – ahogy András is írta (79. o.) – ellehetetleníti azokat, akik a változásért küzdenek, de nincs kezükben a hozzá szükséges hatalom. Felekezettől függetlenül szinte minden teológusnemzedéknek megvan az élménye, hogy a változtatásokért küzdött, és végül kudarcot vallott.

Végig kellene gondolni, hogy Isten mit akar építeni a teológiákon! „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127,1) Ez a gondolkodás az összes érintett bevonásával – egyházvezetés, teológiai tanárok és hallgatók, lelkészek, gyülekezetek, egyházi intézmények –, a szinodalitás szellemében, a Lélekben való beszélgetés útján lehet igazán gyümölcsöző. Megértem már ilyen hosszú távú stratégiaalkotást egy világszervezetben (International Fellowship of Evangelical Students), így nem tartom lehetetlennek.

Az épület alapja

A papi hivatás alapja a Krisztustól kapott elhívás. Amikor egy pap kisiklik – ahogy András írja, depresszióssá válik, kiég, alkoholproblémákkal küzd, esetleg kilép – gyakran látható, hogy már nincs kapcsolódása az alapokhoz. A papi szolgálat önálló építménnyé válik, melynek fókuszába a szolgált közösség, az egyházi struktúráknak történő megfelelés vagy egyéni ambíciók, esetleg félelmek, szorongások kerülnek.

Van persze olyan helyzet, amikor a lelkipásztor Istentől kapott elhívása összefeszül az egyház működésével.

Különösen igaz ez azokban az időszakokban, amikor a közegyház is elmozdul alapjaitól. Ezekkel a kérdésekkel az összes magyarországi felekezetnek szembe kellett néznie az elmúlt évtizedben. A legtöbb nagyobb felekezet egy összetett politikai helyzetben új, az állam által delegált szerepköröket és juttatásokat kapott. A politikai szándék sosem azonosítható az egyház küldetésével, ezért a keresztény közösség missziójának megőrzése kiemelt feladata valamennyi felekezet vezetésének.

Ahogy András is írja, minden időben vannak püspökök, akik felvetik ezeket a kérdéseket (90. o.), de a rendszerszintű átbeszélés általában elmarad. Ez a reflexiós folyamat függetlenséget, Isten vezetése iránti elkötelezettséget, időt és közösségi megkülönböztetést igényel. Az elmúlt időszakban Andráson kívül sok más lelkész került hasonló dilemmába. A református egyházban püspökválasztás előtt állunk, így különösen fontos lenne pótolni az elmaradt közösségi reflexiót (274. o.).

Ezek hosszú folyamatok, és nincsenek egyszerű válaszok. Ilyen például az iskolai hitoktatás kérdése, ami mellett és ellen is sok érv szól, hiszen egyszerre segítség és akadály az egyház küldetésének megvalósításában. Míg egyes lelkészeket megemelt, másoknak komoly nehézséget okozott a hivatásuk megélésében. Néhol az Egyház épülését, másutt a gyengülését hozta. Elkerülhetetlen, hogy egyházaink újra és újra reflektáljanak küldetésük helyzetére, hiszen a lelkészeknek nehéz szolgálni egy alapjaitól eltávolodott, függő viszonyban lévő egyházban.

A hivatások krízisének oka azonban az esetek többségében nem egyszerűen a közegyház állapota. A papot sokszor a magánya (32. o.), a protestáns lelkipásztort pedig gyakran a munka és a család közötti egyensúly hiánya gyötri. Itt is hangsúlyozni kell az önismeret szükségességét (214. o.), de – ahogy Kálvin írja az Institutióban – legalább ennyire fontos az igaz istenismeret. Ennek két aspektusa különösen is kiemelendő. Először is,

az egyházat nem a papjai és a lelkészei, hanem Isten építi.

Ez az a szempont, ami a lelkipásztort megvédheti a kiégéstől, a közösség túlzó elvárásaitól, a folyamatos önostorozástól. A hazai kutatások azt mutatják, hogy az evangélikus és a református lelkészek több mint kétharmada küzd bűntudattal, mert érzése szerint nem látja el megfelelően a feladatait.

A másik szempont, hogy Isten elsődleges munkaterülete maga a pap. Tehát a hivatás elsődleges célja a személyes istenkapcsolat, és ezzel együtt a fizikai és a lelki egészség ápolása. Ez egyik magyarországi felekezetben sem eléggé tudatosított szempont. Sokszor a lelkész szolgáltatóként, eszközként jelenik meg, és az elvárás csupán annyi, hogy feladatát bármi áron ellássa. Ahogy András is utal rá (216. o.), ilyenkor még a közösség és a paptársak is szemet hunynak az illető bajos dolgai felett. Ez azért is fájdalmas, mert talán elsődlegesen az ő lehetőségük lenne segíteni a személyes küzdelmekbe került társukat. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy a lelkész megfeledkezzen önmagáról mint a hivatás tárgyáról. A szerető, a függőségek, a bezárkózás sokszor az önkifosztásra adott reményvesztett reakciók. (Ezek nem új problémák: A megfontolásról című művében már a 12. századi Clairvaux-i Szent Bernát két fejezetet szentelt a témának.)

A lelki ház kinek az otthona?

Minden lelkipásztori hivatást talán a legmélyebben érintő kérdés: az életem, a hivatásom Istené, enyém, a közösségemé vagy a családomé? Kinek lehet bejárása a lelki és a fizikai otthonomba? Ki az, aki hoz is valamit, nem csak visz onnan? Nem véletlen, hogy András is számtalan megvilágításban hozza fel ezt a témát a határátlépő főnököktől a lehetetlen elvárásokat támasztó közösségi tagokon át a cinikus papi közösségekig. Fontos összefogásban tenni azért, hogy a lelkipásztor ezekben a kérdésekben helyes egyensúlyra találjon. Az egyensúly ugyanakkor nem statikus, hanem folyamatos dinamika. A munka és a család közti helyes arány mást jelent egy három kisgyermekes és egy nagykorú gyermekeit támogató lelkész, a beteg szüleit ápoló vagy az aktív szülei által támogatott pap számára.
A folyamatos egyensúly megtalálásában, támogató rendszereinkben ugyanazt a három kérdést szoktuk felvetni:

• Mit tehetek magamért?
• Lelkipásztorként mit tehetünk egymásért?
• Mit tehet értünk a rendszer?

Egy kisiklott hivatás esetében a kérdés így szokott felmerülni: „Ki tehet arról, hogy ez a pap alkoholista?” Az igazi kérdés azonban, ami gyógyulást hoz, fordított: „Ki tehet azért, hogy ez a pap megküzdjön az alkoholproblémáival?” Gyakran kiderül, hogy mind ő, mind a paptársai, mind az egyházvezetés kezében vannak eszközök, amelyek segíthetik a helyes megküzdést.

Az első preventív lépés, hogy az életünk, a hivatásunk otthonná váljon. Nem egy olyan lelkész van ugyanis, aki nem érzi magáénak, csak „látogatóba jár” a saját életébe. Az otthonhoz a biztonság, a kapcsolódás, a meghittség és a tulajdon fogalmai kapcsolódhatnának. Legyenek ezért tiszták a határok, hogy ki, mikor, hogyan léphet be a lelki házamba! A papi pálya elején gyakran épp az idősebb kollégák – ahogy András az egyházi szlengben írja, a „káplánfalók” (94. o.) – adnak át rossz mintákat vagy lépik át ezeket a határokat.

A lelki házam a kapcsolódás tere. Az, hogy András életben van, nagyban köszönhető a kis baráti körének és egy-két paptársnak. Egy lelkésznek nem könnyű barátságokat kialakítania, hiszen a gyülekezet nem alkalmas ezeknek a kapcsolatoknak a kiépítésére.

Minden lelkész feladata, hogy legyen néhány mély baráti kapcsolata és pár olyan kollégája, akikkel imádságos, hivatástámogató kapcsolatot ápol.

Ezenfelül Isten ajándéka, ha képes meglátni azokat a közösségi tagokat, akiknek már a puszta jelenléte is életet adó, mint amilyen Andrásnak „M. néni” volt (180. o.). Ezek adhatnak esélyt a meghittség megélésére.

A pap életében a meghittséghez mély bizalomra van szükség, amit az egyházi közegekben – hamisan – sokszor az istenkapcsolatra szűkítenek. Ebből adódóan sok pap zárja el magától a bensőséges kapcsolódás lehetőségét, és hivatása elején csak Istennel próbálja megélni. Ezt szintén a meghittség témakörének átbeszéletlensége, tabusítása okozza.

Sajnos már a teológiai képzés ideje alatt belső elidegenedés történik, mert a szervezeti kultúra erősíti az idealizált képet a hibátlan lelkipásztorról, így az elhívást kapott hús-vér ember – a maga küzdelmeivel – visszavonul a kapcsolatok elől.

Gyakran már a felkészülés éveiben nem ember találkozik emberrel, hanem teológus diák teológus tanárral vagy másik diákkal.

Később pedig szinte lehetetlenné válik egymással a személyes vagy kiscsoportos kapcsolódás. Ahogy András a papi találkozókról írja, úgy más egyházakban is tapasztalható, hogy ennek nincs támogatottsága, és a jó gyakorlatok is csak mostanában kezdenek kialakulni.

A kihívásokra fontos valós, éltető válaszokat találni. Ez sok beszélgetés, minták felmutatása és folyamatos egyéni lelki kísérés nélkül nagyon nehéz. A pap ember, akinek dilemmáira emberi segítséggel lehet válaszolni. Lehet támogató egy jó lelkiségi, papi közösség, és bármilyen közeg, ahol egy pap nagyobb eséllyel éli meg a meghitt, emberarcú, biztonságos kapcsolódást.

Földi sátor vagy maradandó hajlék (2Kor 5,1)

Az utolsó kihívás a tulajdon kérdése. A lelkész a parókián, a pap a plébánián úgy érezheti, hogy a lakása nem az övé, így nem az otthona.

Ha egy papot ráadásul 15 éven belül ötször helyeznek tovább, akkor hatodszorra már az új közösségéhez sem akar kapcsolódni.

Így válik egzisztenciálisan eltartott hajléktalanná. Vezeti a közösséget, amihez nem kapcsolódik, hogy a majdani elváláskor ne kelljen újra sérülnie. Bár a dispozíció a papi hivatás velejárója, ennek rendszerén bőven lenne mit csiszolni. Aki júniusban tudja meg, hogy augusztus végétől máshol szolgál, nem tud búcsúzni. Elgyászolatlan folyamatok maradnak így, ami elszigeleteltséghez vezet. Mint egy gyermek, akinek folyamatosan változnak a nevelőszülei, és végül nem tudja, hogy a lelke hol van otthon.

Sok jó példát láttam, hogy papok, lelkészek hogyan küzdenek meg a hivatásukat érő kihívásaikkal. De ezeket ne vegyük magától értetődőnek. Az egyháznak támogatni kell a szolgálóit, hogy ki-ki megtalálja a maga lehetőségeit a jó megküzdésre. Így válhatnak „élő kövekké” és épülhetnek lelki házzá.

A lelkészi, papi szolgálat nehéz. A sátán gyűlöli a hivatásukban mélyen meggyökerezett lelkipásztorokat, és minden erejével rombolja a Szentlélek ezen templomait. Jézus ígérete, hogy aki megvallja hogy ő a Messiás, azokon a pokol kapui sem vesznek erőt (Mt 16) – közvetlenül ezután beszél a kereszthaláláról. Isten országának építésében részt venni áldozat; papnak, laikusnak egyaránt. Ennek feszültségében születnek ma is a hivatások.

Az egyházba nem szabad belehalni, de az Egyházért lehet meghalni.

Az ilyen hivatások akár örökéletű hivatásokká válnak, mint például azé a holland jezsuita szerzetesé, aki hosszú szolgálata után mártírhalált halt a homszi emberekért. Barátjának az utolsó telefonbeszélgetésükben ennyit mondott: „Amíg akár csak egy szenvedő civil van itt, addig én sem menekülhetek el.” Sírhelye Homsz szétlőtt házai között egy csendes helyen, a „béke kertjében” hirdeti Isten békéjét muszlimnak, drúznak, ateistának, zsidónak, kereszténynek.

Összegzés

András könyve nagyon olvasmányos, szórakoztató írás. Néha tűpontosnak, máskor elnagyoltnak érzem. A mű egy sok szempontból atipikus lelkipásztori pálya bemutatása. Főleg azoknak ajánlom, akik támogatni szeretnék a papi hivatásokat. Nekik segíthet szembenézni fontos egyházi realitásokkal. Segíthet papoknak is, akik azt érzik, hogy egyedül küzdenek: talán találnak András megküzdési történetében olyan motívumot, ami nem rombolja, hanem építi a hivatásukat.

Ki-ki találhat például magának egy „Erő, izom, imádkozom” támogatócsoportot (316. o.).

A könyv ugyanakkor az egyházat kritikával szemlélők számára több olyan elemet tartalmaz, ami a rendszer mélyebb ismerete nélkül túlzottan elnagyolt képet ad, így kevésbé segíti az árnyalt gondolkodást, ezzel mélyítheti a belső lövészárkokat, amire napjainkban már nincs szükség.

Drága lelkipásztorok! Hála legyen elhívásotokért! „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6–7) És akár tudtok imádkozni magatokért, akár nem, mindig legyen valaki, akit megkértek, hogy tegye meg értetek, hogy imádkozik és segít.

Egy nagy házban vagytok élő kövek. Kapcsolódtok, kapcsolódjatok egymáshoz és az Alaphoz!