Fekete Károly református püspök: „Nem jó, ha politikai logika alapján születnek egyházi döntések”

Hitelességi válság, elodázhatatlan szembenézés, az egyházat feszítő politikai logika, és egy különleges ökumenikus barátság három debreceni püspök között – ezekről is beszélgettünk Fekete Károllyal. A tiszántúli református püspök helyzetképe az általános tisztújítás előtt álló hazai reformátusság belső küzdelmeiről és lehetőségeiről.

– Másfél éve vártunk erre az interjúra – a kegyelmi ügy miatt kialakult helyzetben nyilván nehéz volt megszólalni. Miért döntöttél úgy, hogy most megtöröd a médiacsendet?

– Eddig sem volt jellemző rám a némaság, hiszen a református egyház viharainak kezdetén is megszólaltam nyilvánosan. Azóta végig azt képviseltem befelé, amit akkor kimondtam: egyrészt nem hallgathatunk, másrészt nincs felelősségünk a kegyelmi ügyben, nem kell magunkra venni ezt a terhet. Tudom, hogy a magunkba szállás állapota csendigényes, és az Istennel töltött elcsendesedés a nagy belső átalakulások ideje, de a csendből elindulva merni kell megszólalni. Most éreztem úgy, hogy eleget tudok tenni a Szemlélek megkeresésének. Nyugodt szívvel mondom el most azt, hogy meglátásom szerint milyen állapotban van az egyházunk, és hogy az a belső csend, ami körülvesz bennünket, tovább nem tartható fenn.

– Milyen állapotban van ma a Magyarországi Református Egyház közössége?

– A nyár hevében vagyunk, zajlik az élet a gyülekezetek szintjén. Egymást érik a kimagasló létszámú gyermektáboraink, ifjúsági hetek, többgenerációs közösségi táborok, bibliakörök családi táborai. Előfordul, hogy nehéz olyan táborhelyet találni, ahol minden résztvevő elfér. Ismerve a tiszántúli csoportok mozgását, nagyüzem van Balatonszárszón, Berekfürdőn, Beregdarócon, Tivadaron a konferenciaközpontjainkban, ahol néha egy évvel előre elfogynak a szabad helyek. Egyházi iskoláink és gyülekezeteink ugyanígy folyamatosan fogadják a nyári napközis csoportokat. A közegyház szintjén ugyanakkor vannak olyan ki nem beszélt és el nem intézett dolgok, amelyek feszítenek bennünket. Főként a lelkipásztorokat, akik bizonyos értelemben a kormánykeréknél ülnek, vagyis ők irányítják egyházunk életét.

– Vagyis mintha két félre szakadt volna a magyar reformátusság: a lelki, illetve a politizáló közösségre?

– Ennél azért bonyolultabb a kérdés, és az arányokat is árnyaltabban látom. Meggyőződésem, hogy az egyházi élet döntő többségében rendben van. Amikor a reformátusság politizáló részéről beszélünk, az létszámában töredéke a teljes egyháznak, noha kétségkívül jobban izgatja a közvéleményt. Talán hangosabbnak tűnik, problematikusabbnak látszik, de megtévesztő csupán erre fókuszálni. Lehet, hogy a hallgatásunknak az is oka, hogy mi nagyon másként látjuk a politizálók arányát ahhoz képest, ami a nyilvánosságban megjelenik rólunk. Érthetően feszültséget okoz, hogy miközben az egyház tagjainak áldozatkészsége – legalábbis a világjárvány óta – nem változott negatív irányban, egy-egy ügy súlyos árnyékot vet ránk. Sokan olyan indulatos jelzőkkel, karakteres szidalmakkal illetnek bennünket, amelyek méltánytalanok.

– Míg Balog Zoltán püspök, korábbi zsinati elnök kegyelmi ügyben való szerepvállalását az elmúlt két évben kitárgyalta a nyilvánosság, te két programot is meghirdettél „Református holnap” és „Válaszút előtt állunk” címmel. Mi volt a célod velük?

Hirdetés

– Most töltöm második püspöki ciklusomat, és már az első időszakban is hirdettem hasonló programot, akkor „Hirdesd az Igét” címmel. Ez a kezdeményezés a Tiszántúli Református Egyházkerület mind a kilenc egyházmegyéjét átszőtte, rendezvények sokasága valósult meg, egyfajta missziós programként. A kegyelmi ügy kirobbanását követően meghirdetett „Református holnap” célkitűzése a tétlenség, a némaság megtörése volt. Minden vélemény kimondásának helye van retorzió nélkül, még ha nem is ért mindenki mindenben egyet. Az ennek keretében megtartott előadások, kerekasztal-beszélgetések témái egyházunk struktúráját, küldetését érintették, elősegítve a különböző korosztályok szavának meghallgatását. Szóba került a testületi vezetés és az egyetemes papság elvének jelentősége, a fiatalok egyházképe, a református ember sajátosságai, és az egyházi vezetés kérdése is. A holtponton való átlendülést szerettem volna elérni, amely folyamat jelenleg is tart. Ha nem tudjuk feldolgozni, amin átmentünk, akkor nem gondoskodunk az egyház jövőjéről. A „Válaszút előtt állunk” kezdeményezéssel pedig azt üzenem, hogy előttünk van az egyházirányítás módjáról és irányáról szóló döntés. Az egyik egyházvezetési modell a hagyományos református paritás elvére épül, a másik pedig autoriter, hierarchikus vezetést jelent. Ez a kettő egyszerre van jelen a köreinkben, és vetélkedik egymással. Egyházunk azonban nem hierarchikus szolgálatközösség, ezért egyik tagja nem uralkodhat a másikon. Számomra egyértelmű, hogy a reformátusok holnapja felé nem az egyéni érdekekre épülő, egyszemélyi irányítás vezet, hanem a testületi vezetés.

– Ha másfél éve sikerült volna levonni a konzekvenciákat, könnyebben haladna a közösségi koncepció felé az egyház?

– Régóta rajtunk van a nyomorúság, hogy a nyilvánvaló bajok és bűnök esetén sincs néven nevezés, következmény, hanem marad a magunk közötti pusmogó némaság, a közönyös beletörődés, ami miatt még most is lefojtott állapotban vagyunk. Ennek nagy ára lett, mert elmaradt a feltisztulást elindító katarzis. Egy ilyen lépés teret adott volna annak, hogy a már régebb óta létező bajainkkal szembenézzünk, és elindulhasson a hosszú évek alatt felgyülemlett kérdések őszinte megtárgyalása.

– Mondanál példákat?

– Egyházfegyelmi kérdéseink rendezése már önmagában is missziói cselekmény lenne; az igehirdetés prioritása, minősége csorbát szenved, amit semmilyen más tevékenység nem pótol. A gyülekezetplántálásnak lépést kellene tartania a társadalmi mobilitással; vannak megfáradt gyülekezeteink, ahol revitalizációba kell kezdeni. Kazuális szolgálatainkra – például keresztelő, esketés, temetés – sokan úgy tekintenek, mintha egyházi szolgáltatást rendelnének meg. Azonban a szokásjog már nem ad egyértelmű útmutatást a modern családi- és élethelyzetekben, az egységes elvi-teológiai-liturgiai szabályozásuk még várat magára. Dolgaink megbeszélése lenne az az irányváltás, amely szerintem a reformátusság holnapja felé vezet, kinyitva a zsilipeket, feloldva a gátakat. S míg a hívek többségében érzékelem a szándékot erre, a lelkipásztorok, presbiterek szintjén mintha az lenne a fő gondolkodási irány, hogy „békéljünk meg azzal, ami most van, menjünk tovább szó nélkül”. Ám ha az ember nem teszi le a terheit, egyre csak nyomni fogják, ebből pedig összeroskadás következhet.

– Ilyen teherletételi szándékot éreztem a 2025 januárjában tartott református megújulás konferencia megszervezésében. Lett érzékelhető hatása a tanácskozásnak?

– A programot szervező teológiatanárok, lelkipásztorok felismerték: fórumot kell találni arra, hogy beszélni lehessen az egyházon belüli problémákról. Amennyire követtem az érintett témákat, nem a kegyelmi ügy állt a fókuszban, hanem sok egyéb kérdés is előjött, amelyekről már korábban is beszélni kellett volna. Sajnálom, hogy a kezdeményezés elhalt, pedig sokan kifejezték vágyukat a folytatás iránt. Az én szememben pozitív, hogy ezúttal nem az egyházi vezetők akartak valamit, hanem a gondolkodó, cselekvő egyháztagok révén valósult meg a konferencia.

– A program egyik szervezője, Kodácsy Tamás református lelkész néhány napja adott interjút a 24.hu portálnak, szintén az egyházon belüli párbeszédet sürgetve. Mit gondolsz a megszólalásáról?

– Sok igazságmozzanatot fedeztem fel az interjúban, bár a hazai reformátusok létszámára vonatkozó megállapításához hozzáfűznék egy megjegyzést.

– Kodácsy Tamás szerint nincs egymillió tagja a református egyháznak, ennek a negyedét gondolja reálisnak.

– Teljesen pontos saját adataink nincsenek, és nyilván az elkötelezett, úrvacsorával is rendszeresen élő egyháztagok száma jóval szűkebb kör, és a gyülekezetek választói névjegyzékébe is szigorú kritériumok alapján történik a felvétel. De nagyra kell értékelnünk azokat, akik önszántukból mondták ki, hogy reformátusnak vallják magukat. Hálát adok azért a közel 944 ezer emberért, akik kinyilvánították a reformátussághoz tartozásukat. Ráadásul ez lefelé torzító adat, mert nem tudjuk, hogy az a 40 százaléknyi magyar, aki nem válaszolt a vallási hovatartozását érintő kérdésre, hová tartozik. Akik viszont megvallották, azok számunkra missziói feladatot jelentenek. Legelőször annak módját kell megtalálnunk, hogy a magukat reformátusnak mondók érezzék: fontosak nekünk, várjuk őket a közösségeinkbe, az istentiszteletekre, és Krisztus megváltottjaiként otthonosan érezhetik magukat nálunk.

– Néhány hete újra van református lelkészből lett miniszter Tarr Zoltán személyében, Hegedűs Zsolt pedig református püspök gyermekeként lett ugyancsak tárcavezető. Mit üzen ez neked?

– Bármelyik hivatás gyakorlását követően ül valaki miniszteri székbe, biztosan viszi magával az addigi tapasztalatait. Tarr Zoltán és Hegedűs Zsolt esetében fontos muníciót jelenthet az egyház saját életükben megtapasztalt gazdagsága. Az általuk is megélt gyülekezeti valóságból sok dolog hasznosítható akár az egészségügy, akár a társadalmi kapcsolatok, a kultúra, a határon túliak ügyeiben. Nagyra értékelem azt a lelki irányultságot, amit egy keresztény ember bevihet a politika világába. A dilemmát az egyházi szolgálathoz való visszatérés jelenti, de a két említett miniszternél ez jelenleg nem merül fel.

– Van-e hatása a politikai logikának a református egyház gyakorlati döntéseiben?

– Egyértelműen hátrányos, ha a lelkipásztori szolgálatban felüti fejét az a politikai gondolkodásmód, amit például a frakciófegyelem kifejezéssel szoktunk jellemezni. Nem jó, ha valahol nem szabad kibeszélni a problémákat, ha kialakul a kiskirályok hálózata, ha politikai logika alapján születnek egyházi döntések. Fájlalnám, ha a hatalomgyakorlásnak egy olyan gyakorlata honosodna meg közöttünk, amelynek során a döntéshozatalra hivatott testületek már csak formálisan hagynának jóvá máshol meghozott döntéseket. Választott testületeink tagjainak – a Szentlélektől irányított – felelős véleménye fontosabb Isten népe ügyeinek rendezésében, mint bármilyen véd- és dacszövetség külső elvárásainak szolgalelkű teljesítése. Nagyon helyeslem a Kálvinék által gyakorolt partneri, mellérendelő viszonyban gondolkodó egyházi működésmódot.

– Szemben a katolikus hierarchiával…

– Igen, de nem szeretném a kettőt szembeállítani; az egy másik egyházi hagyomány. Arra utalok, hogy nekünk, reformátusoknak kifejezett erényünk az önkormányzatiság, a presbiterek szerepe, hogy elnökség van, tehát nem a lelkész vagy a főgondnok egymaga dönt, hanem együtt, kettős aláírással megerősítve. Ezek akár modernnek is mondható értékek, hiszen elősegítik az átláthatóságot. Ez a református hagyomány, ami eddig hordozott bennünket, ám mintha egy ideje elfelejtettük volna, vagy rátelepedett volna valami, ami nem engedi, hogy első renden ez mozgasson bennünket. Ez a helyzet nem fog megoldódni attól, ha egyházunk felső vezetésében személyi változások lesznek. A változás, a szembenézés nem úszható meg ilyen olcsón.

– Milyen konkrét lépések vezethetnek a tényleges megújuláshoz?

– A megújulás számomra súlyos, nagyon komoly szó. Jó lenne nem lejáratni. Magam is nehezen mondom ki, mert az egyházi megújulás kulcsa nem mi vagyunk, hanem a Szentlélek. Megelégednék azzal a célkitűzéssel, hogy következzen be egy olyan feltisztulás, ami a megújulás előszobája lehet. Sok mindennek kell történnie bennünk és közöttünk ahhoz, hogy egyszer majd megújulásról beszélhessünk. Az a sokadik lépcső egy folyamatban, aminek elindításához arra lenne szükség, hogy helyreálljon az evangéliumi rend a nyomorúságainkhoz, az anyagiakhoz, a közösséghez, a másik felekezethez való viszonyunkban is. Ebben a remélt feltisztult közegben lehetünk majd készek arra, hogy befogadjuk a Szentlélek megújító hatásait. Jelenleg nagyon vastag az a helyzetünkre rárakódott réteg, ami miatt a Szentlélek adta impulzusokat sem tudjuk olyan erővel és tisztasággal venni, ahogyan kellene. Az a vágyam, hogy ne legyen betapasztva a fülünk, ne legyen tele homokkal a szánk, porral a szemünk, hanem tudjunk vevők lenni arra az adásra, amit az Úristen biztosít. A megújulás tehát számomra olyan fontos, fényes kincs, amit nem fogunk olcsón megkapni. Olyan, mint a megtérés, ami nem jöhet létre bűnbánatra jutás, bocsánatkérés nélkül.

– Vagyis a református egyház még nem jutott el valamiféle bűnbánat állapotába?

– Nagyon fontos lenne a szembenézés, de ez a valóság feltérképezését is kell hogy jelentse. Szembesülnünk kell azzal, hogy a hitünk, a tartásunk, a missziónk, a nagynak, népesnek és társadalmi tényezőnek lenni akarásunk beárazása mekkora veszély, és milyen mértékben árt az élő Isten megrabolhatatlan tekintélyének. Ma sincs másként hiteles kereszténység, csak ha kizárólagos Úrnak ismerjük el Istent.

– Szerinted hogyan lehetne helyreállítani az egyház hitelét?

– Megcsappant hitelességünk helyreállításának kulcsa a hiteles gyülekezeti és intézményi lelkipásztori szolgálat. Istenkísértő hősködők helyett hitvallókra van szüksége a mi Urunknak. A lelkipásztor és az egyházi vezető akkor hiteles, ha a szószéken elmondott szavait alátámasztja az életvitele. Az embereket nem az győzi meg, amit mondunk, hanem az, ahogyan élünk. Nem szabad kételkednünk keresztény életünk fontossági sorrendjében: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33) Mindig elvétem a prioritást, amikor a részek, az életmorzsák felől, emberi eszközeimmel szeretnék hozzájutni a ráadáshoz: minél hamarabb, minél rövidebb úton és minél többhöz. A javak istenítéséből mára a javak diktatúrája lett. Nem válhatunk azonban a növekedésbűvölet rabszolgáivá. A fejlődés hajszolására rámegy az életünk. Olyan elfelejtett fogalmaknak kell újra előtérbe kerülniük, mint lemondás, önkorlátozás, mértékletesség, megelégedettség.

– Mennyire segítheti az egyházi szembenézést a kormányváltás? Az új kabinet azt hirdeti, hogy kevésbé fogja befolyásolni az egyházakat.

– A közéleti változástól függetlenül az egyháznak az a feladata, hogy az alaptevékenységére koncentráljon, ahelyett, hogy olyan kapaszkodókat keres, amelyek elfedik vagy elfeledtetik az alaptevékenységet. Az állam és az egyház között akkor helyes a munkamegosztás, ha mindkét fél belül marad a határain. Az állam biztosítja a vallásszabadságot, transzparens módon finanszírozza az átvállalt közfeladatokat, és tiszteletben tartja az egyház autonómiáját. Az egyház pedig hirdeti az evangéliumot, végzi a gyülekezetépítést, a diakóniai és a szociális feladatokat, tanít és nevel, lelkigondoz, őrzi és gyarapítja kulturális örökségét, és – evangéliumi felelősségéből fakadóan – konstruktív kritikájával segíti az állami felelősök munkáját. „Nem akarunk, de nem is szabad a politikával mindenáron lépést tartanunk, sem utánfutókként, sem pedig forradalmi előfutárokként” – mondta egykor Vályi Nagy Ervin professzor. Az egyház alaptevékenységeinek elvégzése soha nem volt sem a királyság, sem a kapitalizmus, sem a szocializmus feladata. Ezt helyettünk senki nem tudja elvégezni. Az egyháznak közelebb kell lépnie az élet valóságához, mert ebben torzulások voltak az elmúlt években

– Fabiny Tamás evangélikus püspökként ezt nevezte az állványimádás kísértésének.

– Így van. Hálás vagyok, hogy soha nem kellett egyetlen miniszternek, államtitkárnak sem udvarolnom épületeink felújításáért, gyülekezeteink fejlődéséért. Adott volt a kölcsönös tisztelet, de engem soha nem rendelt be a kormányzat. Debrecen ehhez elég messze is van a fővárostól, de szerintem más püspöktársam is így volt ezzel. Nincs bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy ha eljönnek hozzánk az átvilágítók, ellenőrzők, akkor bármit vissza kellene szolgáltatnunk. Jó dolog a gyarapodás, de nekünk az emberekkel kell foglalkoznunk, nem a téglákkal.

– Ha már gondolatban elutaztunk Debrecenbe, beszéljünk az általad, valamint Palánki Ferenc római katolikus püspök és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek által alkotott trióról. Hogyan alakult ki ez a baráti kapcsolat?

– Hálás vagyok az Úristennek, hogy így rendezte; 35 évet kell visszamenni az időben, hogy felismerjük ennek a püspöki triónak az alapjait. 1991-ben látogatott II. János Pál pápa Debrecenbe, ahol – felborítva a programtervet – úgy döntött, hogy megkoszorúzza a protestáns gályarabok emlékművét. Hiszem, hogy a Szentlélektől kapta erre az indítást, és ezzel a kiengesztelődést szolgáló lépésével egy több évszázados rossz érzést oltott ki. Egyháztörténeti momentum volt, ami kötelez bennünket, reformátusokat, de katolikus testvéreinket is. Olyan alap ez, amit velem együtt mindkét püspök testvérem komolyan vesz. Olyan érték, amit védenünk kell, illetve ki is tudjuk használni a közös püspöki székhely előnyeit. Amikor lehetőségünk van rá, közösen szolgálunk, nem letagadva a különbségeket, de együtt cselekedve. Mindhárom felekezet hasonló súllyal jelenik meg például az adventi városi gyertyagyújtáskor, a virágvasárnapi menetet vezetve, vagy a virágkarnevál előtt, a kenyér megáldásakor. Erre készülünk az idei augusztus 20-án is, az ökumenikus imahétről nem is beszélve. Ennek a testvéri közösségnek a jó íze átjárja a gyülekezeteinket; híveink azt érzékelik, hogy együtt érdemes kereszténynek lenni, és ebben az együttlétben sok áldás van.

– Akkor ne is kérdezzem, melyikőtök kezdeményezte a trió összehozását, mert II. János Pál pápa tehet róla?

– Így van. Hozzáteszem, már 2015 óta összejárunk, kezdetben római katolikus részről Bosák Nándor megyéspüspök úr vett részt benne, Palánki Ferenc pedig örömmel vitte tovább a hagyományt. Még azt is mondhatom, együtt tanulunk, mert amikor együtt elmegyünk valahova, az komolyan felépített tanulmányút, ahol jobban megismerjük egymás hitét. Voltunk már így Rómában és Genfben is. Legutóbb épp tegnap ebédeltünk együtt Palánki Ferenc püspöknél. Imádkoztunk, megbeszéltük a mindennapi aktualitásokat, volt egy kis humorizálás is.

– Ferenc pápával is találkoztál, nemrég pedig ismét a Vatikánban jártál. Mit szólsz ahhoz a szinodális megújulási folyamathoz, amit még az előző egyházfő indított el, s utódja is folytatja a megkezdett utat?

– Leó pápával kétszer találkoztam. Egyszer egy debreceni városi küldöttség tagjaként vettem részt egy audiencián, ahol pár szót válthattam vele, később a pannonhalmi bencések ökumenikus csoportjával voltam Rómában. Ferenc pápánál 2022-ben jártam, amikor a II. János Pál magyarországi látogatásának debreceni állomását megörökítő képes albumot adtuk neki ajándékba. A szinodális folyamat öröm számomra, mert Ferenc pápa ahhoz a tapasztalathoz nyúlt vissza, hogy az egyház nem csupán papokból áll, hanem minden hívő számít. Egyik beszédében Yves Congart idézte: „Nem másik, de másféle egyházra van szükség.” Pál apostol leveleiben olvashatjuk, hogy az összes lelki ajándékot nem birtokolja egyetlen ember. Mindenki kapott valamit, és ezek összeadódási lehetősége a szinodalitás, vagyis az a gondolatcsere, amikor meg lehet osztani ezeket az ajándékokat. Az egyéni adományok közkinccsé tételéhez pedig nem kell feltétlenül új szerzetesrendet alapítani, hanem gyakorolni kell a lelki kincsek megosztását. És amikor az ember részt vesz egy döntési folyamatban, azt veheti észre, hogy a másik is hasonlóan gondolkodik. Ez megerősítő lehet, kölcsönhatások sorozatát indíthatja el, ami kohéziót eredményezhet. Ilyen esetben a consensus ecclesiae a Szentlélek által közösen felismert igazság előtti meghódolás. A reformáció egyházait a legjobb korszakaikban épp ez a testületi gondolkodásmód jellemezte.

– A hazai református egyház tisztújítás előtt áll: a következő hónapokban püspökválasztások zajlanak mind a négy egyházmegyében. Tervezel újraindulni?

– Igen. Szívesen folytatnám a már említett missziói kezdeményezést, de mivel minden lelkipásztornak – a püspöknek is – 70 éves korban nyugdíjba kell vonulnia, már csak fél ciklust, három évet tudok vállalni. A jelenlegi nehéz helyzetben fontos, hogy a református értékek és az identitásunk megerősödjenek. Amibe belekezdtem, azt szeretném kiteljesíteni. Ennek a jövőbeli programnak is neve a „RefKatedra”, amely az identitásunkat megerősítő tanulási folyamat lenne, élet-iskola felnőttek számára, ahol keresztény válaszokat keresnénk olyan új jelenségekre is, amelyeket a modern világ ad elénk. Hiszem, hogy az evangélium szemlélete kisegíthet bennünket olyan helyzetekben is, amelyekről konkrétan nem írtak sem az Ó-, sem az Újszövetségben. Lelkipásztorok, keresztény szakemberek bevonásával olyan gyülekezeti felnőttképzés építése a célom, amivel hozzásegíthetjük a híveinket, hogy a XXI. században is megéljék a hitüket.