Egy újságcikkből tudta meg, hogy dédapja alapította a magyarországi nyilaskeresztes pártot. E családi örökség öntudatlanul is traumaként hatott rá. A leszármazottak sebzettségéről nemrég egy tévéműsorban Fullajtár Andrea színésznővel vallott közösen, akinek dédnagymamáját Auschwitzban gyilkolták meg. Meskó Zsolt író, rendező írása.
Nemes egyszerűséggel mondhatjuk, Magyarország a feloldatlan nemzeti traumák hazája. Mintha nem beszéltük volna ki a Tanácsköztársaságot, Trianont, a zsidótörvényeket, a holokausztot, a II. világháborút, a kommunista diktatúrát, 1956-ot, a szovjet megszállást… Így, egymás után leírva és olvasva őket is súlyos tehernek tűnhet mindazok számára, akik átélték. És akkor jövünk mi, unokák, dédunokák, leszármazottak, akiknek az ősei érintettjei voltak ezeknek a traumáknak, és mi meglepve tapasztaljuk, hogy örökül hagyták őket nekünk.
A saját példámnál maradva: dédnagyapám, Meskó Zoltán alapította 1932-ben a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkás Pártot, amelynek jelvénye a nyilaskereszt és a zöld ing lett – ezzel elindítva ezt a jelképet világhódító és nemzetpusztító útjára.
Dédnagyapám volt az első magyar parlamenti politikus, aki 1932-ben – még annak hatalomra jutása előtt – találkozott Adolf Hitlerrel.
Az új párt jelvénye is a horogkereszt lett volna magyaros köntösben, de ehhez a magyar hatóságok nem járultak hozzá, ezért volt szükség egy új pártemblémára. Nagyapám, ifj. Meskó Zoltán kapta a megbízást, hogy találjon ki egy új jelképet. Könyvtárba ment kutatni ősi magyar jelképek után, így talált rá Károly Róbert pénzérméjén a nyilaskeresztre. A családi otthon konyhaasztalán aztán ebből rajzolta meg a párt jelvényét, amit egy grafikus véglegesített. És ő volt, aki megírta a párt indulóját is, a Testvér, elég a szolgaságból… kezdetű dalt.
Nevezhetjük egyszerű történelmi véletlennek is, hogy pont az én családomban történt ilyesmi. Mit zavarhat ez engem?
A szocializmus alatt a családom természetesen igyekezett elzárni előlem ezeket az információkat, a Nichts vor dem Kind! (Semmit a gyerek előtt!) klasszikus tiltásával, ha esetleg történelmi téma jelent meg a családi beszélgetéseken. Előbb-utóbb így is feltűnt, hogy a ’70-es, ’80-as években még gyerekként bemutatkozva orvosoknál, idősebb hölgyeknél, uraknál majd’ mindenki megkérdezte tőlem:
„Nem rokona Meskó Zoltánnak?”
Miután a nagyapámat is így hívták, örömmel válaszoltam: „De, igen!” Ekkor az idős hölgyek, urak általában megdicsérték, hogy kiváló politikus, igaz magyar ember volt Zoltán bácsi, és szomorú, hogy így alakult az élete. Na, ezt már nem értettem, és azt sem, ha a nagyapám Meskó Zoltán, miért mindig azt írják, hogy Meskó Z. Gyula.
Nyolcadikos általános iskolás voltam 1982-ben, amikor egy osztálytársam elém tette a Magyarország című újság egyik cikkét, benne egy – Meskónak nevezett – nyilas férfiról, akiben az otthoni fényképek alapján felismertem a dédnagyapámat. Először volt a titok, aztán az egy ideig viccesnek, majd bántónak gondolt, később megszokott állandósuló félreértés. A mai napig megtörténik velem, hogy közéleti fórumokon vagy levelezésekben Meskó Zoltánnak neveznek. Ez már olyan sűrűn fordul elő, hogy nem tudom véletlennek tulajdonítani.
A harmadik, ami végképp eldöntötte, hogy a történelmi tényeken túl van egy szoros összefüggés, az egyik állandósuló félelmem feltérképezése volt.
Mindig zavart, ha valahol valami lóg, ezért próbáltam megigazítani.
Nem szerettem, ha lelógó dolgok vesznek körül – például amikor ifjúként beköltöztem első lakásomba, nem is tettem fel függönyt. Ez a félelem eleinte jelentéktelennek tűnt, de aztán szinte kényszeressé vált. Ekkor elmentem „terápiába”, hogy felfejtsük, honnan eredhet. A terapeuta első kérdései között szerepelt, hogy hogyan néz ki a lakásom, meséljek róla. Részletesen elmondtam. Azt kérdezte, milyen képeim vannak a falon. Mondtam, nincsenek képeim a falon. Kérdezte, hogy miért nincsenek. Mondtam, nem tudom, korábban terveztem, hogy teszek fel párat, de valami miatt nem tudtam felakasztani őket…
Nem akarom hosszan részletezni. Dédnagyapám és nagyapám, bár 1939-ben szakítottak az általuk elindított nyilas mozgalommal, és átültek a kisgazdapártba, a világháborút követően a politikai megtorlás részesei lettek.
A frissen felállított Népbíróság dédnagyapámat először halálra akarta ítélni,
de mivel nem vett részt a II. világháború szörnyűségeiben, főleg a nyilas diktatúra rémtetteiben, először öt évet kapott, majd a fellebbezés után életfogytiglant, amit le is töltött. Amikor az ügyészek halálos ítéletet kértek rá, az együtt járt annak tudatával, hogy fel fogják akasztani. A család, köztük már gyermek édesapám is, ebben a félelemben élt a tárgyalás hónapjai alatt. A felakasztástól való félelem különös módon az én tudatalattimba is bekerült.
Auschwitz-szindrómának nevezték azt, amikor a holokausztáldozatok és -túlélők leszármazottai abban az esetben is gázkamrákkal álmodtak, ha felmenőik soha nem beszéltek nekik ilyesmiről. Engem már akkor is zavart a lógás, féltem a felakasztástól, amikor még nem is ismertem dédnagyapám életének ezt a szakaszát.
Egyfajta anti-Auschwitz-szindróma részese lettem.
Miután a dédnagyapa életfogytig börtönbe került, nagyapám hosszú évekig álnéven bujkált. Aztán 1956 után ő is börtönben ült. Ugyanabban a börtönben, csak másik emeleten, apa és fia. Édesapám disszidált, majd hazatért. Ezért és származása miatt nem jelentkezhetett egyetemre, ahogy édesanyám sem, aki egy csendőr altiszt gyermeke volt. A mosonmagyaróvári Kossuth Gimnáziumban évfolyamelsőként végezve a párttitkár igazgató a szeme láttára tépte össze az egyetemi jelentkezési lapját, és fennhangon üvöltött vele: „Ilyen emberekre nincs szüksége a szocializmusnak, mint maga!”
Amikor 1992-ben (már a demokráciában) a Színház- és Filmművészeti Főiskola producer szakára jelentkeztem, az intézmény egyik országos hírű oktatója
azt mondta tanártársainak, hogy ne vegyenek fel, mert egy nyilas Meskó unokája nem való ide.
Későbbi osztályfőnököm, Zsombolyai János erre azt mondta: „Mi köze van ennek a gyereknek ahhoz, kik voltak a felmenői?” Megszavaztak, felvettek. De ezt a történetet csak a diplomám átvétele után árulták el nekem, nem akarták, hogy gondom legyen belőle.
Amikor Radnóti Miklós életéről rendeztem színházi előadást, melyre először adott engedélyt özvegye, Gyarmati Fanni, meghívtam az ellenem tiltakozó tanár urat, leírva, hogy ismerem a történetet, és hogy rendezzük végre közös dolgainkat. Nem válaszolt, nem jött el.
Sorolhatnám a történeteket, traumákat, amelyek engem is belesodortak az áldozati szerep megélésébe. Nagyon sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor kitaszított lettem, mint egykor a magyarországi zsidó vallású honfitársaink, vagy mint 1945 után családom tagjai.
Idén nyáron Fullajtár Andrea színész barátommal egy beszélgetésen szembesültünk azzal, hogy neki is hasonló traumákkal kellett megküzdenie az élete során, mint nekem:
a dédnagymamáját Auschwitzban végezték ki, a nagymamája pedig túlélte a lágert.
Magyarországon korábban még nem volt példa arra, hogy két ilyen történelmi örökséget hordozó ember leüljön egymás mellé, és beszéljen saját és ősei életéről. Mi ezt Hidas Judit író felkérésére a Neshama TV-ben nemrég megtettük:
Azt gondolom, ha nem ismerjük és nem értjük családjaink történetét, akkor nem fogjuk megismerni és érteni a nemzetünkét sem. Egy nemzet történelme családok történeteiből áll össze. Felelősségünk, hogy rendezzük magunkban ezt, és beszéljünk róla, hogy
senkinek ne kelljen felelnie ősei bűneiért, és senkinek ne kelljen hordozni őket.
Hiszem, hogy közös múltunk közös feldolgozása az egyetlen remény arra, hogy a tudatalattinkban rejlő megosztottság és szembenállás megszűnjön, és észrevegyük, hogy a barikádok túloldalán is emberek vannak, magyar emberek, a testvéreink.
Nagyapám 1956-ról mondott valamit, amit soha nem hallottam sem előtte, sem utána, de általa megértettem az egész történést. Így fogalmazott: 1956 forradalom is volt, szabadságharc is, melyet a végén a szovjet csapatok gyászosan levertek, de mindenekelőtt testvérháború volt. Magyarok lőttek magyarokra, magyarok harcoltak magyarok ellen, és csak a végén jött a szovjet túlerő az egyik magyar oldal mellé, legyőzni a másikat…
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
