Autonómia vagy behódolás? Így nyerhetné vissza hitelességét az egyház az új kormány alatt

A magyarországi egyházak politikai szerepvállalása újra és újra felveti a hitelesség kérdését. Nem az a döntő, hogy megszólalnak-e közéleti ügyekben, hanem az, hogy mennyire következetesen és függetlenül teszik ezt. Amikor a megszólalások szelektívvé válnak, és a hallgatás épp ott a legbeszédesebb, ahol kényelmetlen lenne a szó, az nemcsak az egyházak autonómiáját, hanem társadalmi tekintélyét is aláássa. Vendégszerzőnk, a baptista hátterű Molnár Péter írása.

Az utóbbi időszakban, főleg a választások után visszatérő téma, hogy mennyire erodálja a magyarországi keresztény egyházak hitelességét politikai szerepvállalásuk. Bár sokan sokféle véleményt vallunk ennek mibenlétéről és kívánatos mértékéről, egyvalami, azt hiszem, vitán felül áll: ahogyan a szerepvállalás a mögöttünk hagyott években megvalósult, az erősen rombolta a társadalom szemében az egyházak szavahihetőségét.

De mi a hitelesség? Lehetséges-e egyáltalán megvalósítani pártalapú politikai életben? Létezik-e, és ha igen, hogyan alakítható ki egészséges viszony politika és egyház között? Ezzel kapcsolatban igyekszem néhány gondolatot körbejárni.

Alaptézisem, hogy nem gond, ha az egyház véleményt nyilvánít politikai kérdésekben.

Sőt: sok olyan, főleg morális vetülettel rendelkező kérdés létezik, amelyekről az egyház határozott véleményt fogalmaz meg, és az egyben politikai állásfoglalás is.

A hitelesség tehát nem attól függ, hogy mennyire tartja távol magát az egyház a politika kérdéseitől – ahogy láttuk, ez sokszor pont olyan témákban kárhoztatná hallgatásra, amelyekben igenis van lényegi mondanivalója. A probléma a kettős mérce. Amikor olyan módon épül ki aszimmetrikus viszony a politikával, hogy az egyház valamely oldal számára fontos témában véleményt nyilvánít, de az ugyanezen oldal számára kedvezőtlen témákban néma marad.

Mi akkor a kívánatos? Hogy az egyház következetesen képviselje az elveinek megfelelő véleményt, a politikai oldalak érdekeitől függetlenül? Azt gondolom, igen. Ennek viszont az a következménye, hogy

minden morális állásfoglalás – akár hosszú távon és kizárólagosan – egybeeshet valamely párt véleményével.

Ez hitelességi probléma? Azt gondolom, addig nem az, amíg két feltétel teljesül: az egyházat nem a szekértábor-logika vezérli, vagyis az adott párttal kapcsolatban is következetes. Másrészt fontos, hogy az egyházhoz tartozók szemében a vélemény igazságtartalma legyen az elsődleges, és ne legyen probléma, hogy az egyházam véleménye egy számomra esetleg nem rokonszenves párt álláspontjával egyezik meg.

De a hitelességgel kapcsolatos legnagyobb kérdés: az egyháznak egyáltalán van-e lehetősége arra, hogy autonóm szereplő maradjon (feltételezve, hogy van rá szándéka), és ezt hogyan érheti el? A válasz nem egyszerű, hiszen egy hierarchikus viszonyrendszerben nehéz megmaradni autonóm szereplőnek.

Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága, hogy ha egzisztenciális függés áll fenn az állam és az egyház között, akkor az autonómiának nemigen lesz sem tere, sem alapja.

Miért van ez így? Azt gondolom, azért, mert az egyház állami függését olyan tényezők okozzák, amelyek modern állami alrendszerek, nem pedig egyháziak: oktatás, szociális szféra, a kultúra bizonyos területeinek stb. finanszírozása. Azon elmélkedhetünk, hogy ezek a múltban elsősorban az egyház területei voltak, illetve bizonyos esetekben a keresztény hitből fakadó értékek alapján alakultak ki, de az elmúlt pár száz évben az állam magáévá tette őket, még ha a működtetésben más szereplők is lehetőséget kapnak.

Hirdetés

Magyarán szólva: lehet-e független szereplőnek lenni úgy, hogy egyik megszólalásomban kritikát fogalmazok meg, a másikban pedig kénytelen vagyok finanszírozást kérni azokra a közfeladatokra, amelyeket ellátok?

Elvárhatjuk persze a józan viselkedést az államtól, de ha így teszünk, egy egyháztól független szereplő magatartásától tesszük függővé az egyház hitelességét.

Pontosan ez az, amire friss tanulsággal rendelkezünk. Az állam oldaláról viszont a fenti kérdés így is hangozhat: miért kezeljem az állami feladatok egyik ellátóját másképpen, mint valamelyik másikat? Retorikai szinten természetesen máshogyan kezeli – mégiscsak egyházakról van szó. De a gyakorlat (és az elvárt lojalitás) szempontjából ez mégsem nyilvánul meg.

De miért is más az egyház mint állami feladatok egyik ellátója? Minden hívő tudja a választ: az egyház Krisztus teste, és arra hivatott, hogy az emberek számára közvetítse Istennek a Jézus megváltó keresztáldozatában megnyilvánuló szeretetét. Utóbbin sok múlik: az ember üdvössége. De tegyük fel a kérdést: ahogyan az egyházak társadalmi kérdésekben megnyilvánulnak, abból valóban az látszik, hogy ez a legfontosabb küldetésük?

Ennek szemléltetésére nézzünk egy párhuzamot. Mikor mondható el, hogy a külső szemlélő számára a kereszténységem hiteles? Hitünk alapja Jézus halála és feltámadása, ezáltal van lehetőségünk Isten országába bejutni – ez a jó hír, az evangélium. Minden egyéb – a morális meggyőződésem, a szolidaritás és a szeretet jótékony cselekedetei – ezzel összhangban, ebből következően nyilvánulnak meg, és nem fordítva. Csak ekkor hiteles a hitem, vagyis amikor cselekedeteim a meggyőződésemből fakadnak.

Ennek analógiájára: ha az egyházak nem szeretnék, hogy mindössze állami alrendszerek működtetői vagy csak szolidáris, emberbarát szervezetek legyenek; hogy bárki azt feltételezze, politikai vagy pénzügyi érdekek mozgatják őket, akkor a társadalom számára is kifejezetten keresztényként kell megjelenniük.

Vagyis hangsúlyos kell hogy legyen az evangelizáció, a misszió, hiszen ezek jelentik a megvallását és hirdetését mindannak, ami az egyházak szerint mindenki mástól megkülönbözteti őket. Ez jelentené azt, hogy a társadalom találkozik az egyházak azon meggyőződésével, amihez mérve aztán hitelesek lehetnek. Az egyházak ezzel mutathatnák meg, hogy valóban arra szánják a legtöbb időt és energiát, ami önképük szerint a fő feladatuk – nem pedig az, amit az állam szán nekik.

Mi kell ehhez? Két dolog legfőképp. Elsősorban megtérés. Ha az egyházak eddig valamit rosszul tettek és kompromittálódtak, akkor ezt el kell ismerni, és vissza kell fordulni erről az útról. A megtérésnek pedig az egész egyházat meg kell érintenie.

Az egyházak vezetőinek felelősségéről sok cikk születik. Én most egy másik szereplőre szeretném irányítani a figyelmet: magunkra. Az egyház közösség, így nekem is érzékenynek kell lennem, hogyan veszek részt benne. Ha a hit tartalma és a misszió ennyire fontos, bele kell gondolnom, hogy én kiveszem-e belőle a részemet lelkiekben, anyagiakban, a saját erőforrásaimmal?

Mindent az egyházam vezetésétől várni, és a változást kizárólag tőle számonkérni összemérhető azzal a paternalizmussal, amit az egyház és a kormányzat viszonyában már láttunk, és hibásnak neveztünk.

A másik szükséges dolog a bizalom. Bizalom abban, hogy amit hirdetünk, az akkor is igaz, ha a társadalom jól látható részének más a világképe. Hogy van közünk ahhoz, hogy erről az igazságról ki mit gondol, vagy egyáltalán ismeri-e. És alighanem ez teremtheti meg az alapot arra is, hogy az egyház minden olyan kérdésben hitelesen nyilvánulhasson meg, ami neki és a társadalomnak is fontos: legyen az akár morális, akár közéleti, akár politikai téma.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.