Az ellenségképgyártás pszichológiája Donald Trumptól az Orbán-kormányig

Mióta ember él a Földön, mindig is idegenkedett az ismeretlentől, a tőle különbözőtől. Sam Keen amerikai filozófus Az ellenség arcai (Faces of the Enemy) című 1986-os könyve, majd az abból készült 1987-es dokumentumfilm máig ható érvénnyel rávilágít, hogyan démonizál az egyén, a társadalom és a politika személyeket vagy csoportokat. Bármilyen hasonlóság Donald Trump vagy az Orbán-kormány retorikájával nem a véletlen műve. Szarvas Roland írása.

Keen a könyvében több száz plakát segítségével szemlélteti a propaganda, a gyűlöletkeltés, a karaktergyilkosság természetrajzát. Ezek a plakátok nem a szerző fantáziájából kipattant kompozíciók, pláne nem AI-kreálmányok, hanem valós hirdetések. Mindegyik közös pontja az ellenség dehumanizálása, melynek jegyében a kipécézett csoportnak először olyan arcot ad, amit mindenki megvet, és így megfosztja a csoport tagjait az emberi méltóságuktól. „A propaganda az ellenség arcát minden esetben úgy alakítja, hogy az gyűlöletünk fókuszpontjává váljon. Ő az idegen. Ő nem ember. Ha megöljük, megszabadulunk minden rossztól” ‒ írja Keen.

A szerző az ellenség megszemélyesítését különböző archetípusokon és karaktereken keresztül szemlélteti. A karakterek mindegyike ott van az emberben, mert mindenki tart a betegségtől, a bűnözőktől; van, aki fél bizonyos állatoktól, és természetes fenntartásaink vannak az idegennel szemben, mert az ismeret hiánya feszültséget szül bennünk. Az ellenségalkotáskor ezek a belső árnyékok felerősödnek, és kivetítjük őket az egyénre vagy akár egy egész csoportra. Ha például azt látjuk, hogy két hajléktalan összeverekszik azon, kié a matrac, akkor a belső tolvaj vagy gonosztevő azt mondatja velünk, hogy minden hajléktalan lop és agresszív. Pedig adott esetben mindketten a tulajdonukat próbálták védeni.

Az ellenségalkotás azért hatékony eszköz, mert az egyes kampányokban megalkotott félelemkeltő karakter ott él mindannyiunkban.

A propaganda pedig fel tud erősíteni bármely belső tulajdonságot, hibát, és így kialakul a szégyenérzet és a félelem, hogy mi lesz, ha mindaz, amit az egyén megél, kitudódik. Önvédelmi reakcióként ezért sok ember beleáll a politika által mesterségesen gerjesztetett gyűlöletbe. A politika által használt karakterek Keen tanulmánya alapján a következők:

A fentiekből láthatjuk ‒ és ezzel egyetért a keresztény teológia is ‒, hogy a rosszra való hajlandóság bennünk rejlik. Akkor van gond, ha ezt nem ismerjük el, és önmagunk előtt tetszelegve elfojtjuk a vágyainkat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki élje meg a belső árnyékát. Az árnyékot, a belső sötétséget úgy lehet megszüntetni, ha fényt irányítunk rá. Ez a fény nemcsak az egyén számára teszi világossá az árnyék létezését, hanem ebben a fényben az együttérzést is meg tudja élni: embertársam ugyanolyan egzisztenciális félelmekkel küzd, mint én, mint bárki más.

Keen könyvének központi tétele:

a politikai rendszerek képzeletbeli ellenségképeket alkotnak, hogy mozgósítsák a tömegeket, igazolják a hatalomtechnikai lépéseket, vagy eltereljék a figyelmet a belső problémákról.

Ezek az ellenségképek archetípusos formákban jelennek meg, amelyek mély pszichológiai mintázatokra épülnek. A politikai retorika szívesen merít belőlük, mert erős képeket alkalmaznak, és ezzel a választóknak egyszerű döntéseket kínálnak fel.

A politika által gerjesztett ellenségalkotás célja drámává alakítani a köz- és a társadalmi életet. Legyenek „mi”, illetve „ők”, akik nemcsak különböznek tőlünk, de veszélyt is jelentenek ránk, így a politikai vezető a közösség védelmezőjeként léphet fel. Ennek egyik bornírt példája volt, amikor Donald Trump amerikai elnök még a választási kampányban azt híresztelte a bevándorlókról, hogy megeszik a háziállatokat („they eating the dogs, they eating the cats”), vagy amikor Orbán Viktor poloskához hasonlította politikai ellenfeleit.

Hirdetés

Ha végigtekintünk az utóbbi másfél évtizeden, tapasztalhatjuk, hogy

valakitől mindig meg kell védeni Magyarországot, illetve rendre vannak olyan csoportok, akiktől félni kell, és akik a gyűlölködés céltábláivá válnak:

Soros György, migránsok, LMBTQ+ emberek, Brüsszel, a romlott Nyugat, és még sorolhatnánk. A módszer annál hatékonyabb, minél nagyobb az alapállításban az igazságmorzsa. Az amerikai milliárdos tevékenységében van olyan elem, ami legitim módon bírálható; a „meleglobbi” vadhajtásait az érintettek közül is sokan kritizálják; az Európai Unió működésében nem egy elemmel kapcsolatban lehetnek jogos fenntartásaink; és a Nyugat sem ugyanaz, mint amit korábban jó okkal csodáltunk. Erre ráépítve a retorikát és a végletekig fokozva a kampányt, kétségtelenül hatékonyan lehet mozgósítani az embereket az aktuális veszély ellen, de mindez súlyos következményekkel jár: szélsőséges megosztottság, a társadalmi bizalom gyengítése, a demokratikus párbeszéd szűkítése vagy felszámolása.

Az ilyen kiélezett helyzet miért káros a demokráciára? Keen szerint azért, mert az „ők”, vagyis az ellenség, és „mi”, az igazak, olyan mesterségesen generált csoportok, akik közül a „mi” nem hajlandó a tárgyalásra, mert az azt a látszatot keltené, hogy megalkudott az ellenséggel. Az ellenségnek beállított „ők” ugyanakkor felismerhetik kirekesztettségüket, fekete báránnyá nyilvánításukat, és ki akarnak törni ebből a helyzetből. Ebből következően

két olyan csoport jön létre, amelyek egymás tagadására épülnek, nem hajlandók a demokratikus párbeszédre, és a másik elpusztítását látják megoldásnak.

Keen szerint azonban nincs veszve minden, ő lát reményt a megoldásra, mégpedig mindazokban, akik megértek a „homo amicus”, vagyis a barátságban élő ember jelzőre. Ez a barátság nem feltétlenül jelent teljes egyetértést, hanem ott kezdődik ‒ és talán zárul is ‒, hogy elfogadom a másik emberi méltóságát. Ezzel alakulhatna ki a békés egyet nem értésben élők társadalma, amelyben a vita többé nem konfliktus lesz, hanem különböző nézeteink nyílt megtárgyalása, a kritika pedig nem a hibák gyűjtögetése, hanem építő visszajelzés, amelyben mind az előnyöket, mind a hátrányokat barátságos hangnemben tudjuk kiértékelni, és ahol a másik személyben nem az ellenségemet, hanem a fejlődésem partnerét látom. Ez persze a jelen körülmények között vágyvezérelt gondolkodás, és csak kívánhatjuk, hogy önmagát beteljesítő jóslattá váljon.