Az európai zene szentháromsága, avagy a dúr hármashangzat dicsérete

Hogyan gazdagodott az emberiség az ötszáz esztendeig egyeduralkodó dúr hármashangzattal, annak tagjai mennyiben hasonlítanak a Szentháromság személyeihez, és miként rendeződött át száz éve az európai muzsika világa? Fellegi Ádám mitológiai elemekkel tarkított és a társművészetekre is kitekintő írása nem csak zeneértőknek.

Mint klasszikus zenét művelő zongoraművésznek, univerzumom az 1400 és 1920 között kiterjedő, főleg a művelt emberekhez tartozó csillagvilág. Ennek Napja a 18. század első felében alkotó Johann Sebastian Bach, körülötte néhány más, nagyságban, fontosságban, ihletettségben csak hozzá mérhető alkotók: Mozart, Beethoven, Wagner, Verdi. Esetleg a korszak alkonyán Bartók és Sztravinszkij. Egy páratlanul egységes hangrendszer alapján teremtettek, olyan  erővel, ami kisugárzik (idegen szóval: transzcendál) a művészetek hagyományos és igen tágas határain túlra, az általános emberi legszentebb magasságaiba, hódolatra késztetve a többi művészet múzsáját is, akik meghajolnak előtte. Lásd: Schubert rövid, de gyönyörűen koncentrált dalát, az An die Musikot – erről bárki meggyőződhet, ha nem botfülű, és esetleg tud egy kicsit németül is. Még a természettudomány hatalmas szelleme is tisztelettel néz rá, amint Einstein hegedűjátéka bizonyítja.

A nyugat-európai hangrendszernek évszázadokon át fejlődő alapstruktúrája a dúr hármashangzat. Ez már teljes fegyverzetben kipattant, mint a renaissance kezdetén Zeusz fejéből Pallasz Athéné. Akkortájt alkotott Michelangelo, majd a halála után nyomába lépő Shakespeare. Akkor fedezték fel a caravellák, e mai luxusjachtnál kisebb, törékeny fabárkák az ismeretlen földrészeket (és az ott élő népeket rabságba vetve);

Európa kinyújtóztatta karjait, és anyagilag is, szellemileg is birtokába vette a Földet.

A dúr hármashangzat, mint neve mutatja, három zenei hangból áll, az egyes hangok rezgésszámai között szigorú matematikai kapcsolatokkal. Milyen páratlan jelenség, hogy ötszáz évre (merő pillanat a homo sapiens évszázezredekre visszanyúló történetében) összevegyül az emberi Szellem két birodalma, a tudományok tudománya, a Matematika, valamint az érzéki szépség paradicsomkertje, a Muzsika! Ehhez hasonlót talán csak az építőművészet tudna felmutatni, de az sem ennyire a gyökerekig lehatolva.

Az említett három zenei hang a történelemben először Püthagorász figyelmét keltette fel. Ki volt Püthagorász? Gyakorlatilag minden, ami szellemi: matematikus, geométer, fizikus, orvos, pap, misztikus filozófus (valószínűleg ő importálta Indiából a lélekvándorlás tanát Görögországba) és a püthagoreus kvázi vallási közösség főmestere, időszámításunk előtt 650 körül. Ő alkotta meg a monochordot, ami egy húr volt, két szög között kifeszítve.

Ha a húrt megpendítette, az zenei hangot adott. Püthagorasz rájött, hogy a hang magassága fordítottan arányos a húr hosszával. Azt pedig oly módon tudta változtatni, hogy a húrt különböző pontokon lefogta. Így egy húr helyett kettőt nyert, eltérő hosszúságúakat. E hosszúságok arányai meghatározták a két hang magasságát és együtthangzását.

Ekkor észrevette, hogy ha a két húrdarab hosszúsági aránya 1:2, 1:3, 2:3 és így tovább, akkor különböző hangpárokat nyer.

Ha ezek hosszúságai egész számú aránypárokat alkottak, azt szépnek találta. Úgy mondta: konszonáns. Ha az arány mondjuk 1:9.476, azt disszonánsnak, csúnyának találta.

Arra is rájött, hogy a legegyszerűbb egész számú arányok azokat a hangokat adták, amelyeket mi, muzsikusok évszázadok óta kvintnek és tercnek hívunk. Ha ezeket egyszerre pendítette volna meg az alaphanggal, fölhangzott volna a világon az első dúr hármashangzat. De idáig már nem jutott el.

A hármashangzat sok-sok évszázadig aludta az elméleti lehetőségek Csipkerózsika-álmát. Míg aztán 1100 után számtalan mesebeli herceg fel nem ébresztette, először a kvintet, majd a tercet.

Az újító hercegek nevét már feljegyezte a zenetörténelem. Dicsőség nekik!

Hirdetés

De a görögök – jobban mondva a hellének, mert az ókorban így nevezték magukat – annyi nagyszerű újat találtak ki, hogy már nevet is adtak a hármashangzatnak 1500 évvel azelőtt, hogy a valóságban felhangzott volna. (A platóni ideák gondolata szerint egy dolog már azelőtt is létezhet, hogy a mi valóságunkban megvalósulna.) Ez pedig egy szépséges istenlány neve volt: Harmónia. Harmónia a szépség és szerelem istennője, Afrodité, valamint Árész, a daliás hadisten gyermeke volt.

Csak halkan merem említeni: Harmónia házasságtörés útján született, zabigyerek, pontosabban zabi-istenlány volt. Mert Afroditének férje is volt, Héphaisztosz, a sánta kovácsisten, minden fémművészetek csodákat készítő védője. De hát bicegő volt, és Afroditének jobban tetszett a délceg háború-isten. Nagy baj lett volna, de Harmónia mosolya összebékítette a két vetélkedő férfi-istenséget, és Héphaisztosz Harmóniának egy csodálatos arany nyakláncot adott nászajándékul. Ez a nyaklánc, bárki vette fel, világszépének mutatta viselőjét mindenki számára.

De szerencsétlenséget is hozott mindenkire, aki Harmónia után felvette. Hiába, az apa mégis csak Árész, a háború istene volt…

A mitológiai kitérő után lássuk, mi lett Harmónia, vagy prózaibb nevén a dúr hármashangzat sorsa az elkövetkező ötszáz évben! Akár a bűvös nyaklánc, Héphaisztosz nászajándéka mindennél és mindenkinél szebbé tette a zenét – ötszáz évig. 

De ennek a félezer évnek mára vége van. A dúr hármashangzat Monteverdi Orfeo-jától egészen Richard Strauss Salome operájáig szinte változatlanul szolgálta a diadalmas és ünnepélyes hatásokat. Környezete azonban egyre gazdagodott. A dúr hármashangzat mellett feltűnt az Európában lehetséges maximum 12 hang bármelyike. Ezek kezdetben disszonáns hangoknak minősültek, aztán az emberek megszokták őket, és már nem számítottak disszonanciának.

Akkor új disszonáns hangokat kellett beilleszteni – amíg a készlet tartott.

Ez a készlet a XX. század első évtizedére kifogyott. Már csak vissza lehetett volna lépni, de ehhez alig valakinek volt kedve. Ez a válság a mai napig tart és – véleményem szerint – az európai zene uralkodói jellegének megszűnését jelenti. Hiába, ami egyszer keletkezik, az egyszer meg is kell hogy szűnjön. De az emberek mindörökké emlékezni fognak erre a dicsőséges fél évezredre, és az utána következő próbálkozásokat hamar elfelejtik. Ahogyan az i. e. 5. század görög tragédiái, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész művei ma is világszerte színpadon vannak, az utánuk következő évszázadok tragédiaszerzőit viszont mindenki elfelejtette.

A dúr hármashangzattal kapcsolatban két fontos vonatkozás jut még eszembe. Az első: a szoros összefüggés a fizikával és a matematikával. Ez egyedülálló a művészetek történetében (talán az építőművészetet kivéve), és így összekapcsolja a Művészetet a Természettudománnyal. A másik vonatkozás a három hang egysége és mégis különálló egyénisége.

Ha az olvasó nem tekinti szentségtörésnek, hasonlóan a keresztény szentháromság-tanhoz, a hangok egyéniségek, de együtt egyet képeznek.

Tudniillik a kvint és a terc eleve megszólal, bár igen halkan, az alaphangban.

Ezeket erősíti fel a hármashangzat. De az alaphang primátusa vitathatatlan. És ezen a ponton agnosztikus kívülállóként már nem bocsátkozhatom tovább teológiai okfejtésbe. Nem sokat tudok az évezredes elkeseredett vitákról, amelyek tárgya a Szentháromság személyeinek egymáshoz fűződő viszonyát, egymásból való keletkezése és függése. De a zenei hármashangzatban egyértelműen az alaphang, az Atya az uralkodó. Kvint és terc belőle folynak és keletkeznek.

De itt már számomra tényleg véget ér a párhuzam összhangzattan és teológia között…

Hogy mennyire frappánsan fogalmazódik meg a dúr hangzásvilág összetétele és funkcionalitása, azt jól példázza egy butácskán egyszerű gyermekdal, a boci-boci tar-ka. Az első hat hang a dúr hármashangzatot az alaphangról indulva kétszer megismétli. Eme első két sor után a felső alaphangról (ami az alaphang oktávja, tehát rezgésszáma pontosan kétszerese az alaphangénak) indul lefelé egy skálamenet, egy kis megtöréssel a közepén, amely visszavezet az alaphangra.

Íme, itt minden együtt van, ami alapvető az európai zene utolsó ötszáz évében. Mindez bevésődik a kisgyermek zenei tudatába, és egy életen át meghatározza, hogyan hallja az elmúlt félezer esztendő klasszikus zeneműveit.

Ez a zenei struktúra bölcsődés kortól kezdve teljesen eltörli a megelőző számos évszázad pentaton zenéjét, úgyszólván feledtetve azt a közös zenei tudatból.

A régi népdalok gyűjtőinek valósággal fel kellett támasztani a pentaton zenét a feledés homályából, az utolsó pillanatban a teljes feledésbe merülés előtt.

Már csak a nagyon öreg emberek ismerték a pentaton népdalokat, és ha nincs Bartók, Kodály és Vikár Béla, ez a kincs örökre elveszett volna. De élővé – véleményem szerint – soha nem varázsolható, néhány lenyűgöző és pompás vállalkozás (például Kodály Psalmus Hungaricus-a) sikerének ellenére sem. Pedig ez lett volna a híd, ami az európai zenét a kínai zenekultúrával összekapcsolhatta volna…