„Az egyházban nincs demokrácia” ‒ hangoztatjuk gyakran, utalva a katolicizmus hierarchikus működésére. Ehhez képest Krisztus földi helytartója egy virtigli demokratikus intézmény, szavazás útján nyeri el tisztségét. Amint a kegyelem a természetesre épít, úgy a Szentlélek is emberi megfontolások révén fejti ki működését. De mi van, ha nekem nem tetsző személy áll ki a Szent Péter-bazilika erkélyére?
Eddig három pápát éltem meg. Az elmúlt bő fél évszázadban II. János Pál, XVI. Benedek és most Ferenc egyházvezetői tevékenysége határozta meg katolikus életemet. Emlékszem, amikor Joseph Ratzinger váltotta 27 évig szolgáló elődjét, ismerősi körömben a közhangulatot még hetekig a Karol Wojtyla elvesztése miatti bánat uralta. Amikor szóvá tettem, hogy a természetes gyász mellett miért nem tudunk örülni az utódnak, és felfedezni az értékeit, valaki azt felelte: „Olyan, mintha az apámat veszítettem volna el. Sok idő kell még, amíg egyáltalán foglalkozni tudok az új pápával.”
Érthető reakció, főleg annak a nemzedéknek a képviselőjétől, aki egész addigi életében, három évtizeden keresztül egyetlen, ráadásul igen karizmatikus egyházfőt ismert. Más kategória azon plébánosok esete, akik
templomukban és az egyházközségi irodában ‒ mivel mélységesen nem tudtak azonosulni vele ‒ sosem voltak hajlandók kitenni Ferenc pápa képét,
és jó esetben XVI. Benedek, eggyel kevésbé szerencsés módon II. János Pál fotója függ(ött) a falon. Holott ha valakiknek, akkor épp a konzervatív irányzat képviselőinek kellene Krisztus mindenkori földi helytartójának személyét, de még inkább intézményét tiszteletben tartani, és nem vitatni működésének létjogosultságát.
A mostani konklávé előtti/alatti esélylatolgatásoknál pedig olyanokat hallani: „Ha X.-et választják, az maga a tragédia, és megyünk vissza a középkorba”; „Ha Y.-t, azzal a vállalhatatlanul liberális Ferenc után újabb szöget vernek az egyház koporsójába, és elkerülhetetlené válik a schisma”. Épp Ferenc vezette rá minden korábbinál egyértelműbben az egyházat, hogy a pápa legfeljebb hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen; minden másban ő sem kell hogy kritika felett álljon.
Ennek megfelelően lényeges, hogy a különféle szempontok meghallgatása (vö. szinodalitás), a jószándékú bírálat kultúrája verjen gyökeret az egyházban is. Ezzel együtt maga a hivatal olyan fokú tiszteletet kell hogy ébresszen a katolikus hívőben, hogy bárki is a betöltője, jó szándékkal érdemes közeledni hozzá. Én mindenesetre megfogadtam: bárkit választ a bíborosok testülete, a pápámnak fogom tekinteni.
Nyilván nekem is megvannak a magam szempontjai, és van, akinek jobban, másnak kevésbé tudnék örülni.
Olyan is akad, akiről úgy gondolom, elég nehéz volna megszeretni.
Mégis, eltökéltem, hogy mindenkiben meg fogom keresni mindazon értékeket, amelyek miatt valószínűleg elnyerte a kétharmados többséget. Ha komolyan vesszük, hogy a bíborosi testület közös bölcsességében maga a harmadik isteni személy nyilvánul meg, akkor azzal a megnyugtató tudattal várhatjuk a végeredményt: döntsön bárhogy a konklávé, az eredménnyel a Szentlélek az egyház javát akarja szolgálni, illetve valamire tanítani szeretne bennünket.
Azt javaslom tehát, hogy a felfokozott, találgatásokkal terhes előzmények után most, miután bezárult a Sixtus-kápolna kapuja, legyünk teljesen nyugiban. És engedjük meglepni magunkat.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
