Példa nélküli beszélgetést hallgathatunk a Népszava YouTube-csatornáján: a nyugalmazott váci püspök Magasházi Mónika transzjogi aktivistával az LMBTQ-közösség és az egyház kapcsolatáról, a párbeszéd lehetőségéről beszélgetett.
“Legnagyobb bajunk az egész társadalmunkban, hogy
tabutémákról nem akarunk beszélgetni,
illetve tabutémákat elfogadunk. Rögtön Ferenc pápára utalnék, aki nagyon nagy bátorítást és követendő példát ad azzal, hogy ki tud lépni ezekből a klisékből, előítéletekből, és őszintén mer beszélni minden témáról, például a transzneműségről is. Tavaly decemberben jelent meg egy vatikáni útmutatás, a Fiducia supplicans, amiben pontosan ezekről a kérdésekről írt. Ami egy kicsit engem megdöbbentett, hogy nagyon elutasító volt ennek a fogadtatása Magyarországon. (…) Ferenc pápa nagyon jól érti, hogy az egyházunk részéről is nyitni kell, keresni kell a párbeszédet, tisztázni a fogalmakat. (…) Csak úgy tudunk kapcsolatot építeni, megtalálni az egyházunkon belül is a kapcsolatokat, ha ismerjük egymást. Éppen ebben a vatikáni útmutatásban – amit Ferenc pápa aláírt, tehát a saját nevében ajánlja nekünk – hangsúlyozza, hogy az egyházi közösségeink felelősek, hogy szeretettel befogadjuk-e azokat, akik bármilyen adottságokkal rendelkeznek, de az Úristent keresik. Tehát kell, hogy segítséget nyújtsuk, de ehhez az kell, hogy az előítéleteket magunkban lebontsuk, és legyen bizalmunk.”
“Senki nem maga választja meg, hogy hol szülessen, de azt sem, hogy milyen adottságokkal.
Az elfogadás az alapvetően a jézusi tanításból következik.
Adottságaink vannak, kapjuk, ezeket magunkban is próbáljuk felismerni, felfogni, elfogadni – na de egymásban is, ez nagyon nagy feladat.”
“Szoktam mondani, hogy a tolerancia elutasítása, negligálása a belső bizonytalanság jele. Az, hogy én elfogadom a másik ember gondolkodását, akár pártszimpátiáját, vallási irányultságát, az nem azt jelenti, hogy bizonytalan vagyok önmagamban, hanem azt, hogy eljutottam magamban végre egy olyan szintre, hogy tudom tisztelni a másságát, és elindulunk a párbeszéd útján. De ezt sajnos még nem mindenki látja. Nagyon könnyű beburkolózni a saját struktúránk védőbástyái mögé.”
“A mai magyar társadalmunknak az az egyik legnagyobb gyengesége, hibája, hogy nem állunk szóba egymással, és nem vállaljuk fel a kritikus prófétai szót. (…) Ez azt jelenti, hogy az Úristentől mi kaptunk irányelveket, Jézus Krisztus személyében az Úristen megmutatta magát, és végtelen szeretettel, türelemmel adott nekünk egy látásmódot az egész teremtett világról, az emberi létünkről, emberi méltóságunkról, a társadalmunkról, emberi kapcsolatainkról – csak ezt jobban figyelembe kéne venni. Akik ennek az evangéliumi, jézusi tanításnak a képviselői, azoknak nagyobb a felelősségük, hogy tényleg elmondják, amikor látják, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, és ez egyházon belül és egyházon kívül is igaz. Így értem a kritikai prófétai szót, ami nem vádaskodás, hanem egyszerűen iránymutatás. Egyházként nekünk az isteni üzenetet kell képviselni, mert ha ezt nem tesszük, akkor tulajdonképpen nincs is ránk szükség.”
“Nem kímél meg bennünket az Úristen a vívódástól, a küzdelemtől. De olyan fontos nekünk, hogy Jézus azt mondja, ne féljetek, veletek vagyok! Egyházi közösségeinknek el kellene jutnia oda, hogy ezt átéljük, ezt képviselni tudjuk. Senkit nem szabad kényszeríteni, és nagyon tetszik Ferenc pápának ez a szóhasználata, hogy az egyház nem térítésre kapott megbízatást, hanem meghívásra, hogy “jöjjetek hozzám, akik fáradtak vagytok”. Ugyanakkor az is benne van, hogy az irányokat világosan lássuk.”
“Érezze mindenki, hogy nincs magára hagyva, és ami igazán fontos, amitől emberek vagyunk, az az elfogadás és a segítségnyújtás. Tehát amit Jézus magatartásából kiszűrök, az éppen az, hogy attól vagyunk emberek, amit egymásért tenni tudunk.”
