Segítünk eligazodni az elmúlt hetek folyamán sokakban zavart keltő megnyilatkozások sűrűjében, bemutatva a katolikus tanítást és annak fényében a magyar egyházi helyzetet.
Rég látott erősségű vihart kavart a katolikus világegyházban a Vatikán egyik legfontosabb szervezeti egysége, a Hittani Dikasztérium 2023. december 18-án megjelent nyilatkozata. A szöveg közzététele óta megjelent számos – pozitív és negatív – nemzetközi reakció jelzi, hogy nem csupán hazánkban kíséri heves véleményáradat a magyarul „Bizalomteljes kérés” kifejezésként fordítható Fiducia supplicans (FS) című dekrétumot. Ezt a tényt szem előtt tartva – tehát nem kizárólagosan magyar egyházi belügyként tekintve a kialakult helyzetre – elsősorban a magyar részről felmerült dilemmákra, helyeslő vagy vitató álláspontokra igyekszem ebben a cikkben kitérni, a kételyekre választ adni. Nem kívánok senkit meggyőzni – a tiszteletet nem nélkülöző vitát kifejezetten üdvözöljük a Szemléleknél –, de sok félreértésre létezik világos, egyértelmű felelet. Ezeket törekszem összefoglalni.
Mindenekelőtt három írás elolvasását javaslom, mégpedig azon személyes tapasztalatomból kiindulva, hogy mind a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK), mind a hazai egyházmegyés papság képviselői részéről csak olyan személlyel sikerült eddig beszélnem, akik úgy helyeselték az MKPK e témához kapcsolódó állásfoglalását, hogy érdeklődésemre bevallották: nem olvasták az eredeti nyilatkozatot, legfeljebb apró részleteket ismernek belőle. A tájékozatlanság könnyen válhat a félreértések melegágyává, bevezetésként tehát következzen három ajánlott olvasmány:
- maga az alapmű, a Fiducia supplicans, a Hittani Dikasztérium nem túl terjedelmes nyilatkozata magyar nyelven,
- ugyanezen szervezet pár nappal később kiadott sajtóközleménye, amelyben konkrét iránymutatás olvasható a leírtak helyes befogadásához és gyakorlati megvalósításához, és
- egykori egyetemi évfolyamtársam, Görföl Tibor teológus rövid tanulmánya a tanbeli fejlődés összefüggéseiről.
Az iránymutató dokumentumok megismerését követően, azok alapján tömören így foglalható össze a lényeg:
1. A katolikus egyház áldásokkal kapcsolatos tanítása megváltozott – nem új irányt vett, hanem továbbfejlődött, kiegészült.
2. A Hittani Dikasztérium nyilatkozata egyértelműen párok, és nem egyének megáldásának lehetőségéről szól.
3. Az áldásteológia e fejlődése nem jelent változást a házasságról szóló katolikus tanításban, ráadásul az új nyilatkozat nyomatékosan megerősíti, hogy «megengedhetetlenek azok a szertartások és imák, amelyek zavart kelthetnek a házasság fogalma – amely „egy férfi és egy nő kizárólagos, stabil és felbonthatatlan, természetesen a gyermeknemzésre nyitott egyesülése” – és az ezzel ellentétes dolgok között» (FS 4. pont). Sőt: «az Egyháznak joga és kötelessége elkerülni minden olyan áldást, amely ellentmondana ennek a hitnek vagy zavart kelthet» (FS 5).
4. A nyilatkozat leszögezi: «az Egyháznak nincs felhatalmazása arra, hogy megáldja az azonos neműek kapcsolatait» (FS 5).
5. A nyilatkozat talán legfontosabb, lényegi üzenete: «a rendezetlen élethelyzetben lévő párok megáldását nem kellene ösztönözni, és nem kellene erre szertartást előírni, de nem kellene megakadályozni vagy megtiltani az egyház közelségét sem minden olyan helyzethez, amelyben Isten segítségét egy egyszerű áldáson keresztül kérik» (FS 38).
6. Egyetlen püspök sem tilthatja meg, hogy bármely katolikus pap az új áldásformát alkalmazva megáldjon egyházi szempontból rendezetlen helyzetű párokat (és nem egyéneket). Abban ugyanakkor iránymutatást adhatnak papjaiknak a főpásztorok, hogy ezt – az érintett párok megáldását – miként tegyék úgy, hogy a helyi szempontokat is figyelembe véve megfelelően alkalmazzák a katolikus egyház tanítását (minderről a Hittani Dikasztérium sajtóközleménye 2. pontjának utolsó bekezdésében is olvashatunk). Ugyanazért nem tilthatja meg egy püspök a rendezetlen helyzetű párok megáldását, amiért egy rendőr sem írhatja át a törvényeket – a püspök és a rendőr feladata egyaránt a létező szabályok betartásának felügyelete.
7. A nyilatkozat szerzői tisztában vannak vele, hogy érzékeny területet érint az új szabályozás, ezért hangsúlyozzák, hogy kiemelkedően szükséges «a félreértések és botrányok minden formájának elkerülése» (FS 39).
8. A nyilatkozat nem hirtelen ötlettől vezérelve született, hanem évek során felgyülemlett kérdésekre adott válaszként értelmezhető, a szerzői kör «szakértőkkel konzultált, gondos megfogalmazási folyamatot folytatott, és a szöveget a Dikasztérium Doktrinális Szekciójának gyűlésén megvitatta» (FS bevezető szakasz). A nyilatkozat tartalmát Ferenc pápával is megvitatták, aki a végső szöveget aláírásával jóváhagyta.
E tények ismeretében néhány alapvető megállapítást tehetünk:
1. Aki azért neheztel a katolikus egyház vezetésére, mert nem ért egyet azonos nemű párok kapcsolatának megáldásával, az valójában egyetért a nyilatkozattal, neheztelése alaptalan.
A nyilatkozat ugyanis nem engedélyezi egyházi szempontból rendezetlen helyzetű párok kapcsolatának megáldását.
Még csak nem is tartja helyesnek, hogy az új, spontán, liturgián kívüli, lelkipásztori szempontok szerinti mérlegelés alapján adható új áldásforma alkalmazását bárki ösztönözze. Az érintett párok sajátos, új szabályozás szerinti megáldása csupán lehetőség, amellyel a nyilatkozatban meghatározott feltételek teljesülése esetén lehet élni.
2. Aki szeretné, ha nem okozna botrányt az új rendelkezés, ugyanazt szeretné, mint a nyilatkozat szerzői.
3. Aki szerint nem előzte meg gondos előkészítő munka a nyilatkozat összeállítását, téved.
4. Aki egyének megáldásának lehetőségéről beszél, nem feltétlenül mond ellent a katolikus egyház tanításának, de nem is ugyanarról a dologról beszél.
Az alapok tisztázását követően, a hazai véleményáradat főbb pontjai figyelembe véve hasznos lehet egy hasonlattal megvilágítani, mi történt, miért adta ki a katolikus egyház tanítóhivatala ezt a nyilatkozatot. Nyilván minden példa csak részlegesen adja vissza az eredeti üzenetet, de talán elősegítheti a megértést.
Képzeljük el, hogy van egy ház – legyen ez maga az egyház épülete –, amelynek egyik oldalfalán méretes lyuk tátong. Eredetileg nem így tervezték, az élet ütötte a lyukat. A ház gondos gazdái úgy tartották helyesnek, ha megszüntetik a rést, így nem fúj be a szél, nem árad be a hideg, nem lesz tátongó sérülés a falon, de nem a befalazás mellett döntöttek, hanem egy ablakot építettek a résbe. Ez az ablak nem nyitható, megóvja a ház klímáját a külső környezeti körülményektől, de beárad rajta a fény – oda, ahol sötét volt, amíg az élet lyukat nem ütött a falon.
Ez a képes hasonlat azt szimbolizálja, hogy jó ideje szó szerint áldatlan állapot uralkodott a katolikus világegyház gyakorlatában: világszerte rengeteg pap adott áldást olyan – elvált és újraházasodott, illetve azonos nemű – pároknak, akik a katolikus tanítás szerint abban a formában nem kaphattak volna áldást. A friss nyilatkozat azzal kezdi, hogy ezt határozottan megtiltja. A kétkedők, a félreértelmezők, az aggályos szívűek valószínűleg kevés figyelmet fordítanak arra a tényre, hogy
a Fiducia supplicans egyik fő üzenete a korlátozás, a hitvédelem, a házasságról szóló tanítás megerősítése.
Ugyanakkor
a katolikus egyház vezetése nem tartja helyesnek, hogy Isten szeretetét megvonjuk azoktól, akik nem élnek egyházi szempontból rendezett házasságban.
Emiatt dolgoztak éveken át a teológusok, és találtak egy olyan megoldást, amely úgy hoz fényt a sötétségbe, hogy nem fordul szembe az eddigi tanítással.
Aki figyelemmel kíséri a katolikus egyház aktuális folyamatait, az egyházi vezetők, különösen az egyházfő megnyilatkozásait, világosan láthatja, hogy egy következetes, irgalomfókuszú fejlődés zajlik Ferenc pápa vezetésével. Amikor például a legutóbbi Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott az a bizonyos „todos, todos”, vagyis mindenkinek helye van az egyházban, az nem egy érzelmi fellángolás kivetülése volt csupán. Amikor a szinodalitásról szóló szinódus első ülésszakán a résztvevők szembesültek vele, mennyire nagy igény van az egyházból magukat nemiségük megélése miatt kirekesztve érzők meghallgatására, elkísérésére, pasztorációjára, akkor egyszerre találtak egy másik kifejezést a nyugatias LMBT helyett, ugyanakkor elkötelezték magukat a probléma komolyan vétele mellett. Ezt a folyamatot nem a világ igényeinek való megfelelés vezérli, hanem a társadalom aktuális jelzéseinek, kérdéseinek érzékelésére adott katolikus feleletekről van szó.
De hogyan értékeljük a magyar reakciókat? A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2023. december 27-én megjelent közleménye a házról szóló hasonlathoz visszatérve olyan, mintha a magyar püspökök egy ajtóról beszélnének: egyének megáldásáról szólnak, ráadásul nem tiltanak, csupán útmutatást adnak. A Hittani Dikasztérium nyilatkozata viszont párokról – a hasonlatnál maradva ablakról – beszél. Éspedig azért beszél párokról, mert a nyilatkozattal a párok megáldásának helyzetét kívánta a katolikus egyház vezetése rendezni. Az MKPK közleménye tehát nincs közvetlen ellentmondásban a vatikáni nyilatkozattal – de közvetlen kapcsolatban sincs azzal: mindkettő nyílászáróról beszél, csak az egyik ablakról, a másik ajtóról. A zavart fokozhatta a szombathelyi egyházmegye püspökének december 28-án a közösségi médiában közzétett üzenete, amely szó szerinti értelmezés alapján nehezen egyeztethető össze a katolikus tanítással (kivéve, ha a szombathelyi főpásztor az érintett párok kapcsolatának megáldására gondolt, viszont a szövegben nem ez szerepel, és ezt nem is kell külön megtiltani, nem véletlenül nem tett hasonló megnyilatkozást a többi hazai püspök). Az irgalom szemével tekintve ezek a közlemények arról az állapotról beszélnek nagy őszinteséggel, amely a magyar katolikus egyházat jellemzi.
A hazánkban kibontakozó áldásvita ugyanis nem csupán a katolikus hívek teológiai műveltségének változatosságáról beszél, de tükröt is tart elénk, amelybe akkor is fontos belenézni, ha nem tetszik, amit ott látunk. Hogy is lehetne idehaza napirenden azonos neműek párként való megáldása, amikor még elkötelezett katolikusok is kirekesztést kénytelenek elszenvedni saját egyházuk tagjai részéről? Ma Magyarországon ugyanis nem kell ahhoz melegnek, de még elváltnak sem lenni, hogy valaki kirekesztve érezze magát. Elég csak a mai magyar valóságot a központilag elvárt iránytól eltérően látni, és ezt nem eltitkolni. Elég csak hitelesen követni, megélni az evangéliumot, nem szelektálva a bűnök között, nem becsukni a szemünket bizonyos körök által elkövetett gonoszságok láttán. És mi lesz majd, ha a szinodalitásról szóló szinódus lezárása után újabb változások lépnek életbe a katolikus egyházban? Merthogy küszöbön áll jó pár újdonság, ezt világosan látják, akik együtt haladnak a katolikus egyházzal…
Szívesen ajánlok két olvasmányt a témában: mértékadó reakcióként érdemes megismerni Heidl Görgy véleményét, aki az MTA doktora, egy időben a Pécsi Egyházmegye kommunikációs, tudományos és kulturális igazgatója is volt, és Tokodi László domonkos szerzetes gondolatait – ő például nem fél áldani.
Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy amikor idehaza feltornyosulóban voltak a reakciók hullámai, épp külföldön – ha nem is messze, Szlovéniában – volt dolgom. Ott is felmerültek keresztény körben dilemmák az érintett nyilatkozat kapcsán, de végig higgadt hangnemben, a megértés szándékával beszélgettünk, s amikor megvilágítottam a teológiai hátteret, csodálkozva ismerték el a vitapartnerek, hogy így, az összefüggéseket megismerve jobban érthető az új áldásforma bevezetésének szándéka. Amikor pedig egy beszélgetést vezettem több egyházi vezető részvételével, elhangzott, hogy a szlovén egyház súlyos beteg, erőteljes klerikalizmusban szenved. Mindez pedig azért érdekes, mert egy szlovén püspök mondta, nyilvánosan.
Nagy igazság van ezek alapján a magyar püspökök közleményében: „hazánk lelkipásztori helyzetét mérlegelve” nem tartunk ott, magyar katolikus egyházként jelenleg alkalmatlanok vagyunk rá, hogy – a nyilatkozat címét idézve – bizalommal tekintsünk az élet valóságára, ehhez kapcsolódóan a katolikus egyház áldásteológiájának fejlődésére. Nem csupán Rómától, de még Ljubljanától is távol vagyunk. A magyar katolikus egyház tagjaiként leginkább az a feladatunk, hogy felismerjük és elismerjük, kik vagyunk, milyenek vagyunk, hol tartunk, és mit kell tennünk ahhoz, hogy együtt tudjunk haladni Isten népével.
