Beszéljenek az adatok: hasznos vagy éppen káros az állami iskolai hittan?

Annak idején nem az egyházak szorgalmazták, hogy az állami iskolákban legyen kötelezően választható hittan. Bevezetése óta 12 év telt el, így érdemes mérleget vonni, hogy a kezdeményezés mennyiben teljesítette be a küldetését. Szerzőnk, Asztalos György pedagógiai szakértő, évtizedes hitoktatói gyakorlattal.

Magyarországon a kötelezően választható etika vagy hit- és erkölcstan oktatást a 2011. évi CXC. törvény alapján vezették be felmenő rendszerben az állami fenntartású iskolákban, 2013 szeptemberétől kezdődően. Első évben az 1. és az 5. évfolyamot, majd 2016-ra már az általános iskolák mind a nyolc évfolyamát érintette.

Azóta sokan kommentálták a kezdeményezést, pró és kontra. Elvi kérdésként merült fel, hogy mennyiben lehet a hit oktatásának/átadásának helye az állami iskola, de mindjárt az elején gyakorlati problémák is adódtak.

„Negyedével, ötödével csökkent a kötelező hittanoktatás bevezetése óta a plébániákon tartott hitoktatáson résztvevők száma”

– nyilatkozta 2016-ban az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye akkori hitoktatási felügyelője, Bárány Béla. A plébános szerint „a jövő egyik nagy feladata, hogy az egyházközségekhez nem kötődő szülőket is elérje az egyház, mert a hit közösség nélkül nem élhető meg.”

A fő kérdés az, hogy ez a lehetőség missziónak fogható-e fel a hittanoktatásra – hiszen az állami iskolákban a gyerekek közel fele választja a tárgyat –, vagy inkább elvonja a diákokat a plébániai, gyülekezeti közösségtől, ahol szervesen kapcsolódhatnak egy egyház életébe. Főleg az elején jelentkezett a másik probléma is: hirtelen nagyon sok hitoktatót kellett képezni.

Kérdések a hatékonyságról

„Az iskolai hittant úgy, ahogy van, azonnal el kellene törölni” – vélekedett Holló András, az iskolai hittan világát jól ismerő pedagógus idén februárban a Szemléleken megjelent interjúban. Szerinte ugyanakkor nem a lehetőséggel, hanem a módszerrel van baj. „Ha egy didaktikus rendszerben, tantervi követelményekkel adunk valamit a hit témájában, az semmiben nem különbözik egy matek- vagy töriórától, s a gyerekek fejében sem válik el egyik a másiktól. Ráadásul azt tapasztalom, hogy

sokszor olyanok tartanak hittant, akiknek nincs istenkapcsolatuk

– vallásuk van, de ez csapda. Vallásra nevelni könnyű, az csak egy szabályrendszer, hitre viszont nem lehet. Hitre vezetni lehet, de a hitet Isten adja, mi legfeljebb az utat tudjuk mutatni hozzá.”

A sajtóban sok cikk jelent meg a témában, de többségük nem kutatási adatokra, hanem egyedi esetekre, kicsi, nem reprezentatív mintákra, vagy csak vélekedésekre alapoz – ezért szeretném a kérdést a kutató szemével nézni, és az elérhető „adatok” elemzésével szempontokat adni a témához. Kezdjük azzal, hogy mi is a hitoktatás célja. Erre három jellemző kategóriát állítottam fel:

(1.) A hívő ember azért íratja be gyermekét hittanra, mert szeretné, ha az általa követett tanítást utódai megismernék, és kötődnének ahhoz a közösséghez, amelyhez ő is tartozik.

(2.) Akinek volt kötődése egyházhoz, de már nem gyakorolja a hitét, attól sokszor hallhatjuk az érvet: nem fog ártani a gyereknek, ha rendet tanul, nekem sem ártott meg. Ide kapcsolódhat egy némileg babonás indíttatás is: biztos, ami biztos, nem akarok rosszban lenni az esetleges „feljebbvalóval”.

(3.) Sokan pedig azért íratják be gyereküket hittanra, mert az egyházi iskolában kötelező. (Oda viszont nem egy esetben azért adják utódjukat, mert kedvezőbb feltételeket remélnek, mint a környék állami iskoláiban.)

A hitoktatás hatékony lehet, ha…

(1.) …a gyermekben kialakul/erősödik a hit, és elkötelezettebb lesz az egyház mellett,

(2.) …a gyermek általános műveltsége vallási kérdésekben is gyarapszik, s elfogadóbbá válik a hívő emberekkel és a vallásos értékrenddel,

(3.) …a gyermek etikusabb, jobb, önreflexióra alkalmasabb emberré válik.

Az utóbbi két cél eléréséhez alapvetően nincs szükség hitoktatásra, erre az etika- és az irodalomórák is megfelelnének. Ezért a hitoktatás értelmét az egyházak felől leginkább az első cél elérése szempontjából érdemes vizsgálni.

Mit mondanak a kutatások?

Egzakt választ azért is nehéz adni, mert a hatékonyság sok egyedi tényezőtől is függ. Leginkább a szülők példamutatásától és a hitoktató hitelességétől. Mennyire kapcsolódik a pedagógus a helyi vallási közösséghez, van-e a környéken befogadó templomi közeg? Nem mindegy, hogy városban vagy kistelepülésen vizsgálódunk, és az sem, hogy az ország melyik részén.

Elemzésemben leginkább Rosta Gergely és Pusztai Gabriella Az egyházi oktatás hatása a fiatalok vallásosságának alakulására című, 2022-ben megjelent kutatására fogok hivatkozni, mely a 2016-os ifjúságkutatás nagymintás (8000 fő) reprezentatív felmérésének adatbázisára épül. (Rosta Gergely kérdésemre megerősítette, hogy nincs tudomása ennél újabb adatbázisra épülő kutatásról.)

Hányan is járnak hittanra a három legnagyobb felekezetben? Nézzünk néhány számot a 2024/25-ös tanévből. (Az adatok forrása: MKPK; az Evangélikus Egyház Országos Irodája; reformatus.hu.)

Hogy az állami általános iskolában milyen arányban választják az etikát és a hittant, az ismert számokból kiszámítható. Mivel az állami iskolákban 252 316 gyerek tanul hittant, és az állami iskolába járó gyerekek száma 545 681 (az Oktatási Hivatal 2024. októberi statisztikája), ebből következik, hogy a gyerekek 46%-a jár a három egyház hittanjára. (Más felekezetek ezt a számot pár százalékkal megemelhetik.) Erre jön rá még az a 16%, akinek egyházi általános iskolában ez a tárgy kötelező, vagyis az alapfokú oktatásban a diákok több mint 60%-a tanul hittant.

Ha tovább vizsgálódunk, azt látjuk például azoknál az evangélikus diákoknál, akik állami iskolák 9-12. osztályos tanulói, hogy mivel a hittant már nem kötelező választani, országszerte kevesebb, mint százan döntenek mellette. (Hasonló a helyzet a többi egyházban is. Ez abból is látszik, hogy nemcsak evangélikus, de gyakorlatilag semmilyen hittanoktatás nincs az állami középiskolákban, legfeljebb néhol, egy-két gyerekkel.) Vagyis a gyerekek nagy része itt már elveszik az egyház számára.

Mitől lesz valaki hívő?

Az ifjúságkutatás adatbázisából készült tanulmány szerzői megpróbálták statisztikai módszerekkel meghatározni, leginkább mitől függ, hogy valaki az egyház tanítása szerint vallásos lesz-e. Megállapításuk szerint ez alapvetően két tényezőre vezethető vissza: „Leginkább az otthoni vallásos nevelésre, valamint az egyházközségi hittanon történő részvételre. Ezentúl mindössze az egyházi általános iskolába járás hatása lett éppen csak szignifikáns, de nagyon gyengén pozitív. Úgy tűnik tehát, hogy

az iskolai hittan vagy az egyházi intézménybe járás önmagában nem teszi fogékonyabbá a fiatalokat a keresztény hittartalmak választása iránt sem.”

Az egyházi iskolák nagyon gyenge, de valós hatása azért is lehetséges, mert ott az elkötelezett családból származó gyerekek, valamint a hitüket gyakorló pedagógusok is sűrűbben fordulnak elő, és a kortársaknak, illetve a nem hitoktató pedagógusoknak is lehet szerepük a vallásos elköteleződésben. (A felmérés átlagot mutat, vagyis elképzelhető, hogy van, ahol az iskolai hitoktatás segíti, és van, ahol rontja az elköteleződést, és ezek kiegyenlítik egymást.)

Ha ezt számszerűsíteni szeretnénk, akkor azt látjuk, hogy a szülői hatás – a Rosta-Pusztai kutatás regressziós modellje alapján – 17,1-szeres „szorzót” kap, a gyülekezeti hittan 1,6-szorosat. Az iskolai hittan pedig 0,98-at, ami hibahatáron belül van, vagyis az elköteleződést kimutathatóan nem javítja, de nem is rontja. (Az egyházi iskolába járás szintén 1,6-os szorzót jelent.) Kijelenthető viszont, hogy aki az állami iskolai hittant választja, és ezért nem jár az egyházközségi alkalmakra, az elköteleződés szempontjából hátrányt szenved.

És az iskolai hitoktatásban való részvétel mennyire csökkenti az egyházközségi hittanra járást? Erre egy 2017-es tanulmányban találtam utalást: „A református egyház adatai szerint

a gyülekezeti hittanra járók száma 2013 óta évente 12-14 ezerrel csökken,

ezzel párhuzamosan a kötelezően választható hittanra 17-20 ezerrel többen járnak, vagyis összességében évente 5-6 ezer gyermekkel többet érnek el.” A növekedés egyértelműen az egyházi iskolák számának növekedésével magyarázható, hiszen ott kötelező a hitoktatás. A gyülekezeti hittanra járás csökkenését viszont szekularizációs hatások is magyarázhatják. (A két hatás elválasztására nem találtam kutatást.)

Meg kell jegyezzük, hogy a 2016-os ifjúságkutatásban érintett fiatalok sokkal kisebb hányada járt felekezeti oktatási intézménybe, mint ma. (A KSH szerint 2011-ben kb. 50 ezer, napjainkban viszont kb. 120 ezer gyerek tanult/tanul egyházi általános iskolában.) A növekedés túlnyomórészt nem vallási, hanem úgynevezett szeparációs igényből született, ezért az egyházi iskolákban arányaiban most kisebb a hívő háttérrel rendelkező gyerekek aránya, mint korábban.

A szeparációs igény abból is látszik – de ez egy másik tanulmány témája lehetne –, hogy azokon a településeken, ahol két-három általános iskola működik, s az egyik egyházi fenntartású, abban lényegesen kisebb a hátrányos helyzetű gyerekek aránya, mint a tankerületiben. Érdekes módon azokon a területeken, ahol a vallásos emberek aránya kisebb, az elmúlt években nagyobb arányban jöttek létre egyházi iskolák. Ebből viszont az következik, hogy az iskolák a templomi hittanról nem vonják el azokat, akik – mivel nem hívő családból jönnek – amúgy sem mennének oda.

Mi következik a fentiekből?

(1.) Nem állítható általánosan, hogy az iskolai hitoktatást meg kell szüntetni.

(2.) Nem állítható általánosan, hogy az egyházi iskolák pozitív vagy negatív hatással vannak az egyházi elköteleződésre.

Ezért a szubszidiaritás elvének jegyében – a lehetőségek és a személyi feltételek függvényében – helyi szinten kellene eldönteni, hogy szorgalmazzuk-e az iskolai hitoktatást. Kisebb helyeken ugyanakkor, ahol nincs működő parókia vagy plébánia, sokszor az egyetlen lehetőség az iskolai hitoktatás. Mindebből az következik, hogy az állami iskolai hittan helyett sok helyen elég volna az etikaoktatást szorgalmazni. Ahol viszont a helyi vallási közösség azt látja, van értelme az iskolai hitoktatásnak, ott, és csak ott kihasználni ezt a lehetőséget. Sajnos a helyi döntésre most nincs törvényi lehetőség, hiszen senki sem mondhatja, hogy mivel templomi hittanra jár, az iskolában sem hittant, sem etikát nem szeretne tanulni.

Személyes zárszó

Abban reménykedem, hogy évtizedes hittantanításom alatt azon – többségben lévő – tanítványaim, akik jelenleg nem tartoznak egyházközséghez, és legjobb esetben is a „maguk módján” vallásosak, valamikor az életük során rádöbbennek, hogy „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam”, és ezen felismerés létrejöttében Isten hatékonyan használta fel a munkámat.