Börtön és irodalom: Csokonait és Bódis Krisztát tanítani a rácsok mögött

Mihályi Anikó egy budai gimnáziummal együtt a komfortzóna kényelmét hagyta ott, hogy valami ismeretlenbe kezdjen. Végül a börtönben találta meg a magyar nyelv és irodalom tanításának teljes szabadságát. A pedagógus időről időre bepillantást enged ottani élményeibe. Ezúttal Csokonai Vitéz Mihály Az estve című verse és Bódis Kriszta Carlo Párizsban című regénye kerül terítékre.

„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából)

A börtön különleges, sűrített világa olyan tér, amelyben az emberi lélek legmélyebb kérdései törhetnek felszínre. Olyan közeg ez, ahol a zajon túl csend is van – a külső világ zajának elcsitulása és a belső világ megszólalása. Csokonai Vitéz Mihály Az estve című verse ebbe a belső világba vezet el minket, és épp ezért kivételes lehetőséget kínál arra, hogy a börtönben tanítsuk.

A vers a nap vége, az este leírásával indul, amikor az egész természet megpihen, az állatok elcsendesednek, „A vadak, farkasok űlnek szenderedve, / Barlangjában belől bömböl a mord medve.” A lírai én pedig a szellőket kéri: „Mártsátok örömbe szomorú lelkemet”.

A fogvatartottak a piktúrából könnyen felismerik a csönd és a nyugalom képeit. A Mit jelent önöknek a csönd? kérdésre szélsőségesen válaszolnak: „Örülök, ha végre van egy kis csönd, mert a zárkában állandó zajban élek” ‒ mondja az egyik fogvatartott, a másik pedig a csönd hordozásának nehézségéről versben vall: „Milyen hangos most a csend, / Szinte hallom a dalát, / Már nagyon rég itt van velem, / Hallgatom az éveken át. // Néha nyomasztó volt nagyon, / De sokszor megnyugtatott, / Néha megértettem szavát, / De sokszor csak hallgatott. // El akartam küldeni messze, / de ő mindig velem maradt, /

Aztán megszoktam, hogy itt van, / Hű társam lett az évek alatt.

// Így teltek el hosszú évek, / sok múltbeli arc elhagyott, / Ölte lelkem gyilkos idő, / Ő velem gyászolt, hallgatott. // Napok jöttek a napokra, / És minden nehezebbé vált, / Egy évtized súlyos magánya / megszépítette bús dalát. // Szépen csengő harmónia, / Kísért végig utamon, / Sokszor átölelt két karja, / Mikor úgy éreztem, feladom.”

Az egyik fogvatartott azért követett el kisebb vétséget a börtönben, hogy fogdára kerüljön, mert akkor végre egyedül lehet. Abban viszont mind egyetértenek, hogy az éjszaka csöndjében sokat gondolkoznak az életükről, kint maradt családjukról.

Nézzük, min is kezd el gondolkozni ebben a csöndben a vers beszélője! – invitálom a fogvatartottakat a vers további olvasására. „Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle.” A magántulajdon kérdése, a társadalom vagyoni rétegződése, a szegények és a gazdagok közötti szakadék heves érzéseket vált ki a fogvatartottakból, és sokszor megfogalmazzák véleményüket a jelen politikai szereplőiről is.

A vers egyik legmegrázóbb és a börtönben különösen hangsúlyos sora:

„Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.”

Itt nyílik lehetőség arra, hogy a fogvatartottak saját történetükön keresztül is reflektáljanak a „világ tolvaj mivoltára” a család, a neveltetés, a társadalmi egyenlőtlenségek kérdésében.

„Igen, belénk van kódolva a gonoszság, és rákényszerül a szegény ember a tolvajlásra, de a gazdagok a tolvajok fejedelmei! Nekünk a lopás a túléléshez kell.” „Az emberek a saját életük kovácsai, mi döntjük el, milyen életet akarunk élni: gonosz tetteket vagy jókat akarunk végrehajtani. De az állam kényszerhelyzetbe hozza azokat, akik nem gazdagságban születtek.” „Egyetértek a költővel, mert igaz, amit ír, hogy senki nem születik bűnözőnek, sem pedig szentnek, a körülmények formálják az embert. Mindenki olyan ember lesz, amilyenné a világ formálja.”

Az egyik fogvatartott szóban fogalmazza meg gondolatát: „Tanárnő, mi nem egy kanállal ettünk!” Szíven üt ennek a mondatnak a súlya, ahogyan a tömörségével összefoglalja a különböző társadalmi hátterünket. „Hiszen éppen ezért kezdtem el a börtönben tanítani. Hogy visszaadjak valamit abból, amit kaptam” – válaszolom.

Hisznek-e abban, hogy lehet változni? Lehetünk-e a tolvaj világ ellenére jók? És hol húzódik a határ az egyén kiszolgáltatottsága és felelőssége között? Az együtt gondolkozás segítésére Bódis Kriszta Carlo Párizsban című regényének a Küzdéselmélet című fejezetét olvasom föl. A párizsi cigánytelepen játszódó történet Carlo útját kíséri végig, ahogy

kiemelkedik a telepi szokásokból, a lopásból, a hazudozásokból.

Ebben segítségére van Kacsa, aki a börtönből szabadulva megváltozik. A vele folytatott beszélgetés fölnyitja Carlo szemét: „Körülnézel, és látod, hogy mindenki a pillanatnyi megélhetésért harcol. Ezt tanulod meg te is, mert erre van szükséged, hogy életben maradj ilyen körülmények között. Az álmok eléréséhez elköteleződés kell. Távolabbi célokat kell kitűzni, és megharcolni értük. Folyamatban gondolkozni.”

A regényben megfogalmazódik, hogy az ember akkor kezd megváltozni, amikor elkezd hinni abban, hogy érdemes másnak lenni. A fogvatartottak elmondják, hogy ők is úgy mentek haza a börtönből, hogy nem akarták folytatni a régi életüket, mégis visszakerültek ide, mert az ismerős közegben nem voltak képesek megváltozni. „Pár héttel később, a hazakerülésem után már kint voltam az utcán és anyagoztam. Ekkor végleg eltávolodtam a családomtól. Annyira megbontotta az elmém, és annyira gúzsba kötött az a szer engem, hogy képtelen voltam leállni vele.”

Az óra végén két találkozásomat mesélem el a fogvatartottaknak. A buszmegállóban megszólított egy férfi:

‒ Tanárnő, megismer?

Miután nem tudtam azonosítani, elmondta, hogy a börtönből egy hónapja szabadult, azóta az utcán él. Kértem, jöjjön el szerdán este, amikor a hajléktalan barátainkkal találkozunk, segítünk neki is – de nem jött. Azóta sem láttam. Egy másik alkalommal a tömött villamoson szólított meg egy férfi, akit a börtönben tanítottam. Egy éve szabadult, azóta munkája lett, megnősült, munkásszállón lakik, és boldog embernek mondja magát. Döntött, és kapott erőt a változáshoz. Nem tudom, nekem volna-e erőm változni…