Az amerikai elnök nemrég arról beszélt, hogy ha az orosz-ukrán háborúban a közvetítésével béke születik, azzal talán kiérdemelheti a mennyországot. A presbiteriánus hagyományban nevelkedett politikus kijelentése fontos kérdést érint: hogyan gondolkodunk az üdvösségről? A protestantizmus szerint nem a tettek, hanem Isten kegyelme nyit kaput a mennybe – a jócselekedetek pedig a Lélek gyümölcseként nyernek értelmet. A Szemlélek református munkatársának teológiai alapozású írása.
Donald Trump a Fox & Friends műsorában nemrég arról beszélt, hogy szeretne a mennyországba kerülni, és ebben az orosz-ukrán háború lezárása, a békeközvetítés lehetne mellette a döntő érv. „Azt hallom, nem állok jól” – fogalmazott, majd hozzátette: „Ha be tudok jutni a mennybe, annak ez lesz az egyik oka.”
A kijelentés rámutat arra a nagyon is emberi gondolkodásra, hogy az üdvösséget valamiféle érdemrendszerben képzeljük el: ha teszek valami nagyot, pontokat kapok. Donald Trump presbiteriánus hagyományban nevelkedett, márpedig a protestáns hitvallás alapja éppen az, hogy az üdvösség nem teljesítmény kérdése, hanem kegyelem – érdemes tehát ebből a nézőpontból is megvizsgálni a témát.
A protestáns felfogás szerint az ember nem a tettei alapján, hanem egyedül Isten kegyelméből, Krisztusba vetett hite alapján üdvözül.
Ezek a reformátori felismerések nemcsak teológiai tételek, hanem felszabadító üzenetek is: nem kell bizonygatnunk Isten előtt, hogy elég nagyot alkottunk, mert Krisztus meghozta helyettünk a legnagyobb áldozatot, ehhez egyszerűen nem érhetünk fel tetteinkkel. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a cselekedetek lényegtelenek lennének. Ellenkezőleg: a hitből fakadó élet természetes gyümölcsei.
Vagyis nem a teljesítmény, hanem a Krisztusban gyökerező, hiteles élet mutatja meg hitünket.
James Martin jezsuita szerzetes Trump kijelentésére reagálva az America magazinban Máté evangéliumára hivatkozott, ahol Jézus a juhok és kecskék példázatában szól az irgalmasság cselekedeteiről, az éhezők táplálásáról, a szomjazók itatásáról, az idegenek befogadásáról. Ezek elválaszthatatlanok a keresztény élettől, mert akit valóban megérintett Isten kegyelme, az nem tud másként élni – az a szeretet és az irgalom útján jár. A sorrend azonban nem mindegy.
Ha felcseréljük, és a békekötésből vagy más politikai sikerből „mennyei valutát” próbálunk gyártani, akkor eltorzítjuk az evangélium üzenetét, és visszaesünk abba a vallásos teljesítménykényszerbe, amitől Krisztus szabadított meg bennünket.
Ekkor a félelem motiválta döntések önigazolássá torzulhatnak, és már nem a másik ember javát, hanem a saját lelki nyugalmunkat szolgálják.
Ez a belső szorongás szorosan összefügg azzal, hogy mit is gondolunk a pokolról. Sokszor tűzben égő képek jutnak eszünkbe róla, de a Biblia egyik legmegrázóbb mondata mást mond. Amikor Jézus a kereszten felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Márk evangéliuma, 15. fejezet, 34. vers), akkor valódi elhagyatottságot él át
– és ez megmutatja, hogy a pokol lényege nem az emésztő tűz, hanem az Istentől való elszakítottság.
Az a sötétség, ahol nincs kihez szólni, nincs kihez menekülni.
Keresztény felelősségünk, hogy ne erősítsük tovább az elhagyatottságot a Földön. Nem véletlen, hogy hétköznapi beszédünkben is „földi pokolnak” nevezzük, ahol háborúk dúlnak, ahol menekültek tömegei vesztítik el otthonukat, vagy ahol gyerekek éheznek. Nem kell messzire tekintenünk, hogy lássuk, Ukrajnában vagy a Közel-Keleten most is emberek milliói élnek ebben az állapotban. A kérdés az, vajon a politikai döntéshozók eszköznek tekintik-e a békét saját megváltásuk érdekében, vagy valóban arra törekednek, hogy felszámolják ezeket a földi poklokat?
Örvendetes, hogy Donald Trump egyáltalán hivatkozik Istenre, és politikai szerepét a mennyország felől próbálja értelmezni, a döntő kérdés mégis az, hogy miként válhat mindez hiteles valósággá?
A legfontosabb nem az, hogy látványos békeközvetítőként írja be magát a történelembe, és esetleg elnyerje az érte járó Nobel-díjat, hanem hogy felelős vezetőként éljen a hatalmával. Ez a felelősség nem szavakban mutatkozik meg, hanem abban, ha képes csökkenteni a társadalmi megosztottságot, vagy enyhíteni a szegénységet, amely ma is tízmilliókat érint az Egyesült Államokban. A bevándorlók, a hajléktalanok és a kisebbségek mind olyan csoportok, amelyek életében kevesebb magamutogatással és több felelős döntéssel érdemi változtatást lehetne elérni.
A béketeremtés nem elhanyagolható, de csak része a közjó szolgálatával járó tágabb felelősségnek.
Ahogy James Martin is figyelmeztetett, önmagában a keresztény címke nem jelent semmit, ha a tettek mögött nincs hiteles hit. A hitelesség igazi próbája pedig az, vajon valóban Isten Lelke indít-e bennünket. Ezért nem elég szavakban kereszténynek nevezni magunkat és a médiumokban jól mutató kezdeményezésekkel igazolni tetteinket. A béketörekvés és minden más felelős cselekedet nem belépőjegy a mennybe, hanem annak jele, hogy a Lélek munkálkodik bennünk. A felelős cselekvés nemcsak a látványos politikai döntésekben mérhető, hanem leginkább abban, hogyan bánunk a ránk bízottakkal – különösen a legkisebbekkel.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
