Egy elképesztő élet a Földön – Sir David Attenborough 100. születésnapjára

Attenborough hét évtizedes pályaíve a természetfilmezés krónikája, amely a szemcsés fekete-fehér képkockáktól a lélegzetelállító 4K-s drónfelvételekig vezet. Nem csupán narrátora egy nagyszerű történetnek, hanem idegenvezető egy hosszú, szemléletformáló utazáson, amely az egykor egzotikus, távoli vadonként láttatott élővilágtól kísér el minket megbecsült, közös otthonunkba.

Televíziós pályáját gyártásvezető-gyakornokként kezdte 1952-ben. Ebben az időben egyetlen adó létezett Angliában, az 1936-ban indult BBC, melyet kezdetben csak Londonban és Birminghamben lehetett fogni. A közvetítések fekete-fehérek voltak, és szinte mindig élőben mentek, ami a természettel foglalkozó adások esetében nagy kihívás volt. Az egyik kedvelt, állatokkal foglalkozó műsort például a Londoni Állatkert igazgatója, George Cansdale vezette, aki hétről hétre magával vitt a stúdióba egy-egy állatot, amit az asztalon vagy egy lábtörlőre helyezve mutogattak a vakító lámpafényben. Mai szemmel nézve abszurd jelenetek adtak a műsornak pikantériát, hiszen a mesterséges szituációkba kényszerített állatok gyakran menekülőre fogták, megcsípték, megharapták a műsorvezetőt, vagy épp a nadrágjára ürítettek.

Ehhez képest forradalmasította a természettel foglalkozó filmek piacát 1953-ban egy természetrajongó belga-brit felfedező és filmes házaspár, Armand és Michaela Denis, akik először láttattak a természetben, eredeti környezetükben élő, mozgó állatokat Below the Sahara című filmjükben.

Attenborough-t, a 26 éves gyakornokot, aki kétéves tévés pályafutása alatt régészeti vetélkedőket, politikai vitákat és balettelőadásokat készített, szintén megihlették Denisék kalandos filmjei. Zoológus végzettsége jó belépőkártya volt ahhoz, hogy szakmailag is hiteles filmeket készíthessen, állatbegyűjtő expedíciójának finanszírozására pedig meg tudta nyerni a BBC-t és a Londoni Állatkertet is.

1954 szeptemberében el is indult egy négyfős csapattal Sierra Leone őserdejébe. A Londoni Állatkert szakértője, az állatokat bemutató Jack Lester azonban megbetegedett, ezért Attenborough-nak kellett beugrania a helyére. Ugyanígy történt a következő, 1955 tavaszán Nyugat-Afrikába szervezett expedíció során, majd Indonéziában is – ahonnan a csapat még haza sem ért, amikor Jack meghalt. Attenborough tehát véletlenül csöppent a filmek narrátorának szerepébe, de a nézők nagyon szerették a Zoo Quest sorozatot, így később sem változtattak a formátumon.

A filmek azonban rengeteget változtak az elmúlt hetven év során. Ma már az állatkertek sem indítanak gyűjtőexpedíciókat élő példányok beszerzésére, és ez örvendetes változás, de az első állatkertek megszervezésekor még így szerezték kollekciójukat, és

a kezdő filmes Attenborough ennek segítségével tudta finanszírozni utazásait.

Az állatok megfigyelése, életmódjuk bemutatása mellett első filmjeinek látványos része volt a mozgalmas, férfias erőt és bátorságot kívánó állatbefogás is, ami növelte karizmáját a nézők szemében.

Dél-Amerikai gyűjtőútjuk során a helyiek segítségével, egy nyersbőr lasszóval ráncigáltak ki üregéből egy fenyegetően morgó kajmánt, amit teherautóra vonszoltak, melyen a lábuknál fekve utazott, amíg ketrecet nem ácsoltak neki. Máskor egymaga legallyazott és kivágott egy kisebb fát, hogy begyűjthesse a felmenekülő kígyót. Az ötvenes-hatvanas években főleg tengeri úton szállították Londonba az egzotikus állatokat, de előfordult, hogy pici dobozokban kígyókat, mérges pókokat, más alkalommal egy bébi ormányos medvét cipeltek menetrend szerinti repülőjáraton. A didergő jószágot Attenborough az inge alatt melengette, és három óránként, cumisüvegből etette, majda zürichi átszállás során a repülőtér tulipánágyásának porhanyós földjét összetúrva, tucatnyi húsos gilisztával egészítette ki a menüjét. 

Hirdetés

Az 1954 és 1964 közötti évtizedben évente ellátogatott a trópusokra filmet forgatni, és olyan egzotikus állatokat láttatott először a televízió képernyőjén, mint a kaméleon vagy a komodói varánusz. 1956-tól napjainkig közel harminc könyvet is kiadott, amelyekben a forgatásokhoz kötődő bennfentes műhelytitkokat és emlékeket elevenített fel.  

1965-ben nevezték ki a BBC2 programigazgatójává, és a következő nyolc évet főként igazgatási munkával töltötte, amely egybeesett a színes televízió megjelenésével. 1972-ben azonban,

amikor a BBC főigazgatói posztját kínálták neki, nem vállalta,

sőt lemondott addigi pozíciójáról is, hogy szabadúszó műsorkészítőként dolgozhasson. Ekkorra már nem az állatgyűjtés állt filmjei fókuszában, inkább a helyi őslakosok életmódjával, kultúrantropológiai, néprajzi és művészeti témákkal foglalkozó, ismeretterjesztő adásokat készített. Földrajzi felfedezőkről és utazókról készített tízrészes minisorozata, vagy a mitologikus és mesebeli lényekről szóló gyereksorozata egyaránt népszerű volt a szigetországban.

Az Élet-sorozat

Eközben már a háttérben dolgozott az Élet a Földön (Life on Earth 1979) című tévésorozatán, amely elhozta a világsikert. A 13 részes sorozat a 170 éve született Charles Darwin előtt tisztelegve a földi élet páratlan gazdagságát mutatta be. Szokás trilógiaként hivatkozni az Élet-sorozatra, hiszen ezt a filmet hasonlóan látványos, és milliós nézettséget hozó további két alkotás követte, Az élő bolygó (The Living Planet, 1984), amely a különböző éghajlati övek élővilágára fókuszál, majd Az élet erőpróbái (The Trials of Life, 1990), amely az állatok viselkedésével és megküzdési stratégiáival foglalkozik.

Későbbi sorozatai egy-egy faj vagy speciális élettér részletesebb bemutatását célozták. Készített filmet a madarakról, a rovarokról vagy a hüllőkről, az óceánok és a sarkvidékek életközösségeiről is. Ezek a filmek szemléletformálóak voltak, hiszen a nagyvilág Attenborough szemüvegén keresztül rácsodálkozhatott az élővilág sokszínűségére és izgalmas összefüggéseire. Műsoraival kijelölte a természetfilmek szakmai minimumát, magasra helyezve a mércét. Változatos helyszíneken felvett, gyönyörű képekkel elmesélt, hatásos történetekben gondolkodott, és közérthető formában adott át ismereteket. Mindvégig úgy tudott tudományos és szakmailag hiteles maradni, hogy filmjeiben és könyveiben is kerülte a szakkifejezéseket, a latin megnevezéseket. Olyan élőlényeket is bemutatott, például ízeltlábúakat, hüllőket, amelyek addig kevesebb érdeklődésre tartottak számot, mint a népszerű, cuki és szőrös emlősök. Tágabb összefüggésbe helyezve a látottakat, a nézők megérthették egy-egy rovarpopuláció vagy egy pici énekesmadár jelentőségét is.

A természet védelme

Attenborough figyelme ekkoriban fordult a humánökológia felé. Fokozatosan ismerte fel, hogy az ember elképesztően hatékony környezetátalakító tevékenysége milyen visszafordíthatatlan következményekkel jár, és bemutatta, hogy egy-egy faj, például az óriáspanda kihalása, vagy egy háborítatlan élőhely elpusztítása az élővilág, az egész ökológiai rendszer szempontjából hallatlan jelentőséggel bír. 

A kétezres évektől napjainkig ennek a változásnak a veszélyeit igyekszik bemutatni, bár több kritikusa szerint ez a misszió fájdalmasan későn kezdődött. Richard Mabey, a brit természetírás egyik legjelentősebb alakja, aki 1975 óta maga is több természetfilmet készített a BBC számára, már a nyolcvanas években jelezte kritikáit Attenborough filmjeivel kapcsolatban. Maga is csodálatosnak találta őket, de túlságosan sterilnek: sehol egy ember, semmi nyoma a környezetrombolásnak, az élővilág mindenütt háborítatlan.

Az általa bemutatott világban nem ismert rá arra a bolygóra, amelyen élünk;

szerinte Attenborough-nál a természeti környezet inkább valamiféle „idealizált bioszféra egy másik bolygón.” Mabey a nézettség nyomásával magyarázza a jelenséget, amely bizonyosan nem egyedül Attenborough döntése volt. Az emberek szívesebben néznek káprázatos, egzotikus helyeket és különleges állatokat, mint szeméttel teliszórt erdőszélen guberáló vaddisznókat vagy olajszennyezéstől haldokló vízimadarakat. 

A kritikákra Attenborough visszafogottan annyit felelt, hogy ha az emberek semmit sem tudnak a természet csodáiról, akkor nem is fognak törődni vele és vigyázni rá. Ennek ellenére az utóbbi bő 25 évben jól láthatóan megváltozott a témaválasztása. 

Az Attenborough-hatás

Első filmsorozata, amely teljes egészében ökológiai kérdésekkel foglalkozik, a 2000-ben bemutatott Látlelet a Földről (State of the Planet), amely a környezetszennyezés hatásait vizsgálja és a biodiverzitás, a biológiai sokféleség visszaszorulásának veszélyeiről szól. Lehetséges, hogy viszonylag későn kezdte, de minden további munkájában hangsúlyozta a környezetkímélőbb életmód fontosságát, a legfontosabb ökológiai kérdéseknek külön filmeket is szentelve. Az igazság a klímaváltozásról (The Truth About Climate Change 2006) a globális felmelegedéssel, a Hány ember fér el a Földön? (How Many People Can Live on Planet Earth 2009) a népességnövekedéssel, a Kihalás: A tények (Extinction: The Facts 2020) pedig a jelenkorunkban zajló, hatodik tömeges kihalással foglalkozik.

Leginkább szemléletformáló filmje azonban az A kék bolygó után 16 évvel forgatott Kék bolygó II ( Blue Planet II, 2017) című film, amely az óceánokra – vagy ahogy ő hívja, a „Földünk utolsó vadonjára” – leselkedő legnagyobb veszélyre, a műanyagszennyezésre hívja fel a figyelmet.

Fájdalmas és sokkoló történeteket mesél el, például a fiókáikat műanyaggal halálra etető albatroszokról

vagy a mikroműanyagok végzetes felhalmozódásáról a tengeri élőlények szervezetében. A film bemutatásának évében az Egyesült Királyságban 55 százalékkal megnőtt a netes keresések száma a „műanyag újrahasznosítás” kifejezésre, és saját elmondása alapján a megkérdezett négyezer ember több mint fele igyekezett minél kevesebb műanyagot használni. 

Attenborough ki is használta népszerűségét, és az elmúlt 25 évben minden platformon szócsöve és élő lelkiismerete lett a környezetért aggódó embereknek. Filmjeit évtizedek óta egyre bővülő csapatban készíti, sokszor a szövegkönyvet sem ő írja, csak narrálja a sorozatot, de mindig átnézi, javítja, saját szája íze szerint alakítja azt, amihez a nevét adja.   

És bár azóta sem lett festményeket leöntöző klímaaktivista, kiáll azok mellett is, akik sokak elítélése ellenére radikális cselekedetekkel igyekeznek felhívni a figyelmet a változás minél sürgetőbb szükségességére  2019-ben beszélgetett először a fiatal svéd klímaaktivistával, Greta Thunberggel, aki akkor már egy éve folytatta péntekenként iskolai sztrájkját, amihez milliók csatlakoztak világszerte. Ebben a beszélgetésben Thunberg kiemelte, mennyire fontosak voltak számára gyerekkorában Attenborough filmjei, a brit legenda viszont Greta jelentőségét hangsúlyozta, mert ő volt az, aki felébresztette a világot, mondván, ő és munkatársai az elmúlt húsz évben nem tudtak akkora hatást elérni, mint Greta mozgalma egy év alatt.

Leegyszerűsítő ökofasizmus?

Pedig valójában nagyon is próbáltak hatást gyakorolni, egyesek szerint túlzásba is esve az érzelmi befolyásolás terén. Az első nagyobb vihart Bolygónk csodái (Our Planet 2019) című filmjük egyik legmegrázóbb (mások szerint hatásvadász) jelenete kavarta. Ennek háttere az a tény, hogy a globális felmelegedés miatt a Bering-szoros környékén elolvad a tengeri jég, így a rozmárok élettere drasztikusan szűkül.

A keskeny, sziklás partvidéken összezsúfolódó állatok egymást taposva keresnek szabad területet,

sokszor veszélyesen magas helyekre felkapaszkodva, ahonnan aztán sokan lezuhannak és halálra zúzzák magukat a köveken. Egy klímaváltozás-szkeptikus kanadai zoológus, Susan J. Crocford szerint azonban a jelenet megrendezett, valószínűleg jegesmedvék elől menekülő rozmárokat látunk a felvételeken. Könyve és sarkos véleménye követői körében sikert aratott, de a tudományos közélet nem vette komolyan, és a BBC is visszautasította a vádakat, hangsúlyozva, hogy Attenborough szigorú szakmai etikai alapelvek alapján dolgozik, nem manipulálja a felvételeket, és nem rögzít előre megrendezett jeleneteket sem. Íratlan szabályt teremtett a be nem avatkozással, amit valószínűleg nehéz lehet betartani, mégis alapelvvé vált a természetfilmesek és -fotósok körében.

Mindezek ellenére az elmúlt évtizedekben több kritika is érte Attenborough-t, például a túlnépesedéssel kapcsolatos radikális kijelentései miatt. Rasszistának bélyegezték azt a félreérthető megfogalmazását, amikor az afrikai éhezés egyetlen okaként a túlságosan sok embert nevezte meg, és hibbant ötletnek titulálta az élelmiszersegélyezést. Nézetei valóban számításba veszik a növekvő népességszámot, hiszen ahogy az Egy élet a bolygónkon című könyvében fogalmaz, amikor ő született, kétmilliárd ember élt a földön, ma pedig több, mint nyolcmilliárdnyian vagyunk, miközben a „természetben egy-egy adott ökoszisztémában élő növények és állatok száma nagyjából változatlan.”

Ha egy faj túlszaporodik, néhányan elpusztulnak vagy elvándorolnak, az egyedszám pedig hamarosan ismét beáll, ami az ember esetében nem mondható el,

és bár számítások vannak, nem tudjuk pontosan, hány embert és főképp milyen életszínvonalon képes eltartani a bolygó. Ez azonban csak egy része a problémának, aminek megoldását inkább a fenntarthatóbb életvitelben, a szennyezőanyag-kibocsátás mérséklésében, a regeneratív gazdálkodásban, fejlődés- és növekedés-szempontú látásmódunk megváltoztatásában látja. Ebben a könyvében – amely az azonos című film kísérőköteteként jelent meg 2020-ban – a visszavadítás (rewilding) fontosságáról is ír; később ennek a témának a BBC filmsorozatot is szentelt. 

A Vad szigetvilág (Wild Isles 2023) a Brit-szigetek élővilágát mutatja be, és nagy hangsúlyt fektet az érintetlen területek megőrzésére. A téma egyébként népszerű, de megosztó az Egyesült Királyságban. Az egyik legnagyobb brit napilap, a The Guardian bennfentes információi szerint a Saving our Wild Isles, a filmsorozat hatodik epizódja az előző részektől eltérően a BBC iPlayer szolgáltatásában azért csak online jelenhetett meg, mert a csatorna nem akarta megkockáztatni, hogy a témafelvetéssel konzervatív lobbiérdekeket, mezőgazdálkodási és vadgazdálkodási szereplőket sértsen. A BBC visszautasította a vádakat, arra hivatkozva, hogy ez a film nem egy „hatodik rész”, hanem önálló alkotás, amely nem is a BBC megbízásából készült, de a csatorna megvásárolta és eleve streamingszolgáltatása keretében kívánta értékesíteni.

Láthatjuk, hogy Sir David Attenborough tiszteletreméltó, hét évtizedet felölelő munkássága, a vállalkozások, amelyekhez nevét adta, előcsaltak kritikus hangokat is. Van, aki szerint nem volt elég gyors és határozott környezetvédelmi kérdésekben, mások szerint túlságosan is radikálisan képviseli a zöld szempontokat. Bár roppant életművének valódi hatását a gazdasági szereplőkre, a döntéshozókra felmérni nagyon nehéz, vitathatatlan érdeme, hogy ma is beszélünk az általa felvetett kérdésekről, részei a mindennapi diskurzusainak, és remélhetőleg döntéseinknek, értékválaszainknak is. Csodálatra méltó már az is, ahogyan utolsó leheletéig dolgozik, hogy felmutassa törékeny, közös kincseinket. Századik születésnapja alkalmából megjelenő ötrészes sorozatában, a Titkos kertekben (Secret Gardens 2026) ahhoz ad tippeket, mit tehetünk azért mi magunk, hogy az élővilágnak az a pici szeglete, ami saját kertünkben ránk bízatott, minél jobban érezze magát. Méltó ajándék akkor is, ha inkább mi, nézők örülhetünk neki.