Visky András író „lelkésznőregényként” határozta meg a temesvári Mátyus Melinda Inkább az enyém című regényét. Ennek apropóján beszélgetett vele Laborczi Dóra az Egyházfórum 2024/4. számában. Az alábbi részlet tanulságos lehet most, amikor a Transtelex észrevételezte: Kolumbán Vilmos József református püspök kolozsvári beiktatásán egy nő sem kapott szót.
– Változatos felekezeti hátterű keresztény nők közös tapasztalata lehet az, hogy a nőt, a nőiességet, nőiséget nem tudják megélni az egyházban, mert nincs ilyen szereprepertoár vagy minta: az ember nőként vagy anya, vagy apáca (vagy ugye prostituált, amivel senki nem szeretne azonosulni). A lelkésznőknek különösen nehéz lehet a helyzetük ebből a szempontból, hiszen a palást évszázadokon keresztül férfitesteket takart. Szokták azt is mondani, hogy megfigyelhető az a jelenség, hogy ha egy nő ezt magára veszi, férfias szereprepertoárt is felölt. Ezzel kapcsolatban neked milyen megéléseid vagy küzdelmeid vannak, és adott esetben ezek hogyan csapódnak le a szövegeidben?
– A hagyománya még nagyon szűk, rövid ennek a női lelkészségnek. Valóban érezheted azt, hogy egyfajta maszkulinitást elvárnak tőled, miközben nagyon is figyelnek rád nőként is. Ez érzékelhető egy tekintetben vagy abban, hogy azt mondják, „milyen jól áll a szoknyája”. És ezek a mondatok főleg férfiaktól érkeznek, de olykor idősebb nők is érzékeltetik veled, hogy ne légy túl nőies. Tehát neked nőként meg kell találnod azt a kényes középutat, amely annyira keskeny, hogy már szinte kötélen táncolsz, de nincs más választásod, ne is told túl, tehát ne légy szexuálisan, erotikusan nőies kisugárzású, viszont legyél ápolt, nehogy lenőjön a hajad például, mert mégicsak te vagy az, aki kiállsz középre, ráadásul a szószékre minden vasárnap. Azt is észrevettem magamon, hogy bár a lelkészség nemcsak a szószékből áll, de ez áll a középpontban, a saját tudatod szerint is, itt és ekkor szólalsz meg Isten „tolmácsaként” – nos, én a szószéken vagyok a legslamposabb. Nem magamra figyelek. Valahogy a lelkész az én fejemben és a szívemben semleges nemű, így én is semleges neművé válok.
Amikor Isten szól, beszél, nincs helye a nemiségnek; én nőként nagyon keveset mutatok meg és engedek ki magamból vasárnap. Biztosan nem véletlenül alakult ez így. Vannak viszont más szolgálatok, szolgálati terek: családlátogatás, bibliaóra, akár temetés, ahol a nőiség szóhoz és levegőhöz jut.
Sokáig például nem is én temettem,
mígnem rájöttem, hogy én ismerem a híveimet, és észrevettem, hogy jobban szeretik az én szolgálataimat, pont azért, mert személyesebbek, többet tudok róluk. Egy temetési szituáció is nagyon kettős. Egyrészt egy férfias alaphelyzet, meg kell szólalni, nem érzékenyülhetsz el, másrészt viszont azt is tapasztaltam, hogy sokszor nagyon empatikusak velem a hívek. Igen, engem is vigasztalni kell olykor. Nem olyan rég egy közeli barátnőmet temettem, aki presbiter és nőszövetségi tag volt, és megnyugtató volt, hogy elfogadják, hogy emberként is jelen vagyok, nem csak lelkészként, ráadásul nőként ezek a helyzetek nehezebbek.
Nagyon sok vonatkozása van ennek a témakörnek. De a legtöbb esetben nem a gyülekezetek sara, hogy a nők a nőiességüket nem tudják megélni, hanem ennek a hagyománynak, amibe automatikusan belekapaszkodunk, és folytatjuk. Férfiak vezetik az egyházat, férfi püspökök, férfi esperesek vannak, a férfiak dominálnak nálunk a lelkészi karon belül is. Magyarországon már többen vannak nők, és nyilván ezt az is meghatározza, hogy mennyire van közös gondolkodás ezekről a dolgokról. Mi most itt ketten elbeszélgetünk erről, vagy a lelkész kolléganők szintjén, de úgy komolyan, teológiailag nem esik szó arról, hogy ez probléma, és hogy mit tehetnénk azért, hogy elmozduljunk erről a holtpontról, ilyen szinten nem kapunk segítséget.
– A könyved előmozdíthatja ezt a párbeszédet?
– Egyelőre még nagyon friss a könyv, nem érzékelem, mi történhet, és mi nem. Még nem volt itt Erdélyben könyvbemutató sem. Decemberben lesz majd Szovátán, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is. Ráadásul szépirodalom, kortárs szépirodalom, ami egyre inkább szubkultúrává válik. Kevesen olvasnak.
– Az embernek az az érzése a regényt olvasva, mintha a backstage-ben lenne, tehát a lelkésznő lelkének a legsötétebb zugában, amit egyébként soha fel nem tárnál mások előtt. Ehhez a kíméletlen, nyers néven nevezéshez honnan vetted a bátorságot, és mi a célod ezzel?
– Azzal együtt, hogy a Melinda nevű lelkésznőt folyamatosan szerepeltetem a könyvben, a könyv fikció. Olyan fikció, amely azokat a kérdéseket tematizálja, amelyek szerintem megkerülhetetlenek. Szándékosan lebegtetem a szövegekben a szerző jelenlétét, pont azért, hogy felerősödjenek a témák. Ezzel együtt fikció.
Szépirodalmat nem írhatsz, hogyha dogmatikus módon állsz hozzá,
tehát hogyha az van a fejedben, hogy hogyan kell írni, hogyan és kinek kellene megfelelni. Ha ez van benned, írj hitépítő cikkeket gyülekezeti folyóiratokba. Nem kevesebb semmivel az sem. Csak más. A szépirodalomnak viszont más a nyelve. Lehet, hogy lehetne kevésbé nyersen írni, de megpróbálok radikális lenni, és addig a határig elmenni, ami még nem kontraproduktív többet mondani annál, mint ami van, hogy valami meg is maradjon. Hogyha szép, sima szöveget írok sima nyelven, akkor hiába mondok el fontos dolgokat, elszáll, másként csapódik le, nem olyan erősen, nem olyan intenzíven. Talán erre mondod, hogy szomatikus tüneteket váltott ki belőled.
– De ez nem baj, merthogy te is sokszor szomatikus folyamatokról írsz. Az első fejezetre gondolok, ahogy akár az anyák, a nők, anyasebek kérdését taglalod úgy, hogy ezek összefüggésben állnak egy kislány legalapvetőbb testi folyamataival. Ez tiszteletet ébreszt bennem.
– Ezen csodálkozom, hogy ezt bátornak vagy ennyire radikálisnak érzed. A hétköznapokat fogom meg, és a hétköznapok ilyenek vagy ilyenek is. De visszatérve még a női-férfi lelkészség kérdésére, tegyük azt is hozzá, hogy egy férfi lelkész esetében ezek a kérdések fel sem merülnek. Tehát a férfitest rendben van úgy, ahogy van. Ha ápolt, akkor az nagyszerű, milyen vagány, milyen sármos a mi lelkészünk, de mellékzörejek nélkül. Ha elhanyagolt, akkor sajnáljuk, és empatikusak vagyunk. Az is elég gyakori, hogy ha van egy távolságtartó lelkészünk, akkor ő pláne semleges nemű lény, és valahogy ez is a kimondatlan cél.
– De hozzá nehezen is lehet kapcsolódni…
– Én is ezt gondolom, de ha belegondolok, nekem régebben a lelkészemről eszembe sem jutott az, hogy ő férfi, miközben egész biztos vagyok benne, hogy itt, az én gyülekezetemben igenis számontartják, hogy én nő vagyok.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom