„Engedjétek kérdezni a gyermekeket!” – Kodácsy-Simon Eszter a hittanórai kérdések jelentőségéről

Míg egy pedagógus egy órán 30-120 kérdést tesz fel, egy diák minden kilencedik tanórán fogalmaz meg egyetlen kérdő mondatot – derül ki Kodácsy-Simon Eszter evangélikus teológus, hittantanár Engedjétek kérdezni a gyermekeket! című kötetéből. Miért volna eredményesebb a tanulás, ha a gyerekek többet kérdezhetnének, hogyan kérdez Jézus, és mit tanít Luther az istenkeresés párbeszédéről? Laborczi Dóra interjúja.

– Szerinted tudnánk olyan interjút készíteni, aminek a válaszai is csak kérdésekből állnak?

– Persze, de erőltetett lenne. Egyébként az egyik egyetemi valláspedagógia órán szoktam is ilyen feladatot adni a hallgatóknak: mutassanak be egy bibliai történetet egymásnak úgy, hogy csak kérdéseket tesznek fel. Először megdöbbennek, aztán sokszor megszakadunk a nevetéstől – de a legizgalmasabb mindig az a pont, amikor ráéreznek, hogyan lehet előrevinni vagy megakasztani a történetet és a partnerüket pusztán kérdésekkel. Ilyenkor derül ki az is, mennyire nem könnyű jól kérdezni.

Sem tanárként, sem diákként nem tanultunk meg kérdezni, és alig foglalkozunk a kérdezés tanításával. 

– A könyved elején elég sötét képet festesz arról, mennyit kérdeznek a diákok – és mennyit a tanárok.

– Németországi és magyarországi kutatások is rámutatnak arra, hogy egy tanár egy átlagos órán 30-120, döntő többségében ellenőrző, didaktikus kérdést tesz fel: „Milyen évszámot írtál?”, „X egyenlő mennyi?”, „Miért nincs kész a házi?”. Egy diák viszont átlagosan legfeljebb egy kérdést tesz fel naponta – a magyar diákok még kevesebbet –, melyek nagy része szervezési jellegű: „Kimehetek a mosdóba?”, „Hol nyissam ki a könyvet?”. Pedig ott vannak bennük a tartalmi, érdemi kérdések, csak sokszor nincs idő vagy bizalmi légkör ahhoz, hogy fel merjék tenni őket.

– Pedig a Biblia is tele van kérdésekkel. Különösen érdekes fejezete a kötetednek az, amelyikben Jézus kérdezési stílusát elemzed. Hogyan kérdez a Megváltó?

– Amikor a hittanórai tanulói kérdések témájával foglalkoztam – a mostani könyv a habilitációs dolgozatom szerkesztett változata –, az egyik legérdekesebb felismerésem az volt, milyen sokféle kérdéssel fordulnak Jézushoz az emberek. Vannak egyszerű, információt kérő kérdések: „Hol keressük a szobát az utolsó vacsorához?” Vannak olyan kérdések, amelyek értetlenségből vagy valamilyen belső feszültségből fakadnak. Léteznek olyanok is, amelyekben burkolt vagy nyílt kritika rejlik. És akadnak olyanok is, amelyek erős érzelmi indíttatásból fakadnak. Akármilyen is a kérdés, Jézus minden esetben túllát annak felszínén, és azt kutatja: mi motivál téged erre a kérdésre? Mi a valódi kérdésed? Az evangélisták szerint Jézus maga háromszáznál is több kérdést tesz fel – majdnem minden napra jutna egy. Ráadásul ezek mind egzisztenciális kérdések, vagyis a kérdező életének közepére vonatkoznak, lehetőséget teremtenek számára a találkozásra a valósággal. Ha például egy evangélium-olvasó kalauzt Jézus kérdései alapján állítanánk össze, drámai, sajátos hangulatú szöveget kapnánk.

Jézus kérdései mindig húsbavágóak, új horizontokat nyitnak meg, vagy segítenek felismerni a valódi létkérdéseinket.

– A keresztény tanítói hagyományból viszont mintha éppen ez a nyitott, kérdező attitűd veszett volna el. Mikor koptak ki a kérdések az egyházból?

Hirdetés

– Könnyű lenne rámutatni egy korszakra vagy eseményre, és azt mondani: itt történt az a negatív fordulat, amikor a hangsúlyt a kérdések helyett a válaszokra helyeztük. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy ehhez minden kor hozzátett valamit. Már Jézus halála után a tanítványok természetes reakciója volt a tudás- és információátadás: szemtanú státuszukból fakadóan úgy érezhették, hogy át kell adniuk mindent, pontosan úgy, ahogyan megtapasztalták. Ráadásul amikor az ókorban a kereszténység megjelent a hellenista közegben, egy sor olyan szellemi irányzat mellett kellett érvényesülnie, amelyek egészen más tanítást képviseltek. Ebben a korban fontos volt gyorsan nyilvánvalóvá tenni, hogy mit tanítunk mi. Így viszont kevesebb idő maradt a kérdezésre. A következő két évezredben a hangsúly egyre erősebben eltolódott a válaszadás felé. Az Ószövetség népének történeteiben rengeteg kérdéssel találkozhatunk, mert itt még bőven van idő, hogy feltegyék őket. Ahogy együtt él egy család, egy törzs, a nép, az együttélés természetéből fakadóan felteszik az élet nagy kérdéseit. Van erre idő egy ünnepen, de a hétköznapok útonjárása közben is. Még a tanítványoknak is van idejük kérdezni a Jézussal megélt közösségben. De később, az egyház történetének számos pontján mintha fontosabb lenne a tanítás átadása, mint a tanítás felfedezése, és az ahhoz vezető út bejárása, amelyet kérdések sora szegélyez. Mintha az egyházban mindent meg kellene tudni mondani, mindenre ismernünk kellene a választ. Az iskolában is azonnal választ kell adni egy kérdésre, nincs idő elmélyedni még a kérdés megértésében sem. Ebből következően a hittanórán sincs idő arra, hogy azt mondjuk a gyerekeknek és a fiataloknak, hogy előbb kérdezzetek ti: mi érdekel benneteket, mit gondoltok egy történetről, titeket hol szólít meg az elbeszélés?

– Egy ellenpéldát említesz a könyvben: Luther a tanításait egyszerű, kérdés-felelet formában foglalja össze a Kis Kátéjában. Lehet ez példa arra, hogy az egyház történetében volt törekvés a kérdések rehabilitációjára?

– Igen, és nemcsak ez az egy példa létezik, de evangélikusként fontos volt felismernem ezt a pontot a felekezetem hagyományában. Luther a Kis Kátéban nem udvariaskodó, és nem is tanító szándékú kérdéseket tesz fel, hanem egzisztenciálisakat. „Was ist das?” vagyis: „Mi ez?” – teszi fel a kérdést a Miatyánk, a tízparancsolat és az Apostoli Hitvallás egyes mondataira nézve. Nem azért, hogy megtanuljuk az anyagot, hanem azért, hogy feltegyük azt a kérdést, amin a legfontosabb múlik: az ember üdvössége. Később azonban egyházunk úgy foglalkozott a Kis Kátéval, hogy a hangsúlyt a válaszok megtanulására helyezte, és szinte el is feledkezett arról, hogy a válaszok előtt ott vannak ezek a lényegi kérdések. A Kis Kátéból ma újra megtanulhatnánk, hogy

merjünk rákérdezni a  lényegre, s merjük erre bátorítani a ránk bízottakat. 

– A könyvedben és a gyakorlatban is kísérletet teszel arra, hogy visszahozd a kérdést a hittanórára.

– Próbálkozom, de nagyon sokszor nem sikerül. Óraadó hittanárként is tanítok, és igyekszem kitapogatni ezeket a lehetőségeket egy-egy hittancsoporton belül. De az egyetemi óráimon sem mindig sikerül megvalósítani a kérdezésen keresztüli tanulást. Sokszor azon kapom magam, hogy megint én beszélek, ahelyett, hogy hagynám kérdezni a hallgatóimat. A kérdezés és a kérdezni hagyás a tanárnak is tanulási folyamat.

– Van kedvenc tanulói kérdésed?

– Sok kedvencem van, de ami hirtelen eszembe jut, az egy 9. osztályos hittanos csoportom egyik tanulójának kérdése. Ez a fiatal hamar kijelentette: őt nem érdekli a hittanóra, csak azért jár ide, mert ez jobb iskola, mint ahova amúgy járt volna. Ő minden egyes történethez, minden hittanórán azt a kérdést tette fel: színészkedik-e Jézus ezekben a történetekben? Csak eljátssza-e a szerepét? Az elején személyesen is rosszulesett ez a kérdés. Ott van egy izgalmas történet, és ahelyett, hogy beszélgetnénk róla, látszólag beleköt mindenbe, s még a többiek figyelmét is eltereli. Kellett pár hónap, mire megértettem, hogy miért fontos neki ez a kérdés. És talán az is segítette a válasza megtalálásában, hogy komolyan vettem a kérdését. A kérdező részéről egy provokatívnak hangzó kérdés is lehet lényeges létkérdés, amelyet tanárként fontos komolyan vennünk. Ha azt mondtam volna ennek a fiatalnak, hogy ilyen kérdést nem illik feltenni hittanórán, vagy hogy ezzel itt nem foglalkozunk, valószínűleg sokkal nehezebb lett volna továbblépnie a maga útján. 

– A könyv végén tanulói kérdéseket is közölsz, amelyeket bibliai történetekkel kapcsolatban tettek fel a diákjaid. Ebből a gyűjtésből a halfogásos történethez fűzött kérdések  a kedvenceim: „Maradt még hal a tóban?” „És akkor nyers és még mozgó halak között álltak az emberek parton?” 

– Ezeket a kérdéseket is érdemes a fiatalok tágabb kontextusába helyezni, s biztatni őket, hogy rajtuk keresztül behozzák a saját világukat a hittanórára. Ma reggel például az egyik első hír, ami feljött a telefonomon, az volt, hogy 20-30 év múlva talán már nem lesznek halak az óceánokban. Egy 15 éves fiatal, aki ilyen hírek között nő fel, ha azt olvassa egy bibliai történetben, hogy 153 halat kifogtak egy aránylag kis tóból, akkor természetes, hogy összeköti a napi hírekkel. A kérdése jól használható kapcsolódási pont, ami segíti őt elindítani az elbeszélés értelmezésében és a világ megértésében is. A másik kérdés, miszerint vajon még mozgó halak között álltak-e az emberek a parton, azért izgalmas, mert rámutat, hogy az a tanuló már részletesen elképzelte, milyen lehetett átélni a halfogás történetét, és nyakig belemerült a történetbe. A kérdése pedig vezeti majd a tanulása útján. Ehhez

kell tanári bátorság is: merjek bízni abban, hogy a gyerekek kérdései elég jók ahhoz, hogy tudjanak azok alapján haladni a tanulásukban.

– Ezek szerint a hittanóra lehetne egy szelep, biztonságos tér, ahol a gyerekek kicsit leereszthetnek, illetve ahol a legmélyebb egzisztenciális kérdéseiket is fel merik tenni?

– Mi más lehetne? Meggyőződésem, hogy a hittanórának az a feladata, hogy olyan tér legyen, amelyben a gyerekek kimondhatják félelmeiket, dühüket, frusztrációjukat, vagy akár az örömüket, izgatottságukat. A hittanórán történetekkel dolgozunk, és ezek mindig segítenek minket előrevinni azáltal, hogy egy bennünket mélyen foglalkoztató kérdéshez kapaszkodót találjunk bennük. Nem egy végső választ, mert olyat nagyon ritkán találunk. De felfedezhetünk egy gondolatot, egy pici szempontot, egy új aspektust. A Jézussal való találkozások sem olyanok, mint amit az egyházban szeretünk leegyszerűsíteni: „Tessék, itt a válasz, mostantól másik életet élsz”. Ezek a találkozások inkább egy úton indítanak el minket. A bibliai történetek átállítanak egy másik vágányra, semmint hogy elvezetnének a végállomásra. Nem azért jók a bibliai történetek, mert megmondják, hogy így kell élni, vagy ezt kell csinálni, hanem olyan újabb szempontokat adnak, amelyek segíthetnek újrarendezni az életünket. A gyerekek, és különösen a kamaszok szerintem sokkal jobban értik ezt, mint mi, felnőttek. Nem arról van szó, hogy nekem nagy, végső válaszokat kell találnom, hanem arról, hogy egy újabb történet alapján mindig kereshetek valami új összetevőt az életemhez, amit aztán holnap újabbakkal egészíthetek ki. 

– Hogyan lehet tanórán olyan körülményeket teremteni, ahol megszületnek ezek a kérdések?

– A legfontosabb az, hogy a tanár reflektív legyen önmagára, és egyáltalán meghallja vagy észrevegye, ha egy gyerek kérdezni akar. A legtöbb pedagógus rengeteg ilyen pillanatot szalaszt el. A tanár sokszor annyira benne van a saját gondolatmenetében, hogy észre sem veszi, amikor egy diák végre kapcsolódni próbálna egy kérdéssel, egy felvetéssel. Ezt sokszor látom bemutatóórákon, vizsgaórákon is: felmerül egy izgalmas tanulói kérdés, egy lehetőség a tanulásra, de a tanár nem áll meg. Pedig ha hagynánk kibontakozni azt az egy kérdést, az egész osztály rá tudna hangolódni, és valószínűleg hatékonyabb lenne a tanulás, mint a tanár által eltervezett úton. Ehhez viszont egyfelől a tanárnak bíznia kell a diákokban és a saját kompetenciáiban, hogy akkor is vezetni tudja az órát, ha el kell térnie a tervtől. Másfelől olyan légkörre van szükség, amelyben a gyerek nem fél attól, hogy kinevetik. Amelyben a tanár sem fogja megmosolyogni a kérdését, és a többiek sem szólják le. A diákoknak is meg kell tanulniuk elfogadni és értékelni egymás kérdését – még ha egy-egy felvetés elsőre furcsának is tűnik. A bizalomhoz pedig idő is kell, néha egészen sok. Számos módszertani lehetőség is van a kérdezés támogatására. Amikor például egy csoportomban senki nem mert szóban kérdezni, eleinte üres papírokat tettem ki, amelyekre a diákok névtelenül írhatták fel a kérdéseiket. Amikor már megvolt a biztonság és a bizalom, akkor szép lassan jöttek a szóbeli kérdések is, az üres papírok pedig kérdésparkolókká váltak, ahol folyamatosan gyűltek a még sorra nem került kérdések. 

– Nem merül fel az az ellenvetés, hogy a fiataloknak mégiscsak szükségük van válaszokra, iránymutatásra? Hiszen annyi minden ömlik rájuk, és iránymutatás hiányában ez a digitális bennszülött nemzedék kicsit elveszett.

– Természetesen a gyerekeknek és fiataloknak szükségük van válaszokra, ahogyan nekünk, felnőtteknek is. De az, hogy hagyom őket kérdezni, nem azt jelenti, hogy a teológiának ne lennének válaszai, vagy hogy nekem nincsenek válaszaim, s ne mutathatnám meg az én perspektívámat, ami alapján eljutottam a válaszra. Ez a könyv inkább arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a nulladik lépés – vagyis tanulói kérdések – nélkül a válaszaink nem lesznek relevánsak. Nemhogy a tanításunk, de még a kérdésfelvetésünk sem lesz érdekes a számára, ha előbb nem kérdezhet ő. Például hiába szeretnék a gondviselésről tanítani, ha előbb nem fogalmazhatja meg a diák a maga kérdését. Ma sok fiatal életében így merül fel ez a téma: mi lesz, ha a klímaváltozás miatt a Föld az én felnőtt koromra élhetetlenné válik? Keresztényként gyakran úgy tekintünk a Bibliára, hogy ha vannak kérdéseink, akkor csapjuk fel a megfelelő helyen, és ott lesz benne a válasz. Szerintem nagyobb erőt ad az, hogy a Biblia elbeszéléseiből azt láthatjuk meg, más hogyan küzdött meg az adott kérdéssel. József, Ruth vagy Illés hogyan élte meg a szárazság és az éhínség éveit? Mit kezdtek az ebből fakadó konfliktusokkal? Mibe kapaszkodtak? Mi változott meg és mi maradt meg az életükben? Hogyan hatott ez az emberi kapcsolataikra, s hogyan hatna az enyémekre? Ezek hozzánk hasonló emberek kérdései, és a történeteikben találhatok olyan értékeket, amelyek segíthetnek nekem választ találni és az én istenkapcsolatomat is formálni. Erre a közös válaszkeresésre már a legkisebb gyerekek is képesek. 

– Miért kérdezzünk tehát mégis?

– Azért, mert a kérdéseink bennünk vannak. Mert nem tudunk nem kérdezni. Az ember kérdező lény. Nem gépek vagyunk, akik utasításokat adnak és hajtanak végre. A diákok sem gépek, akiknek információkat adunk, ők pedig megcsinálják, amit kértünk.

Attól leszünk igazán emberek, attól leszünk közösség is, hogy a saját kérdéseinken dolgozunk. A kérdezés az emberi méltóság része.

Gyerekkorban és fiatalkorban is, az iskolapadban is, a hittanórán is.