Az egyházban elkövetett visszaélések természetrajzáról ír Visszaélés és árulás – Kisiklások a szerzetesi életben című könyvében Dysmas de Lassus, a karthauzi rend generálisa. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a Vigilia Kiadó gondozásában megjelent kötetből a kiadó engedélyével közlünk részletet.

10. A SZEXUÁLIS BÁNTALMAZÁS

A lelki bántalmazásról szóló elemzésünk felhívta a figyelmünket arra a rejtett bántalmazásra, amely a személyes kapcsolattal függ össze. Ebben alakulnak ki a legsúlyosabb bántalmazások, amelyeket – mivel legtöbbször nem hatnak közvetlenül a közösségi életre – sokáig figyelmen kívül hagynak. A kiskorú vagy felnőtt férfiak és nők sérelmére elkövetett szexuális bántalmazások fájdalmas esetei megmutatták, mennyire könnyen lehet kettős életet élni a szerzetesség keretein belül. (…)

10.1 Milyen dinamikákról van szó?

A hatalommal vagy a bizalommal való visszaélés?

(…) A bizalom mintegy elaltathatja az egészséges kritikai érzéket, mivel igen fájdalmas egy bizalmat élvező személy irányában kételyeket megfogalmazni, főként, ha az illetőnek hálával tartozunk, miután jót tett velünk. A kétkedés hálátlanságnak tűnik, és ez a természetes védekezést háttérbe szorítja. Ezt használja ki a végsőkig a bántalmazó.

A beleegyezés fogalmát így igencsak másként kell értelmeznünk. Ha egy családapa fia irányában szexuális jellegű kapcsolatra tesz ajánlatot, még abban az esetben sem beszélhetünk beleegyezésről, ha a fia nem tanúsít ellenállást. Egész egyszerűen nincsenek meg a pszichológiai eszközei arra, hogy ellenálljon, vagy megértse, mi történik, és az apa ezt kihasználhatja. Egy pap is belevihet egy nőt szexuális kapcsolatba, majd védekezhet úgy, hogy a nő beleegyezett, hiszen felnőttről van szó. A valóságban mintegy

elvakította a nőt az a mély meggyőződés, hogy ennek a szentéletű embernek nem lehetnek rossz szándékai, és rá kell hagyatkoznia.

„A pap pont a feloldozás előtt végezte ezeket a mozdulatokat. Tudni kell, hogy amikor a pap gyóntatás közben elérkezik a feloldozáshoz, »in persona Christi«, azaz Krisztus személyében cselekszik. Amikor ezeket a mozdulatokat végezte, mindig azt gondoltam magamban, biztos Isten nevében cselekszik, és nem kell kételkednem, Isten akarja mindezt az én érdekemben. Ráadásul az egész egy kápolnában zajlott, tehát szóba sem jöhetett, hogy bármit megkérdőjelezzek.” A pap aurája a gyermeket vagy a felnőtt hívőt arra készteti, hogy elhiggye, nyilván helyes dolgot kér tőle. Ha ráadásul néhány kegyes mondattal, lelki magyarázattal is köríti, akkor a valódi szándék rejtve maradhat.

„A szexuális erőszaknak megvan az a sajátossága, hogy a bizalom kötelékében követik el. Ebben a helyzetben az elkövető elhiteti, hogy erőszakos tette valójában szeretetmegnyilvánulás, pedagógiai eszköz, megérdemelt büntetés, vagy valamilyen más igazolást talál rá. Az áldozat bizonyára a bántalmazás minden részletét »ismeri«, de gyakran még nem áll rá készen, hogy egyértelműen bántalmazásnak is fogja fel.”

Lelki igazolás

Hogy a legszentebb dolgokat az igazolhatatlan igazolására használhatják fel, az sokkoló hatású, de az egyházi körökben elkövetett bántalmazások esetében mégis sajnálatosan gyakori. Jacques Poujol idéz néhány példát: „érezd úgy, mintha Isten áldásában részesülnél”; „Isten mondta nekem, hogy ez a helyes, a mi szeretetünk különleges”; „szerencsés vagy: kiválasztottalak”; „ha szeretsz engem, Jézust szereted”.

A kétértelmű, illetve egyértelműen bűnös érintéseket Isten szeretetmegnyilvánulásaként magyarázzák, hiszen Isten szeretetének meg kell testesülnie ahhoz, hogy eljusson az emberhez. „Erre van szükséged ahhoz, hogy felfedezd Isten szeretetét.” A függelékben bemutatott szemtanú erre így reagált:

Hirdetés

„Életszentségem, létezésem értelme attól függ, hogy engedem-e, lelkiatyám prostituálttá tegyen.”

Ez pedig már valóban istenkáromlás. XVI. Benedek emeritus pápa így fogalmaz: „Egy ministránsként az oltárnál szolgáló fiatal nő beszámolt arról, hogy a káplán, aki ministránsi minőségében a felettese volt, minden alkalommal a következőket mondta, mielőtt szexuális visszaélést követett volna el a sérelmére: »Ez az én testem, amely érted adatik«. Nem szorul magyarázatra, hogy ez a nő mindig rémülettel érzi át a visszaélés egész gyötrelmét, ahányszor csak az átváltoztatás szavait hallja.”

A bántalmazás misztikus tálalása szintén igen könnyű módot kínál a titoktartás alátámasztására, s egyszerűen az Istennel való egyesülés csúcsával azonosítja az erkölcstelen erőszakot. „A köztünk zajló események kiválasztottaknak járó kegyelemből fakadnak, amelyet mások nem érthetnek meg.” Az esetlegesen felmerülő kétségek időszakaiban a kivételesség érzése megnyugtathatja az áldozatot: „Nekünk ez meg van engedve. A kegyelem, amelyet kaptunk, annyira intenzív, hogy a szokványos törvények fölé helyez minket. A szeretet foka, amelyet megélünk, mindent megenged.” A bántalmazónak ez az állítása azért annyira meggyőző az áldozat számára, mert a bántalmazó valóban hisz benne. Ha csak játékról lenne szó, a hatása jóval enyhébb lenne. A másik ellen elkövetett bűn miatt érzett lelkiismeret-furdalás eltűnése szinte lehetetlenné teszi a megtérést.

A fokozatosság

A gyermekek sérelmére elkövetett bántalmazások esetében a megtévesztés még könnyebben lehetővé teszi, hogy a dolgok gyorsan megtörténjenek. Egy felnőttnél a közeledés lépései jóval nagyobb óvatossággal zajlanak, az áldozatot éveken át készíthetik elő, mint a békás kísérletben is. Egy kutatócsoport békát dobott egy forrásban lévő vízzel teli edénybe:

a béka önvédő reflexe működésbe lépett, és spontán módon rögtön kiugrott belőle.

Kicsit megszédült, de életben maradt. Majd a csapat ugyanezt a békát egy hideg vízzel teli edénybe dobta, amelyet nagyon lassan melegítettek. A béka megfőtt, mert egyetlen pillanatban sem ért el olyan határhoz, amely reakcióra késztette volna. Lassanként elkábult, így végül elvesztette a veszélyérzetét. A függelékben közreadott tanúvallomásnál tetten érhető ez a fokozatosság, mivel a szexuális bántalmazás minden elemét felvonultatja.

Az engedelmesség túlzott hangsúlyozása

A bántalmazó célja, hogy a jövőbeli áldozat teljesen alá legyen rendelve neki, és így valósággal hatalmába keríthesse. Az egyik visszatérő gondolat a tanúvallomások során, hogy az engedelmességi fogadalom teljes és feltétel nélküli engedelmességet kíván, főként a papok esetében: „A bántalmazott nővérek esetében a tisztasági fogadalom megszegése miatti szégyen keveredik az esküszegés miatt érzett félelemmel. Egy pap feljelentése egyenértékű az egyház megsértésével, az engedelmességi fogadalom megszentségtelenítésével, amelyre elköteleződtek.” (…)

Az igazság tagadása

Fontos hangsúlyozni a ledermedtség hatását is: „A történtek annyira észveszejtőek, félelmetesek, elképzelhetetlenek, hogy az áldozatnak már gondolkodásra sem telik lélekjelenlétéből, menekülésre, kiabálásra, védekezésre pedig végképp nem tud gondolni.” Jacques Poujol is ezt írja: „Ebben a felfoghatatlan helyzetben az áldozat teljesen leblokkol, és tagadja a valóságot, amelyet képtelen megérteni.” Az Arte dokumentumfilmje pedig

arról a madárról beszél, amelyet a kígyó hipnotizál, és nem tud elrepülni, bár minden képessége megvan hozzá.

A függelékben idézett tanú így nyilatkozik: „Már semmi sem működik: mintha egyszerre megbolondultam volna. Lefagytam. A lehetetlen nem történhet meg. Nem is létezik. Nem történt semmi.”

Ez a reflex igen fontos, mert minden kóros befolyásolás hátterében jelen van: ez nem lehetséges! – amiből már adódik is a következtetés: ami lehetetlen, nem is létezik. Távolról szemlélve ez a gondolat butaságnak tűnik, de valójában az ember saját világának fenyegető összeomlása elleni védekező mechanizmusról van szó. Mivel a psziché erejét meghaladja a tudomásulvétel, az agy törli az adatokat: lefagyás.

Hasonló okokból nem tudtak hinni gyermeküknek régen a szülők, akik azt próbálták elmagyarázni, mit tett velük a pap: „Nem beszélünk így egy papról”. Nem lehetséges, tehát csak a gyerek mond butaságokat. A pedofília területén ma már nem létezik Franciaországban ilyen reflex, pontosan azért, mert ma már mindenki tudja, hogy léteznek bántalmazások, de igencsak működik még más területeken, például a szerzetességben, de még inkább más társadalmi közegekben. (…)

A felelősség áthárítása

A helytelen érzékelés a bűntudat egyik forrásává is válik, mivel az áldozat azzal vádolja magát, hogy nem vette észre a dolgot. A bántalmazó ugyanis gyakran igyekszik bevonni őt a bűnbe, vagy ami még rosszabb, áthárítani a felelősséget. Ravel püspök Un coeur qui écoute (Egy szív, aki meghallgat) című könyvének második részében (Áldozatok és hóhérok) így írja le a szituációt: „Ha felelősnek érezzük magunkat egy tett elkövetésében, azt az eseményt nem felejtjük el. De más erőszaktípusokkal szemben

a nemi erőszaknál az erőszak felelősségének »felcserélődését« tapasztalhatjuk:

a hóhér bűnössége helyet cserél az áldozat ártatlanságával. Az áldozatnál jelenik meg a bűntudat, és az elkövető ártatlannak tűnik, s tiszta lelkiismerettel, békében él tovább.

A lelkiismeret-furdalás keserűsége nem annál jelentkezik, akinél kellene. Ha ezt tapasztalja az áldozat, akkor számára még nehezebb lesz a bűnös megvádolása, hiszen a jelek számára saját bűnösségét igazolják. Mintha testének megerőszakolásával lelkét is beszennyezték volna. Az áldozat önvádja addig tart, amíg az elkövető kitart tagadása mellett.” A záró megjegyzés alapvető jelentőségű, mivel megmutatja, hogy még az áldozat és a hóhér közötti kapcsolat megszűnése után is az utóbbinak hatalma van az előbbi felett, akinek traumatikus emlékei hatással vannak az életére.

A bűnösség felcserélése nem korlátozódik a szexuális bántalmazásokra, amint azt Jacques Poujol is megállapítja:

„Az áldozat valójában magára veszi annak a felelősségét, aki manipulálja.”

„A teológus Lytta Basset jól írta le az áldozat bűnösségét. Amikor valaki megmagyarázhatatlan szenvedés áldozata lesz, amelyet nem tud megérteni, vagy amikor ezt a gyötrelmét sem meghallgatni, sem elismerni nem hajlandók mások, állapotáért önmagát kezdi felelőssé tenni. A lelki bántalmazást elszenvedőknél különösen erős a lelkiismeret-furdalás.

Ez egy paradox helyzet: a tehetetlenségben elszenvedett sérülés igen erősen hat a lelkiismeretre, főként, ha a bántalmazó áthárítja felelősségét az áldozatára. A lelkiismeret-furdalás itt egy fenyegető, befurakodó érzés, amely átveszi egy másiknak a helyét, amelyet jogosan kellene éreznie ebben a helyzetben: a haragét.” (…)

„Ami az Arte dokumentumfilmjét illeti, be kell vallanom, mélyen megrendített. Talán még inkább, amikor láttam, hogy körülöttem senki – még a legrégibb barátnőm sem, aki kilépésem után is sokáig támogatott – nem volt képes megérteni a teljes befolyásolás természetét: »Miként lehetséges, hogy ennyire hagyták magukat? Sohasem engedném magam így csapdába csalni. Két pofont adtam volna, aztán távozom.«” Így gondolkodik az, akit még soha nem kerített hálójába olyan ember, aki hatalmat szerzett fölötte.

A könyv a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája, valamint a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája támogatásával és a Szerzetesi Iroda Emberi Méltóság Stratégia koordinálásával jelent meg.