Esterházy Péter köpönyege – egy irodalomtanár vallomása a 75 éve született íróról

Miért nem értette először, majd hogyan lett elkötelezett olvasója? Lehetséges-e keresztutat járni a műveiből vett részletekkel? És milyen a nyitott, kereső hit, amely az írót jellemezte? Mihályi Anikó magyartanár vallomása a 75 éve született Esterházy Péterről.

Egyetemistaként találkoztam először Esterházy szövegeivel. A „pispeklila” borítójú Termelési regényt akkori barátom adta a kezembe. „Tőlem – Neked (Az eltelt négy hónap emlékére…) 1984. 2. 1.”

„Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve. Ijedten pislantunk: ennyire ki lennénk szolgáltatva kényünknek-kedvünknek? A levegő kevés, pedig van. Gyomrunk remeg a fölindultságtól; ettől úgy érezzük: nadrágunk bő. (…) Mi már eztán bármit gondolhatunk? Ennyire ki lennénk szolgáltatva a viszonyainknak?”

Úgy csöppentem bele a szövegbe, hogy semmit nem értettem.

Olvastam becsületből, de nem tudtam mit kezdeni vele. Mégis megbabonázott.

Minden új volt benne: a mondatok, a szavak, a szóközök, a forma, a két egység egyszerre olvasása. Elvesztem a szövegben, aztán újrakezdtem – nem egyszer, sokszor. Letettem, elővettem, újra le, újra föl. És csak nagyon lassan kezdtem kapiskálni a ki nem mondott szavakat, a sorok mögötti jelentéseket. Megérteni a „viszonyainkat.”

„Hát megjöttek! Hát megjöttek a fuharosok. Az ő kurjantásaik verik szét a hajnalt – szakadt, szürke, nyűtt – a csend törékeny és üres. Láttam nővéreim rettenetes arcát! – ádáz! ádáz! – Drágáim, az istenért, dehát mi történt?”

A Fuharosokkal folytattam. Már könnyebben ment az olvasás, derengett a „mi történt?” A szív segédigéi aztán levett a lábamról. „Az Atyának és Fiúnak” indítás, fekete gyászkeretben a tükröződő szövegek, középütt a fekete oldalon fehér betűkkel:

„Zengő érc vagyok és pengő cimbalom! Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek.”

Azt hiszem, itt éreztem meg Esterházy szavainak hitelességét. Harminc évvel később, édesanyám temetésekor véglegesen is megérkezett hozzám a szöveg. 

Esterházyt személyesen is megismertem, amikor a 2000-es évek elején meghívtam a diákokkal beszélgetni a Harmonia caelestisről a Kék Virág Szalonba. A gimnázium könyvtára megtelt gyerekekkel és szülőkkel. Még ma is bennem él az a tapasztalat, amit akkor fogalmaztam meg: jól megdolgoztatott! Csak arra válaszolt, amit kérdeztem. Nem ömlött belőle a szó, nem sztorizgatott. Megtisztelt a figyelmével és a fegyelmével.

Az akkori osztályommal Esterházy mondatainak segítségével jártuk végig a keresztutat.

A „Sötét van a számban, félek” szavak Jézus Getzemáni-kertben kimondott imájává váltak. A „Mennek világgá a sejtek! Látom. Látom a lecsukott, mozdulatlan szemen, körben a mély és sötét gödrökön, a sávokon, a megnőtt homlokon, az orron, mely mintha külön állana már, utólag odaragasztott idegenség, és a felpuffadt hason, (…) A lába meleg volt még!!!” sorok pedig Jézus halálára utaltak ebben a rendhagyó keresztútban. A nyári evezős túránkon a Hahn-Hahn grófnő pillantása kísért bennünket a Dunán. Ültem a kenu szélén nagy szalmakalapban, és csak olvastam a szöveget. A gyerekek összekapaszkodtak a csónakokkal, és hallgatták Esterházyt. Érettségi tételként is tanítottam: A szív segédigéi középszinten, a Pápai vizeken ne kalózkodj! emelt szinten lett anyag.

Ha a magyar irodalom 20. század végi és 21. század eleji térképére pillantunk, Esterházy Péter neve nem pusztán egy nagy író neveként rajzolódik ki, hanem mint egy egész nyelvi világrend középpontja. Nem fél attól, hogy a nyelv játékával, a posztmodern elbizonytalanításával és a személyes történelem kötéltáncával egyszerre dolgozzon.

„Egy hideg, szeles, januáriusi napon két személyi kultuszos egyén kocsin igyekezett a városba.”

Esterházy nem pusztán ír – beszél, mond, kérdez, leleplez. Nem „csak” író.

Krónikása a késő Kádár-kornak, élő lelkiismerete a rendszerváltásnak, ironikus jegyzője a közéletnek,

és szelíd, mégis makacs örököse mindannak, amit a nyelv jelenthet egy nemzet számára.

„Ennek a rendszernek, rendszerünknek, talán a legnagyobb bűne, hogy életünk különb-különb tereiről elűzte az emberi szót.” 

„Sötét van a számban, félek” – mondhatnám Esterházy után szabadon, vagy inkább alávetetten, hiszen aki egyszer belépett a mondatai közé, többé nem tud egészen a saját hangján beszélni. Mert nála a nyelv nem eszköz, hanem közeg. Anyag, amiben mozogni kell. Mint úszónak a vízben. Nem lehet megállni benne, csak lebegni, fuldokolni, néha megkönnyebbülten felszínre bukkanni egy viccnél, váratlan, pimasz szófordulatnál. De tudjuk: mélyvíz ez. És hideg. Esterházy Péter nem fél attól, hogy nem tudja megmagyarázni a világot.

„A világ értelme kijelenthetetlen, a művész egyetlen feladata a lehetséges jelentések felkutatása, e jelek mindegyike önmagában csak (szükséges) hazugság, de sokféleségük maga az írói igazság. (…)

Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész.”

Szövegei tele vannak kérdésekkel, elhallgatásokkal, elindított, majd szándékosan félbehagyott gondolatokkal. Úgy tud írni a világról, hogy közben folyamatosan utal arra, hogy van valami, amit nem tudunk kimondani. Hogy a szó nem elég, mégis érdemes mondani.

A Hasnyálmirigynapló különösen is beszédes ebből a szempontból. A test törékenysége, a betegség, a halál közelsége – mind-mind arra kényszeríti az írót (és az olvasót is), hogy számot vessen: mit jelent az élet, ha tudjuk, hogy véges? Van-e „valami, ami több”? EP nem válaszol, kérdez. Nyitott, kereső hit ez, amely nem birtokolni akarja az igazságot, csak közelebb kerülni hozzá. Lehet írni Istenről úgy, hogy közben nem nevezzük nevén. Lehet keresni – és talán ez maga a hit.

Mert Esterházy hite nem arról szólt, hogy megtalálta Istent, hanem arról, hogy nem tudta nem keresni.

Ez a keresés pedig pontos, érzékeny, szép és fájdalmas – talán mindennél közelebb van ahhoz, amit mi is hitnek nevezhetünk. „Zsugorodik a zsugori idő.”  (Várady Szabolcs verssora felbukkan A szív segédigéiben.)

Esterházy Péter után a szó nem lehet közhely. Nem lehet propaganda. Nem lehet hazugság. Csak élő lehet. És eleven. Még ha félünk is tőle.

„Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” De ő biztosan azt mondaná: „Akkor kezdj el írni!”