„Ez a szenvedés misztériuma” – interjú Nobilis Márió atyával a rákbetegségéről

„A szenvedésben Isten mellénk áll” – vallja Nobilis Márió. A rákbetegség diagnózisa új alapokra helyezte a budaörsi plébániaközösség vezetőjének életét és hitét. A katolikus lelkipásztor és teológiatanár arról beszél, miként tapasztalta meg Isten közelségét a fájdalomban, hogyan tanulta újraértelmezni a gyógyulás fogalmát, és miért tartja fontosnak, hogy a szenvedésről nyíltan és bizalommal beszéljünk. A sorstárs, Gőbel Ágoston interjúja.

– Egy pap számára a beszédképesség alapvető fontosságú. Mi volt az első jelzés, hogy ezzel kapcsolatban valami nincs rendben?

– Pár éve észrevettem, hogy nagyon nehezen nyelek. Ismerőseim biztattak, hogy menjek orvoshoz, nézessem meg a dolgot. Több, gyakorlatilag betegség nélkül leélt évtized és „orvoskerülés” után – aminek megvannak az érthető okai – nagyon nehéz megtenni egy ilyen lépést, akkor is, ha az ember belül érzi, hogy ez most fontos lenne, ez nem egy múló nátha… De amikor már a doktor is üzent, hogy mikor vizsgálhat meg, mert aggasztja, amit rólam hallott, mégiscsak elmentem. És akkor elég gyorsan meglett az alapvető diagnózis, hogy ez nyiroksejtes nyelőcsődaganat. Bumm. Ott álltam ezzel a teljesen egyértelmű orvosi véleménnyel…

De azt is éreztem, hogy emberileg és lelkileg kézben vagyok tartva.

Az első orvos rögtön továbbküldött, beutalt egy ismerőséhez, egy specialistához, hogy ő majd megmondja, mikor lesz a műtét, és addig mit kell csinálnom.

– Volt valami ösztönös reakciód? Mit éreztél?

– Amikor a diagnózist megkapva kiléptem az utcára, mentem alig ötven métert, és egyszer csak nagyon világosan éreztem valamit, amit korábban ilyen erősen még soha: egyfajta szeretetteljes átölelést Isten részéről. Belül azt hallottam, nem a fülemmel, de nagyon tisztán: „Idejében elhoztalak az orvoshoz, és meg foglak gyógyítani.” Akkor ez hatalmas biztonságot adott. Aztán amíg hazaértem, valakitől kaptam üzenetben egy szentírási szakaszt is. Pál apostol szavai voltak: „…magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. Ő megszabadított bennünket ekkora halálos veszedelemből, és meg is fog szabadítani, (…) ha ti is segítségünkre lesztek értünk mondott imáitokkal.” Ez nagyon határozott megerősítés volt.

Az egész új módon helyezkedett bele Istennel megélt kapcsolatomba. Új módon, mert egy addigi szép, mély, gazdag kapcsolat alapjaiban kérdőjeleződött meg, és egyben helyeződött új alapokra. Mások mondják, hogy a betegségem óta elmélyültebbnek éreznek, mint korábban… Én ezt, bevallom, nem érzem magamon, de a többszörös visszajelzés mégiscsak elgondolkodtat… Tehát

meg kellett változnia, új alapokra kellett helyeződnie az istenkapcsolatomnak. Megtapasztaltam, milyen nagy kihívás az embernek, hogy el merje hagyni a régit, és ezáltal sok új kihívással szembesüljön.

Nem szeretem a kifejezést, hogy „kihívással szembesülni”, mert kicsit elcsépeltnek és felületesnek érzem, de itt erről van szó.

Azóta persze már többször visszakérdeztem Istennél, hogy „mit értesz azon, hogy meggyógyítalak?” Mert a történet már évek óta zajlik, és még nincs vége – ki tudja, érzem-e, érezheti-e az ember valaha is úgy, hogy „túl vagyok rajta…” „Elhiszem, köszönöm, nagyon sok erőt adott az üzenet, de amúgy hogy érted, hogy meggyógyítasz?” Azt gondolom, szabad, sőt kell így kérdezem Istentől.

– Az is nagy kihívás lehetett, hogy miként étkezz. Gondolom, jöttek a pépes ételek.

– Igen is, meg nem is… Az egész folyamat során végül is nem tiltottak el semmitől, csak később, a műtétem után egy rövid ideig az aprómagvas ételektől. A diagnózis előtt, de utána is mindent megettem elvileg ceruzavékonyra szűkült nyelőcsővel, csak egy kicsit lassabban… A gasztroenterológus azt mondta, ennek igazából örül, de azért javasolná, hogy egyelőre inkább egy gyógyászati tápszerrel táplálkozzam, amit fel is írt. Megkaptam a receptet, és mondtam magamban, úgyis megyek be a városba, menet közben kiváltom a sarkon a gyógyszertárban. Épp volt belőle raktáron, ki is adták… és akkor szembesültem vele, hogy ez gyakorlatilag háromszor 24 darab flakon, ami térfogatra is akkora volt, hogy alig bírtam elvinni. Ekkor ütött meg, hogy hát akkor ez most hosszú távon így lesz? Ezen a tápszeren fogok élni? Nem tudtam továbbmenni a buszhoz, vissza kellett fordulnom, hazavinnem a rengeteg flakont… Végső soron a több kartonnyi tápszer szembesített kézzelfoghatóan a realitással, hogy ez az egész nem olyasmi, amit zsebre vágok, aztán, mintha csak egy epizód lett volna, megyek tovább a megszokott útjaimon, a dolgaim után.

– Hogyan éled meg ezt a helyzetet? Elsősorban arra gondolok, hogy miként kommunikálsz a betegségedről.

– Sokszor eszembe jut Nemes Ödön jezsuita atya. Az egyik életrajzi írásában ezt írja: „Aztán rákos lettem. Aztán meggyógyultam.” Két mondat, öt szó. Az egészet elintézi ennyivel. Nem mond semmi olyasmit, hogy csodás gyógyulás, semmit sem részletez a beavatkozásokról vagy az orvosokról, arról, hogy milyen küzdelmes volt, mennyi ideig tartott, hogy hitt-e a túlélésben. Kifejezetten tartózkodóan, nem rejtegetve, de nem is belemenve a részletekbe kommunikál róla, mintegy eltartva magától, és egyben a lényegre fókuszálva – és ez valahogy így erősebb üzenet, úgy érzem.

Az, ahogy ezt ilyen egyszerűen leírja – másutt azért kicsit bővebben is kifejti –, nekem is adott egy lökést a helyzetemről való kommunikációhoz, ami azonban nem ugyanilyenné alakult. A kommunikációhoz a feladatomból, hivatásomból fakadóan hozzá vagyok szokva. Ráadásul, akik ismernek, megszokhatták, hogy – néha talán kicsit nyersen is – mindenképp kommunikálok. Ez

valamiképp az evangelizáció szükséglete is: meg kell nyílni és meg kell mondani a dolgokat.

Szóval nem nagyon tudok amolyan fedett és visszahúzódó kommunikációt folytatni, hogy „erről inkább nem mondok semmit”, meg hogy „most ennyi is elég”, meg „nem akarom, hogy tudják”. Ezért, bár a betegség váratlanul ért, természetesnek gondoltam, hogy ha beszélek róla, akkor egyértelműen kell beszélnem. Erre ráerősített, hogy a környezetemben hamar hírek kezdtek terjedni az állapotomról, amelyeket alapvetően jó szándékkal, a közös imádságra való meghívással osztottak meg, de jelentős részük tévedés, félreértés volt, és időbe telt a kiigazításuk. Nyilván többen megijedtek, hogy most mi lesz, és ijedtségükben inkább hittek a valótlan híreknek. Ez mindenesetre megerősített abban, hogy egyértelműen és nyíltan kommunikáljak.

– Hogy is szól a mondás? A keresztények nem pletykálnak, csak imaszándékot cserélnek. Nagyon tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondtál. Én az első nagy döbbenet után, amikor kezdett körvonalazódni, hogy mi is lehet ez a betegség, elhatároztam, hogy a legközvetlenebb barátaimnak elküldöm a hírt, vagy felhívom őket. Legnagyobb megdöbbenésemre néhányan már tudták. Furcsa érzés volt. A jó szándékot természetesen nem vontam kétségbe, de az tényleg nehéz, amikor fals információk kezdenek terjedni. Feltettem magamnak a kérdést, hogy most tényleg ebbe kell energiát fektetnem, hogy ezeket korrigáljam?

– Igen, ezt értem! Számomra ez a jelenség pasztorális és kommunikációelméleti szempontból is érdekes volt. Tudniillik hogy miként változik meg pillanatok alatt az információ, amit továbbadunk. Mi mindent tesznek hozzá az emberek – mert úgy gondolják, ez még odatartozik, vagy maguknak szánt, szükségesnek érzett magyarázatként, saját kútfőből történő kiegészítésként vagy feltételezésként, legtöbbször nem is tudatosítva, hogy megtoldották a hírt –, és a következő ember már mindazt, amit hallott, teljes valóságnak tartja, és így adja tovább. Ennek kapcsán el is gondolkodtam, hogy vajon mi a helyzet az evangéliummal? Amikor hozzáteszünk valamit, lehet, hogy az emberek jobban meghallják a magyarázatot, mint az evangéliumi igét, holott a magyarázat nem annyira pontos, vagy nem annyira biztos, mégis, inkább azt adják tovább…

– És akik nem szeretnének magukról információt kiadni?

– Együtt tudok érezni azokkal is, akik nem akarnak beszélni az egészségi helyzetükről, illetve úgy döntenek, hogy először csendben szeretnének lenni, és nem akarják, hogy az emberek tudjanak a betegségükről. Nagyon megértem azoknak a belső, személyes, pszichés hozzáállását és fájdalmát, tanácstalanságát, akik egy ilyen helyzetben először nem szeretnének semmit sem kommunikálni. Megrendülnek, nem is igazán tudják, hányadán állnak vele. Megértem, ugyanakkor fontos tudni, hogy az emberek körülötted így vagy úgy, de meg fogják tudni. Én pedig úgy voltam vele, hogy akkor már inkább tőlem tudják meg. Ez összekapcsolódik azzal a meggyőződésemmel is, hogy

Krisztus hite közösségi hit, ő egyházat hozott létre, egymásra bízott minket, és elsősorban nem individuálisan, hanem a kapcsolatainkban akar jelen lenni számunkra és közöttünk.

– Az elzárkózás érthető, de hova vezethet?

– Oda, hogy valaki egyedül marad a fájdalmával, és talán kaphatna segítséget, sőt a gyógyulásában is segítene, ha támogatást kapna – de ő inkább magába fordul. Emögött persze nemcsak személyes, alkati kérdések állhatnak, hanem az is ott lehet, hogy a betegség, a szenvedés, a halál kérdéskörével kapcsolatban zavarodottság van a társadalmunkban, ami inkább elrejtő, elhallgató irányba visz. Ennek egyik oka, úgy gondolom, az, hogy látjuk rohamos mértékben fejlődni az orvostudományt, és ezzel párhuzamosan egyre kevésbé tudunk mit kezdeni azzal, ha mégsem sikerül meggyógyulni. Amit Lovasi András énekel, abban szerintem valami lényeges fejeződik ki ebből: „Senki nem ért semmit, a nőm például engem, az orvosok a halált; minden milyen csendben veszi tudomásul, hogy nincsen megértve, vagy meg van, de mit is mondjon az értő a fénybe érve?”

– Azzal, hogy úgy gondoljuk, egyre több mindent tudunk tenni egymásért – akár orvosilag –, zavart is okozunk. Mert mi van, ha nem sikerül?

– Igen. És itt jön a képbe, hogy

Isten válasza a szenvedésre nem az eltörlés.

Olvassuk az evangéliumokban a gyógyításokat, ezeket a mindannyiunk számára ismerős történeteket: „és akkor a béna felpattant és ugrálni kezdett”. Csodálatos! De Jézus szempontjából nem ez volt a lényeg, hanem a hit. Belül valami sokkal több történt, mint ami kívülről látszik. Mi pedig a modern társadalmakban arra koncentrálunk, hogy valami kívülről is láthatóan javuljon meg, változzon meg, tűnjön el a baj, tagadhassuk le a problémát. És Istentől is könnyen azt várnánk, hogy törölje el a problémát, „vonja vissza” a betegséget, szüntesse meg, feledtesse el a rosszat. Csakhogy Istennek nem ez a válasza. Van válasza a rosszra, de nem ez, nem így.

– Nyilván érthető, hogy az ember a csodáért, a betegség megszűnéséért imádkozik, de akkor talán jobb lenne, ha Isten akaratának felfedezéséért imádkoznánk? „Istenem! Legyen meg a Te akaratod, hogyha ez most tényleg a Te dicsőségedre válik, akkor én akár kész vagyok meghalni is, persze tudod, hogy mennyire szeretnék élni.” Valami ilyesmi?

– Szerintem mindenképp. Bennem is ez van: „Istenem, kérem tőled a teljes gyógyulást, amennyiben ez akaratoddal megegyezik.” Érdekes egyébként a viszonyunk a kérő imához. Sokaknál tapasztalom, hogy nem mernek kérni, mert milyen már az, hogy ezzel ők kerülnek a középpontba. Szerintem ez alapvető félreértés, és az istenképünkkel áll kapcsolatban.

Isten valójában örül annak, ha kérünk tőle, mert azzal a bizalmunkat fejezzük ki. Isten vágyik arra, hogy kérjünk!

Egy „strigulázó”, méricskélő Istenről alkotott kép esetén valóban probléma lehetne ezzel. De Isten nem ilyen.

– Van olyan, hogy csodát kérsz?

– Kifejezetten a csodáért nem szoktam imádkozni, mert ez a történet szerintem inkább folyamat, mélyülő párbeszéd Istennel. És ha egy konkrét dologért, a csodás gyógyulásért imádkozom, előfordulhat, hogy leállítom a párbeszéd dinamikáját. Úgyhogy bízom Isten erejében, abban, hogy akár csodát is tehet, számomra ennek mégsem a pontszerű csoda lenne az igazi tanúsága.

Bizalommal kérem a teljes gyógyulást Istentől – hiszen megígérte, hogy meggyógyít –, de nem „követelem” tőle, hogy csodás módon tegye.

Mondom ezt úgy, hogy azért az én történetemben is volt egy kisebb csoda.

Rábíztam a történetemet tiszteletreméltó Kaszap Istvánra – egykori jezsuita novícius, akinek boldoggá avatásáért rendszeresen imádkozunk a székesfehérvári egyházmegyében – , és kértem, hogy járjon közben a gyógyulásomért. Már túl voltam négy ciklus kemoterápián és egy jó adag sugárkezelésen, amikor a születésének évfordulóján, március 25-én Székesfehérváron részt vettem a boldoggá avatásáért mondott az évi szentmisén. Akkortájt a sugárkezelés helyén volt egy nem elviselhetetlen, de állandó fájdalmam. A mise végén püspök atya vezetésével kivonultunk Kaszap István sírjához, és ahogy ott imádkoztunk, olyan érzésem volt, mintha egy kéz végigsimítana a fájdogáló testrészen. Abban a pillanatban elhalványodott, majd eltűnt a fájdalom, és azóta sem tért vissza. Nyilván ez nem a teljes gyógyulás volt, csak egyetlen résztünet jelentőségteljes, egyértelmű és konkrét megszűnése; utána még komoly műtét várt rám, és kisebb-nagyobb testi gondjaim azóta is akadnak, mégis: ez a pillanat számomra világosan jelezte, hogy

Isten itt van, velem van, figyel rám,

és Kaszap István is számon tartja az imakérésemet. Számomra ez is csoda volt, hiszen a csoda igazi értelme a mindkét oldalról folytatott konkrét párbeszéd a hitben.

A szenvedésre tehát Istennek nem az a válasza, hogy jól van, bocs, tévedtem, eltörlöm, hanem az, hogy ismerem, átélem veled, és melletted vagyok, hordozom, ez a fájdalom az enyém is. És ez sokkal többet ad, mint amit a világunk dologelvű gondolkodása elképzelne, és kérne, hogy itt egy probléma, gyorsan oldjuk meg!

– Azt, hogy Isten közel jön a fájdalomban, én is érzem. Nagy misztikusok is sokat írnak erről. De azért mégsem kívánunk egymásnak boldog háromnapos migrénes fejfájást…

– Persze, hogy nem! De ha valakinek napok óta migrénes fejfájása van, imádkozhatok azért, hogy múljon el, és közben azért is, hogy amíg nem múlik, addig tapasztalja meg benne Isten közelségét, az egységet Jézussal, és ne a kárára, lelki zavarára, hanem a növekedésére váljon még ez a rossz is, és ne csak győzze le kívülről a fájdalmat, hanem már belül, a fájdalom fennállása közepette is győzzön benne Isten.

Ez a szenvedés misztériuma. Az Úr sokféleképpen tud velünk lenni, viszont mi – és ezt ő is tudja – a szenvedésben különös erővel meg tudjuk tapasztalni ezt a mellénk-állását. Isten nem akarja a szenvedést, viszont tiszteletben tartja, hogy szabad akaratunkkal olyan világ mellett döntöttünk, amelyben ott a szenvedés – és ha már így esett, kihasználja arra, hogy ebben is, sőt ebben aztán különösen megmutassa velünk-létét. A szenvedés ugyanis az áteredő bűn következménye. Bizonyos megközelítésben az eredeti, paradicsomi állapotban is lett volna halál: mint átlépés a földi létből a mennyei teljességbe. Nem a halál nem lett volna, hanem a halál „mérge”. Tehát a fájdalmasság, a szégyen, a kiszolgáltatottság, a szomorúság, a gyász az eredeti bűn következménye – az, ami legelőször eszünkbe jut, amikor a szenvedésre és a halálra gondolunk. Megérlelődni az átlépésre igazából öröm, teljes önátadás – lehetne, és valamiképp lehet is. De ehhez bizalom kell.
És itt érkezünk el egy kulcsmozzanathoz. Egyre inkább azt gondolom, hogy az áteredő bűn – és így minden bűn – lényege valójában a bizalom megtagadása. Nem bízom benned, Istenem, azt feltételezem, hogy létezik valami jobb annál, mint amit Te terveztél számomra. Nem fogadom el, amit mondasz, a parancsaidat, mert nem bízom abban, hogy a legjobbat hozzák számomra, hanem valami mást keresek. Ez a bizalom felmondása. A Teremtés könyvében, a bűnbeesés történetében is tetten érhető ez a dinamika. A közösségi életünkben is legtöbbször a bizalom hiánya áll mindenféle keserűség és fájdalom mögött. Nyilván nem lehet, nem szabad mindig mindenkiben naivul teljesen megbízni, de azért több bizalommal többet haladhatnánk előre. Isten irányába főleg.

– A világunk arra is ki van hegyezve, hogy mi a fájdalom konkrét oka. És talán megértőbbek vagyunk, amikor a szabad akaratunkból fakadó – akár rossz – döntések sorát és következményeiket látjuk. Háborúkat, konfliktusokat például. Ha egy láncdohányos tüdejét megtámadja a rák, nem lepődünk meg. De még mindig nem tudunk mit kezdeni azzal, ha egy betegség emberileg megmagyarázhatatlan. Miért jönnek világra babák súlyos betegségekkel? Nekem is voltak ilyen gondolataim, amikor kiderült, hogy csírasejtes a daganatom, tehát már embrionális korban bennem volt. Mit vétettem? Mit ártottam és kinek?

– És itt a magyarázatok nem sokat számítanak. Az, amit az előbb vetettél fel a migrénes fejfájással és ez a megmagyarázhatatlanság szerintem összefüggnek. Egy távoli, tökéletességében szigorú és kiismerhetetlen Isten képe áll mögöttük, ami egyébként mindannyiunkban ott él. Ezeket a kérdéseket én is ismerem.

Mit rontottam el, Istenem? Miért kezdődik harmadszor, negyedszer újra ez az egész? Mit nem csinálok jól? A társadalmunk sajnos, bár jó szándékkal, ad is megerősítést ebben. Sok minden szól arról, hogy a mai ember életformája milyen rohanós, és egyébként is, mennyi problémánk van. A légszennyezés, a túlzott kávéfogyasztás, a stressz, a feldolgozott élelmiszerek, a zajártalom, az őrült hajtás… és lehetne még sorolni. Aztán a 25-30 tételes listából kiválasztunk ilyen vagy olyan okból egyet, és odatesszük mellé a rákos betegségek számának növekedését. Hát, nem világos, hogy emiatt van ez? – mondják sokan. És akkor az ember elkezdi szégyellni magát, hogy hát… igen. Mondjuk mert olyan üdítőt ittam, amiben édesítőszer volt, vagy épp túl sok cukrot vittem be a szervezetembe, vagy mert nem mozogtam eleget. És igen, ezekben van valami, de nem gondolom, hogy valódi, teljes magyarázatot adnak. És főleg az a baj, hogy ez sajnos úgy hat az emberre pszichésen – magamon és másokon is látom –, hogy

folyamatosan felelőst, bűnbakot keresünk, és magunkat vádoljuk a betegségünk miatt, így a betegség mellé szégyenérzet, bűntudat is társul.

Ez pedig tovább gyengíti az embert pszichésen, ráadásul akár kiszolgáltatottá is teheti mindenféle „tutibiztos” gyógymódokkal szemben, amelyek egyetlen, „titkos oknak” kinevezett paraméter megváltoztatásával mindennek a rendbejöttét ígérik. Kiszolgáltatott helyzetben erős a kísértés, hogy az ember ilyenekbe kapaszkodjon. Miközben ezek a „tuti” magyarázatok nagyon gyenge lábakon állnak, következésképp a rájuk épülő bűntudat, önvád is az, és ezért nem visz közelebb Istenhez, ellentétben a valódi vétkekre reagáló bűntudattal, ami miatt megbocsátást kérek.

– De hogyan függ ez össze Istennel?

– Itt lép be a képbe, hogy Istennek a szenvedésre más a válasza, mint amit gondolnánk és talán várnánk. És emiatt más a magyarázata – vagy legalábbis a mi „oksági” magyarázataink nagyrészt elvesztik jelentőségüket az ő válasza mellett. Isten tökéletes, nincs benne semmi rossz. Isten világosság, és nincs benne sötétség (1Jn 1,5). Isten az „igen”, az „igen” valósult meg Krisztusban, mondja Pál apostol (2Kor 1,19). Ugyanakkor egy mai spiritualitás, egyfajta teológiai felfogás és XXI. századi megértés szerint Istenben mégiscsak ott van a „nem” is. Természetesen nem a „negatív nem”, a jóság ellentéte, a tagadás, hanem a szeretetből önmagára kimondott „nem”: a másikra mondott „igen” logikus feltételeként az áldozatvállalás önmegtagadó „nem”-je. Az Atya mindent átad a második isteni személynek, a Fiúnak, hogy Ő is valóság lehessen, megszülethessen. De ez azt is jelenti, hogy akkor nem megtagadó, megszüntető vagy romboló értelemben, hanem önátadó értelemben nemet mond arra, hogy „a minden” csak az övé legyen, és ne legyen másé.

Igazából ebből a szeretetből történő önátadásból és az abban rejlő pozitív, teremtő „nem”-et mondásból válik érthetővé, hogy amikor az ember a világban a kemény „nem”-et mondást választja, vagyis a rosszat, akkor Istennek még ez sem megoldhatatlan helyzet, azonnal eltörlendő baki, hiba a gépezetben… Hanem az ebből fakadó bűn és szenvedés, betegség, küzdelem és kín mellé Isten oda tud állni azzal, hogy Ő ezt belülről ismeri. Valójában ezt tapasztaltuk meg Jézus kereszthalálában, Krisztus kereszthalála emiatt örömhír. Mintha azt mondaná: „Igen, fáj, tudom. De nézd meg, van egy sokkal nagyobb távlata annak, amit te, meg a környezeted, meg a világ most megszenvedtek. Titokzatosan, misztikusan a »nem« is megvolt már énbennem mindig. Én erre is »készültem«, úgyhogy nem kerültél kívül, a nemet mondással, a rosszal sem tudtál kívül kerülni – a Gonosz nem tudott kívülre vinni – szeretetem hatalmán. És ha ezt elfogadod, akkor egy teljesen más valóságba lépsz át.” Ez persze nem a rossz legitimálása, hanem épp a nagyívű felülmúlása és erejének megtörése. Pont annak az alapja, hogy ha rossz ér bennünket, akkor ne érezzük úgy, hogy a hatalmában vagyunk, hanem – amennyiben erkölcsi rosszról van szó – el tudjuk utasítani, és helyette Istent választani. A szenvedésben pedig az Ő békéjében maradni.

Ezt megérteni szerintem nem lehet. Ezt elfogadni lehet.

– Annyit beszéltünk komoly kérdésekről, pedig ezekben a történetekben a derűnek is van szerepe.

– És a kapcsolatoknak, például az egészségügyben dolgozókkal. Az egyik alkalommal elég korán kellett mennem a kórházba, hogy még az éjszakás végezhesse el az adott kezelést. Időben megérkeztem, és kicsit várnom kellett. Ahogy ott ültem, végignézhettem, ahogy a kora reggeli órán, a főbejáraton jön be az egész kórház: orvosok, ápolók, nővérek… közben a takarítók is ott voltak, beszélgettek, és mindezt nagyon szép volt látni, hallani. Ahogy az orvosok jönnek a gondolataikkal, a fáradtságukkal, magukban nyilván a családi és egyéb személyes kérdésekkel, beérkeznek a kórházba, és ebben a pillanatban még nem orvosok, még nem nővérek, ápolók, hanem emberek, akik megérkeztek a munkahelyükre. Sikerült azzal a szemmel néznem őket, hogy igen, vele fogok találkozni a rendelőben, ahol majd ő lesz az orvos és én a beteg. De most bennem Krisztus van itt, ő pedig embertárs. És ez gazdagítja a kapcsolatot.

Vannak aranyos helyzetek is. Egyik alkalommal – amikor egy ideje már nem kellett infúziót kapnom – be kellett mennem egy gyógyszerért az infúziós helyiségbe. Az ismerős nővérek lelkendezve fogadtak, hogy várjon, maradjon még, olyan régen láttuk! Hm… De azért az alapvetően jó, hogy régen láttak itt, a kemoterápiás infúziós részlegen, nem…? Mondták, hogy persze, persze. De azért már hiányzott! Jót mosolyogtunk ezen.

– A plébániádon most mi a helyzet?

– Azt is egyfajta csodaként élem meg, ahogy a hívek a plébánián összefogtak. Budaörsről járok a kórházba, és volt időszak, amikor naponta kellett kezelést kapnom. A testvérek megszervezték, hogy minden egyes nap valaki elvitt és aztán hazahozott az autójával. Ez azt jelentette, hogy az egyházközség több tucat tagjával egyszer-kétszer végigautóztuk a várost, és beszélgettünk.

Remek ötlet volt a Szentlélektől,

sok emberrel mélyebben megismertük egymást. Egyszer erről beszélve még az is teljes szívvel, őszintén kibukott belőlem, ami kívülről túlzásnak hangzik, de én őszintén azt éreztem, hogy „már ezért megérte”!

– Végül talán a legfontosabb kérdés: hogy vagy?

– Most jól érzem magam. A nagy műtétem utóhatásai is sokat szelídültek, már sokkal kevésbé befolyásolják a mindennapjaimat. Persze megtanultam, hogy vissza kell fogni a túlzott pörgésből, meg az étkezés nem megy olyan flottul, és gyakran az erőnlétem sem százszázalékos. Ugyanakkor az, hogy én hogyan érzem magam, meg az orvosok hogyan „éreznek engem”, két dolog. Egy sorstárs mondta egyszer, hogy CT-től CT-ig tartó szakaszokban élünk… Most éppen megint van egy majdnem teljesen jó PET-CT leletem, amiben azért van egy kérdőjeles jelenség – ettől csak majdnem teljesen jó –, és ehhez van egy magasabb tumormarker értékem; volt már ennél sokkal rosszabb is, de jobb is. Szóval afféle „hüm-hüm helyzet”, amit lehet így is, meg úgy is nézni. Emiatt most éppen megint kemoterápiás ciklusokban vagyok – ez a biztonságos orvosi válasz a hümmögésre –; viszont az orvosom igazán odaadó és figyelmes. Most például örömmel ért a tapasztalat, hogy némi terápiás finomítások következtében a második háromhetes ciklust sokkal jobb életminőségben élem meg, mint az előzőt, ami nagyon kemény volt. Hogy mi lesz aztán? Nem tudom. A történet nem ért véget, ez biztos. És ez tulajdonképpen jó hír.

*

Az interjúhoz a témára való tekintettel nem kínálunk kommentelési lehetőséget. Szeretnénk, ha ki-ki magában, csendes reflexióban elmélkedne az olvasottakon. A beszélgetést ugyanezért nem tesszük közzé a közösségi médiában.