A Pannonhalmi Főapátságban rendezett teológiai konferencia egyszerre nyitott végtelen perspektívákat és reflektált aktuális kihívásokra.
Az „Élő és holt kövekből épült templom” akár elvont, száraz címnek is tűnhet egy felekezetközi – ökumenikus – vallási szimpózium esetében, de aki jelen volt a korábbi évek hasonló programjainak valamelyikén, tudja, hogy mindig van valami jó értelemben vett trükk az elnevezésben. Ezúttal a pannonhalmi bazilika felszentelésének igencsak kerek, 800. évfordulója adta az apropót, a téma azonban az egyház volt. Nemzetközi rendezvényről lévén szó nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a „templomot” és az „egyházat” számos nyelven ugyanaz a kifejezés jelöli.
Azok közé tartozom, akik mind a négy eddigi konferencián jelen voltak – most nem is lelkendeznék külön a kacagós hangulaton, az egyházi csúcsvezetőktől a hozzám hasonló laikusokig átívelő, felekezetileg is színes közösség közvetlenségén, bátran írhatom, alkalmi egységén. Aki szívesen visszaemlékezne az előzményekre, itt olvashat a Kurt Koch bíboros részvételével zajló, Isten és a világ kapcsolatát érintő 2021-es alkalomról, a szinodális megújulásra hangoló, közösségi fókuszú 2022-es konferencia beszámolója pedig itt érhető el. A helyszínen interjút adott a Szemléleknek Mario Grech bíboros, a Püspöki Szinódus főtitkára, majd egy évre rá Antoine Kambanda, Ruanda első bíborosa tett ugyanígy. Akkor, 2023-ban a béke témája szolgáltatta a vezérfonalat, s eljött a szimpóziumra I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka is.
Idén Rowan Williams egykori canterburyi érsek, vagyis az anglikánok legfőbb vallási elöljárója látogatott Pannonhalmára, ő is szívesen nyilatkozott a Szemléleknek.
Magát az idei konferenciát sajátos klíma lengte be, hiszen az egyház témája a jelen Magyarországán elválaszthatatlanul összefonódik az elmúlt hetek, hónapok kereszténységet érintő súlyos botrányaival – amennyiben jól figyeltem, egyetlen református püspök sem volt jelen az eseményen, erre nem nagyon volt példa az előző években. Hogy ezért, vagy ennek ellenére történt-e, de a Michael W. Banach érsek, apostoli nuncius köszöntőjétől a Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek liturgikus keretek között megosztott tanúságtételéig húzott gondolati ív azzal indult és azzal zárult, hogy mennyi okunk van szeretni az egyházat. Azt az egyházat, amely nem tökéletes, amely sebeket hordoz, s amely így, kincseivel és gyarlóságaival, teljes valóságában válik igazán a keresztények valódi otthonává. Ezt a hiteles hangvételt Rowan Williams is visszaigazolta vele készült interjúnkban: „Nagyon intenzív pillanatokat éltünk át, amikor néhány ember megosztotta saját egyéni tapasztalatait, és megosztottunk egymással néhányat azokból a kihívásokból, amelyekkel az egyház és a társadalom szembesül ebben az országban és egész Európában. Úgy érzékeltem, hogy a résztvevők nem próbáltak elmenekülni a nehézségek elől.”
Michael Seewald, a leginkább bátor kérdésfelvetéseivel kitűnő német teológus előadásában a változó dogmák világába, avagy a dogmák változó világába kalauzolt el bennünket. Ahogy el is hangzott, ez a felvetés bizony darázsfészek, minimum határfeszegetés. Az alapállítás szerint az egyház zarándoklétéből fakadóan nem egy kész, befejezett, merev szervezetre kell gondolnunk, amelynek a tantételei is képesek változni, és ez nem csupán a fejlődés lehetőségére vonatkozik. Akit mélyebben érdekel a téma, a Bencés Kiadó gondozásában megjelent „Változó dogma” című könyvet forgathatja haszonnal.
Nikolaos Loudovikos görög származású ortodox vallástudóstól leginkább azt jegyezhettük fel, hogy amikor Isten népéről gondolkodunk, akkor „nem benne vagyunk az egyházban, hanem mi vagyunk az egyház”. A komikus elemekkel fűszerezett előadás elkalandozott a mesterséges intelligencia terepére is, hogy onnan visszakanyarodjon az emberre, akinek nincs szüksége technológiai „megjavításra”, keresztényként ugyanis már „meg vagyunk javítva”.
Stephanie Dietrich norvég lelkész őszinte szembenézésre hívott: „az utca embere nem feltétlenül azt gondolja az egyházról, amit szívesen hallanánk”. Ennek ellenszere az lehetne, ha nem csupán vertikális, hanem horizontális szempontok is érvényesülnének a keresztények körében. Másként megfogalmazva: az Eucharisztia olyan üzemanyaggá válna az egyház számára, amely a társadalmi misszió megvalósításához is energiát biztosít. Szentségi élet + szociális küldetés, nem csupán egyik, nem csupán másik. A teológusnő tett egy sajátos kiszólást a nacionalista vallásosságra, amit ő az egyház kolonizálásaként említett – ez szerinte nevetséges, elfogadhatatlan. „Hallottam olyan pletykákat, mintha ilyesmi Magyarországon is előfordulna.” Erre a közönség szinte egy emberként olyasféleképp reagált, ami a zavart fészkelődés és a kacagós köhintés kombinációjának tűnt.
Ha csak egyetlen mondatot vinnék magammal erről a konferenciáról, azt talán Máté-Tóth András vallástudós előadásából választanám. A sekrestyekatolicizmustól indító, a politikai függésre és a klerikális felsőbbrendűségre is kitérő beszéd egyik részlete ugyanis a hazai püspökök kommunikációját érintő dilemma, vagy költői kérdés volt:
„Talán azért nem szólalnak meg a hazai egyházi vezetők, mert nincs mit mondaniuk?”
A már említett Rowan Williams anglikán létére azon elmélkedett, hogy mit is jelent – mélyebb, nem csupán szervezeti szinten – katolikusnak lenni. Szerinte Jézus étellel és itallal – az Eucharisztiával – tartja életben az egyházat, az emberek pedig nagyon is ki vannak éhezve az igazságra, a gyógyulásra. Ez a felismerés egyetlen kifejezésben összpontosul: Homo Eucharisticus.
Christoph Schönborn bíboros e sorok írásakor már a Vatikánban van a szinodalitásról szóló szinódus második ülésszakán, de Pannonhalmán még az első tanácskozás tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Alázattal megvallotta, hogy a szinódus kezdete előtt volt benne egyfajta leereszkedő hozzáállás a fejlődő országok katolikusai felé. Pedig miközben Európában épp leáldozóban van az aktív hitélet, más kontinenseken rendkívül élő módon van jelen. Ez a felismerés „új energiát lehelt” a bíborosba, és szerinte nem kell pánikolni azért, mert a keresztény „kihalásra ítélt fajnak tűnik” Európában. Szerinte nincs értelme keseregni, hanem az idők jeleit figyelve arra kell fókuszálnunk, ami nem inog, ami megmarad.
Az előadásokat idén is szépen kísérték a liturgikus programok, amelyek során a 800. születésnapját ünneplő bazilika lélekemelő terében élő és holt kövek találkoztak, lehetőség nyílt együtt imádkozni, lélekben és igazságban közeledni, felismerésben és testvériségben fejlődni.
A negyedik ökumenikus szimpózium volt az első, amelynek második napján szekcióbeszélgetéseken folytatódott az eszmecsere – itt már kérdezni is lehetett. Örömteli volt sok ifjú teológushallgatóval, doktorandusszal találkozni, kérdéseikkel, vízióikkal szembesülni.
A kereszténységben nagyon is élet van, az egyház igenis szerethető – így, a teljes valóságában, kincseinek örvendezve, sebeit sem takargatva.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom