Lehetünk hiteles keresztények, ha a felekezeti fölény hangján szólunk?

„Mert ő a mi békességünk” – írja Pál az efezusi levélben. Szent Péter és Szent Pál mai ünnepe a két eltérő karakterű apostol emléknapja, de tükör is kereszténységünk számára. Szerzőnk arról elmélkedik, hogy félreértjük a keresztet, ha a katolikust a protestánstól elválasztó felekezeti jelvényként hivatkozunk rá. A másik keresztényben talán éppen ott ismerhetjük fel Isten munkáját, ahol elsőre idegenséget látunk.

Pál szavai mögött történelmi, közösségi, vallási feszültség húzódik. Zsidók és pogányok állnak szemben egymással, két vallási nyelvvel, két sebzett önazonossággal. Az egyik a kiválasztottság tudata, a törvény, a szövetség és az atyák hite. A másik a távolság, az idegenség, a kívülállóság bélyege. A kettő között van a fal, ami keményebb a kőnél.

Péter-Pál ünnepén egyszerre hallgatom ezt a két különböző apostoli hangot, melyeket mind a katolikusok, mind a protestánsok nagyra becsülnek. Pétert, a sziklát, akire Krisztus rábízta az egyház pásztori szolgálatát, aki ugyanakkor ember is, aki megtapasztalta félelmét, tagadását, majd a megbocsátás újjáteremtő erejét. A korábbi keresztényüldöző Pált, a népek apostolát, aki a pogányok felé nyitotta tágra az evangélium kapuját.

Péternek azt kellett megtanulnia, hogy Isten Lelke ott is munkálkodik, ahol az ő vallási beidegződései először határt húztak volna.

Az Apostolok Cselekedeteiben Kornéliusz házában mondja ki: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató.” Erőteljes mondat a „sziklától”, amelyen Krisztus népe tágasabb közösséggé épülhet.

Pál ugyanezt a valóságot fogalmazza meg az efezusi levélben: Krisztus lebontotta az embereket elválasztó falat. Mondhatta volna, hogy kaput nyitott rajta, amelyen át lehet járni. Ehelyett azt mondja: lebontotta. Saját teste által, a kereszten. Ahol az emberi ellenségeskedés a legvégső formáját mutatta meg, Isten a megbékélés legmélyebb titkát tárta fel.

Talán ezért érezhetjük fájdalmasnak, amikor keresztények Krisztus nevében újra falakat kezdenek emelni. Amikor más felekezetű krisztushívőket úgy emlegetnek, mint akik elvetették az „igazi” szentségeket, megtagadták az apostoli hitet, elszakadtak az egyetlen hiteles folytonosságtól, elhagyták az egyház teljességét.

Netán eretnekek!

Vitázhatunk teológiai különbségekről, szentségtanról, egyházképről, hagyományról, eucharisztiáról, tanítóhivatalról. Mind valós, megkerülhetetlen kérdések. De nem mindegy, hogy milyen lelkülettel beszélünk róluk!

A hitviták tele vannak igazságigénnyel és sebekkel. Amit valaki az igazság védelmének szán, a másik embernek megalázást, kirekesztést, fölényeskedést jelenthet. A dogmatikai pontosság önmagában nem azonos Krisztus lelkületével. Lehet valaki teológiailag képzett, ha szavaiban alig hallatszik az a békesség, amelyről Pál beszél, akkor zengő érc marad és pengő cimbalom.

Krisztus nem felekezeti jelvény, ahogy Pál is mondja: Krisztus „a kettőt egy új emberré teremtette önmagában, békességet szerezve”. Az új emberben nincs helye a felekezeti önigazolásnak, nem táplálhat evangéliumi kirekesztést vagy ortodox kiválasztottságtudatot. Krisztusban a régi határvonalak elveszítik üdvösségszervező erejüket. Végső soron mégis a Krisztushoz való tartozás a döntő kérdés, és az, hogy a Lélek munkája formálja-e az életünket.

Hirdetés

Mert minden keresztény hagyomány hordoz valamit az evangélium gazdagságából.

A katolikus lelkiség a szentségi látásmódot és a liturgia mélységét őrizte meg különös erővel. A protestáns hagyomány az Ige elsőbbségére emlékeztet. Az evangéliumi közösségek a személyes megtérés fontosságát hangsúlyozzák, a pünkösdi-karizmatikus mozgalmak a Lélek eleven jelenlétére irányítják a figyelmet, az ortodox hagyomány pedig a misztérium csendjére és az elmélyült imádságra tanít.

Egyetlen keresztény hagyomány sem sajátíthatja ki Krisztust. Mindegyik hordoz kincset, és néha torzulást is. Szükségünk van egymásra, hogy a merev elképzelésünkön túl megtanuljuk észrevenni Krisztus nyomait ott is, ahol addig csak idegenséget láttunk. Közben persze nem kell úgy tennünk, mintha minden tanítás azonos súlyú volna, vagy elmosni a hagyományok sajátos hangsúlyait. A különbségek valódi teológiai kérdések, felismerésük azonban nem jogosít fel a másik lenézésére.

Aki az evangéliumból él, és Jézust urának vallja, aki az Atyához Krisztus által, a Lélekben járul, ahhoz megértően kell közelítenünk. Vitatkozhatunk vele, de testvérként kell megszólítanunk, mert Pál szerint a kereszt Isten és ember, ember és ember között is békét teremt.

Veszélyesnek érzem, ha a vallási beszédmód a „teljesség” nyelvét fölényként használja. Mert ha a teljesség valóban Krisztusból fakad, alázatot szül.

Aki közelebb érzi magát a forráshoz, az nem magasabbról beszél, hanem mélyebbről: több irgalommal, kevesebb gőggel, szolgáló lelkülettel.

Krisztus békéje olyan bizonyosságot ad, amelyben a másik keresztény nem fenyegetés vagy vetélytárs, hanem testvér, akiben Isten akkor is munkálkodhat, ha a saját rendszerünkben nehezen tudjuk elhelyezni.

A vallási identitás nem politikai, kulturális és törzsi jelvény, nem a hovatartozás indulatából fakad. Pál sem engedte, hogy a keresztből felekezeti fegyver legyen. Azt írja, Krisztus „megölte az ellenségeskedést önmagában”. Azaz nem a vitapartnert semmisítette meg, hanem a belső késztetést, amelynek szüksége van valakire, akit alább helyezhet, hogy önmagát magasabb polcon, biztonságban érezze.

Talán itt kezdődik a keresztény beszéd megtisztulása.

Amikor nem akarjuk minden mondatunkkal bizonyítani, hogy csak nálunk van a teljes igazság. Úgy képviseljük saját hagyományunkat, hogy közben nem becsüljük le a másik lelkiismeretét, és a szentségekről szóló vitákban is megőrizzük a hozzájuk méltó hangot. Eszünkbe jut, hogy az apostolok Mestere lábat mosott, bűnösökkel evett, és a kereszten azokért is imádkozott, akik nem értették, mit cselekszik.

„Általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.” Ez a mondat a katolikusnak, a protestánsnak, a szabadkereszténynek is szól, de a sebzett hívőnek is. Az Atyához vezető út Krisztuson át vezet, egyazon Lélekben, túllépve a felekezeti fölényen. És ha ez igaz, akkor minden keresztény mondatunknak át kell mennie ezen a rostán. Krisztushoz visznek közelebb, vagy csak a saját egómat erősítik?

A békesség Lelke szól belőlük, vagy az elkülönülés ösztöne?

Az elválasztó falakhoz könnyű bibliai idézetet találni, a habarcs meg gyakran hagyományból, félelemből és sértettségből áll. De Krisztus teste az a hely, ahol ez a fal leomlik!

Péter-Pál napja amellett, hogy apostolünnep, az aratás kezdetét jelző nap is a néphagyományban: a beérett búza ideje. Ahogy keresztény beszédünknek is be kellene érnie végre. Kevesebb indulattal, kevesebb felekezeti fölénnyel, több kenyérré őrölhető alázattal kellene élnünk. Péter kulcsai és Pál mondatai ugyanarra az ajtóra mutatnak: Krisztusra, akiben szabad utunk van az Atyához, egy Lélekben.

Érdemes ránézni a kezünkre, hogy kő van benne, vagy kenyér.