Ezért érdemes rendszeresen gyónni

Milyen gyakran gyónjunk? Miért tévút, hogy a „papnak” gyónunk? És miért kapcsolódik össze ennyire erősen a gyónás és az Eucharisztia?

Az elmúlt időszakban sorra érkeztek az életembe olyan emberek, akik hosszú évek óta nem gyóntak, és arról kérdeztek: én miért gyónok hetente. Röviden erre csak annyit válaszolok, hogy nem szeretek máshogyan áldozni – de a képlet kicsit sem ilyen egyszerű.

Amikor sok év kihagyás után újra elkezdtem misére járni, és nyitni Isten felé, néhány alkalom után már nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem mehettem ki áldozni, pedig annyira vágytam rá. De a félelmem nagyobb volt

csak másfél hónappal később mertem egy nagy levegőt venni, és belépni a gyóntatófülkébe.

Annyi bűnöm halmozódott fel majd’ 20 év alatt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Hatalmas tanácstalansággal néztem a plébánosra, és egyszerűen csak kiböktem, hogy én két évtizede nem gyóntam. Láttam az arcán, hogy képzeletben dob egy hátast. Akárhogyan is, számomra hatalmas pozitív élmény volt az a gyónás, egyetlen percre sem találkoztam ítélkezéssel, viszont úgy jöttem ki, mint aki kegyelmet kapott. Végül is nem erről szól?

Minél közelebb kerültem Istenhez, minél jobban vágytam arra, hogy az áldozásnál magamhoz vegyem Jézust, annál eltökéltebb lettem a gyónást illetően. Az elmúlt másfél évben hetente vagy kéthetente járok gyónni. Nem mintha olyan súlyos bűneim lennénk, hanem mert a bűnbocsánat, Isten irgalmassága hatalmas kegyelem, és akkor érzem magam a legtisztábbnak az Eucharisztiához.

„Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket.” (1Jn 1,9)

Kevés vagyok állást foglalni, hogy milyen gyakran gyónjon az ember. Lehet sok, hogy én hetente gyónok, lehet kevés, hogy más csak karácsonykor meg húsvétkor áll be a sorba. De

a gyónás az út az áldozáshoz,

és itt egy komoly képzavarra figyeltem fel néhány hete. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik azt mondják, eljönnek a misékre, mert szeretik, ahogyan ez vagy az a pap prédikál, de sajátos módon megválogatják, hogy melyik parancsot tartják be.

Kezdjük az elején. Arról már korábban írtam, hogy szerintem miért tévút megválogatni, hogy melyik pap miséjére megyünk. De azt is tévútnak tartom, hogy a mise fókuszát a prédikációra helyezzük. Egyrészt a Bibliát bárki olvashatja az evangéliumot otthon is elolvashatjuk, és otthon is elmélkedhetünk rajta. Másrészt, ha valaki római katolikusnak tartja magát, és beül egy Szentmisére, és elmondja a Hiszekegyet, akkor hogyan élhet úgy, hogy magára “fazonírozza” a parancsokat? Egyébként sem parancsokat kell teljesíteni, hanem az Istennel kötött szövetségben élni. Ezt a szövetséget pedig Jézus által ismerhetjük meg – szerintem – a legjobban. De hallottam már olyat is, hogy „én Istennel vagyok kapcsolatban, ő tudja, ha bűnt követek el, ehhez nem kell pap”, és innentől kezdve nincs gyónás, és ha nincs gyónás, nincs áldozás sem. Pedig a mise fókusza nem a prédikáció, hanem az átváltoztatás, az Eucharisztia.

„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De, aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,53-56)

Mit mond a katekizmus a szentgyónásról?

„A megtérés szentségének nevezik amiatt, hogy szentségileg megvalósítja Jézus megtérésre szólító hívását, tudniillik az elhatározást a visszatérésre az Atyához, akitől az ember a bűn által eltávolodott.
A bűnbánat szentségének nevezik amiatt, hogy megszenteli a keresztény bűnös személyes és egyházi megtérésének, bűnbánatának és elégtételének útját.
A gyónás (a bűnök megvallása) szentségének nevezik amiatt, hogy a bűnök beismerése, megvallása a pap előtt e szentség lényeges összetevője.
Mélyebb értelemben ez a szentség “hitvallás” is, mert elismeri és dicséri Isten szentségét és irgalmasságát a bűnös emberek iránt. A bűnbocsánat szentségének nevezik, amiatt, hogy a pap szentségi föloldozása által Isten “bocsánatot (…) és békét” ad a bűnbánónak.
A kiengesztelődés szentségének is nevezik, mert a bűnösnek ajándékozza Isten megengesztelődő szeretetét: “Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20). Aki Isten irgalmas szeretetéből él, kész arra, hogy megfeleljen az Úr fölhívásának: “Menj, és előbb békülj ki felebarátoddal!” (Mt 5,24). (…)
Aki Krisztust az eucharisztikus kommunióban magához akarja venni, annak a kegyelem állapotában kell lennie. Ha valaki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, nem járulhat az Eucharisztiához, amíg föloldozást nem kapott a bűnbánat szentségében.”

A katekizmus szentgyónásra vonatkozó sorai első olvasásra szigorúnak tűnhetnek, de ha megértjük és megismerjük a mögötte lévő lelkiséget, rájövünk, hogy nem szabályokról beszélünk. Mintha elfelejtettük volna, hogy Krisztus testének magunkhoz vétele a szentáldozásban elválaszt minket a bűntől, hiszen ez a test „értünk adatott”, a vér pedig „sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára”. Egyszerűen

a gyónás és az áldozás erős és elválaszthatatlan szimbiózisban van.

Mindannyiszor áldozni megyünk, és részesülünk Krisztus testéből, az Úr halálát hirdetjük. „Ha a halálát, akkor a bűnök bocsánatát hirdetjük. Ha valahányszor kiontatik a vér, a bűnök bocsánatára ontatik ki, akkor mindig úgy kell fogadnom, hogy mindig megbocsátja a bűneimet. Nekem, aki mindig vétkezem, mindig szükségem van az orvosságra” – folytatódik a katekizmus szövege. Az orvosság pedig megadatik mindannyiunknak a gyónásban és a bűnbocsánatban. Talán, ha szüntelen keressük az irgalmas Istent, akkor megértjük, hogy ahogyan a 10 parancsolat sem parancs, hanem szövetség, úgy a gyónás sem holmi negatív „vallomás” egy pap előtt, hanem Isten irgalmasságának befogadása. Út az áldozás felé…

Baranyai Enikő
vendégszerző