Számomra sokáig fontos volt, hogy melyik paphoz járok szentmisére, vagy gyónni. Később rájöttem, hogy a személyhez való ragaszkodásom szépen-lassan a hitem fejlődésének gátjává válik.
Őszintén örültem, amikor néhány hete elsőcsütörtökön arról prédikált a plébánosunk, hogy Isten miatt járjunk misére, s ne válogassunk az alapján, hogy éppen melyik pap tartja azt. De az örömömben nem osztozott mindenki.
Miért járunk misére? Miért járunk közösségbe? Miért megyünk gyónni? Merünk-e szembenézni ezekkel a kérdésekkel, vagy élből lesöpörjük őket az asztalról? Meddig egészséges személyekhez, közösségekhez ragaszkodni, vagy kötni a hitünket, és megmondhatjuk-e a másiknak, amit erről gondolunk?
Egyre inkább azt gondolom, hogy ahogyan az istenkapcsolatunk fejlődik, úgy formálódik bennünk a fenti kérdésekre adott válasz is. Arra gondolok, hogy
minél több időt töltünk “kettesben” az Istennel, annál kevésbé lesz lényeges, hogy a vasárnapi misét ki tartja.
És talán az is egy erény, ha gyakoroljuk a türelmet és a nyitottságot, ha egy nehezebben megnyíló papot, vagy számunkra nehezebben követhető prédikációt hallunk.
„Igenis számít, hogy ki Isten horgászbotja”- mondta egy kedves ismerősöm, amikor felvetődött ez a téma egy beszélgetésben. De vajon ez ok lehet arra, hogy 15 kerülettel arrébb járjunk misére, hittanra vagy jegyesoktatásra? Vagy amikor az alapján megyünk vasárnapi misére, hogy adott templomban milyen prédikációt hallgathatunk, akkor az evangéliumra vagyunk kíváncsiak, vagy arra, aki mondja? Fontos a halász, de ha útközben szem elől tévesztjük a célt, vagyis az Istennel kötött szövetségünket, akkor kihez is akarunk tartozni igazán?
Az is igaz azonban, hogy valamennyien más-más szintén állunk az istenkapcsolatunkban. Vannak friss megtérők, visszatérők és 50 éve templomba járók is, akik megannyi plébános „vezetését” megélték már.
A saját példámból tudom, mennyire kötődtünk gyerekként a plébánosunkhoz,
és amikor gimnazistaként egy új atyához kellett volna járnom hittanra, megmakacsoltam magam. Időről időre még ma is felhívom a nyugdíjas, idős egykori plébánosunkat, de ennyi év távlatából, már tiszteletből és szeretetből teszem ezt, nem pedig azért, mert csak ezen a kapcsolaton keresztül lenne erős a hitem. Emlékszem arra is, hogy amikor sok év kihagyása után visszatértem Istenhez, annyi félelem, gátlás és kérdés volt bennem, hogy csak egy atyánál mertem gyónni.
Többször megkaptam akkoriban a közösség „keménymagjától”, hogy ne válogassak a papok között, ők csak közvetítők, Istennek gyónunk. Emlékszem, hogy mennyire a szívemre vettem a megjegyzést, egyszerűen azért, mert akkor még máshol álltam a hitemben, és az Istennel közös kapcsolatomban. Ma már egyetlen lényeges szempont van nálam, ha gyónni megyek: a lelkiatya halljon engem, és én halljam őt. Ugyanakkor pontosan megértem azokat, akik nem szeretnek „idegen” papnál – vagy éppen ellenkezőleg, számukra ismeretlen atyánál szeretnek – gyónni.
Az, hogy kihez is akarunk mi tartozni, nemcsak akkor merülhet fel kérdésként,
amikor atyákhoz, stílusokhoz, prédikációkhoz kezdünk kötődni,
hanem akkor is, amikor a közösség, vagyis a közösségi programok fontosabbá válnak, mint maga Isten, aki ezt összetartja. Kétségtelen, hogy semmi rossz nincs abban (sőt), ha összegyűlünk havonta társasjátékozni vagy kirándulni, ha táborozni megyünk a közösséggel, de közben ne veszítsük szem elől azt, aki miatt mi mind ismerjük egymást: a mi atyánkat.
Persze a témához nem lehet érzéketlenséggel hozzáállni. Sokan, sokféle sebet hordozunk magunkban, ami kívülről nem látható, és az sem szerencsés, ha egy párbeszédben megkérdőjelezzük egymás hitét. Ha valaki még személyek miatt kötődik egy közösséghez, egy miséhez, és labilis lelkiállapotban van, akkor talán nem a legideálisabb az idő arra, hogy rávilágítsunk: csak Istent keresse. Hiszen minden, ami az élethez köti, fontos védőhálót jelenthet az életében. Legyen az egy közösség, egy atya, vagy ami a legjobb, az erős hite Istenben…
Én ezt a négy pontot szoktam ismételni, hogy ne veszítsem el a fókuszt:
– Nem fontos, hogy melyik papnál gyónok, mert Isten mindegyik fülkében ott van.
– Nem válogatok áldozásnál, hogy melyik sorba állok.
– Nem kérdezem meg előre, hogy ki, melyik misét tartja, mert Istennel szeretnék találkozni.
– Minden program alatt hálát adok Istennek, hogy egy ilyen közösséget, családot hozott az életünkbe.
Baranyai Enikő
vendégszerző