Kisgyerekekkel a templomban? Öt javaslat lelkipásztoroknak

Meglehetősen reménytelen vállalkozás kisgyerekek társaságában részt venni valamilyen egyházi szertartáson – aki szülőként próbálkozott ilyesmivel, tudja, miről beszélünk. Úgy tűnik, kibékíthetetlen az ellentét az ünnepélyes szertartások összeszedettséget, figyelmet és bizonyos komolyságot igénylő mivolta, valamint a gyerekek életkori sajátosságai között. Bethlenfalvy Gábor háromgyermekes családapa, immár nagyapa tanácsai.

Ha feloldani nem is tudjuk a fenti alapvető ellentétet, arra mégiscsak van lehetőség, hogy együtt éljünk vele – különösen akkor, ha a szentmisét bemutató pap is igyekszik megteremteni ennek lehetőségét. Az alábbiakban ezzel kapcsolatban fogalmazunk meg öt ajánlást, elsősorban római katolikus papoknak címezve; persze más felekezetek lelkipásztorai is találhatnak bennük megszívlelendőt.

1.
A gyerekmise legfőbb jellemzője, hogy rövid

Egy iskolai tanóra hossza negyvenöt perc. Tapasztalatból tudjuk, hogy a kisiskolások ennyit sem tudnak könnyen végigülni, az óvodások pedig legföljebb fele ennyit. Az is tapasztalat, hogy egy vasárnapi szentmise – zenés részekkel, prédikációval együtt – nem szükségszerűen hosszabb negyven percnél. Ennél hosszabbat tartani – tekintettel a kisgyerekek élettani szükségleteire, tűrőképességére – értelmetlen, ha gyermekes családok jelenlétére számítunk a misén. A rövidségre mindenekelőtt a prédikációban érdemes törekedni. Igen, lehet hat-nyolc percben értelmes, gyerekek és felnőttek számára is figyelemfelkeltő, tanulságos szentbeszédet mondani. Terjengős prédikációval, mindenféle kommentáló kiegészítéssel elnyújtani a misét, majd megpróbálni az időveszteséget a liturgikus szövegek lélektelen elhadarásával behozni – rossz irány. Ez már a felnőttek és a liturgia elleni, s egyáltalán, az egyház elleni merénylet.

2.
A szükségszerű rendetlenség ne fajuljon tombolássá

Ahol gyerekek vannak, ott szükségszerű, hogy időnként vékony hangon fölcsendül néhány hangosabb szó, és tapasztalható némi mozgolódás. Ezt el kell viselniük a felnőtteknek – addig jó, amíg vannak köztünk fiatalok, gyermekes családok, örülnünk kell a jelenlétüknek, és nem bosszankodnunk miatta. Nem jó üzenet tehát, ha a pap minden apró rendetlenkedés miatt fölvonja a szemöldökét, ugyanakkor egyértelművé kell tennie, hogy nem engedi meg a szertartás ünnepélyességének szétverését. A kifejezett rendbontást, az egyedi rendetlenkedések tömeges tombolássá fajulását nem kell eltűrnie és nem szabad bátorítania. A szentély felé szapora léptekkel száguldó gyereket a szülőnek szelíden, de gyorsan meg kell állítania, a torkaszakadtából síró csemetét mielőbb ki kell vinnie a templomból, és odakint vigasztalnia. A jófejkedő lazaság és a keménykedő szigor közötti középutat – ahogy az élet sok más területén – itt sem mindig könnyű megtalálni, de érdemes törekedni rá.

3.
Szabad figyelmetlennek lenni

Vajon felnőttként melyikünk képes arra, hogy a szentmise minden szavát és eseményét ugyanolyan összpontosított figyelemmel kövesse? Ugye nyilvánvaló, hogy egy kisgyermektől ezt még kevésbé várhatjuk el? Egyszer egy idős pap azt mesélte: ha beül imádkozni a templomba, bizony előfordul vele, hogy elkalandoznak a gondolatai, akár még el is szundít néha. Nem is biztos, hogy olyan nagy baj ez – tette hozzá –, hiszen végül is Isten jelenlétében kalandoznak a gondolatok, az Ő jelenlétében szunyókál… Megengedhető tehát, hogy a kisgyerekek a misén akár valami mással foglalkozzanak – persze lehetőleg olyasmivel, aminek köze van a hitünkhöz. Szabad lapozgatni keresztény témájú gyerekkönyvet és színezőt, szabad rajzolgatni, nézelődni, halkan kérdéseket föltenni. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerekek – életkoruknak megfelelően – egyre fogékonyabbak legyenek arra, ami a templomban történik; értelmetlennek tűnik az ilyesmit korlátozni, tiltani.

4.
Szabad, sőt ajánlott bámészkodni

Az egyik legjobb dolog, amit egy templomban – a szentmisén való aktív részvétel mellett – tehetünk, a bámészkodás. A képek, a szobrok, a berendezési tárgyak – jó esetben megannyi igényes műalkotás – kifejezetten azzal a céllal készültek, hogy látnivalót, s ennek révén gondolkodni- és elmélkednivalót kínáljanak, gyerekeknek és felnőtteknek is, különböző értelmi képességű és műveltségű híveknek egyaránt. Nem is az a fő baj mostanában, hogy túl sokat, inkább az, hogy túl keveset bámészkodunk; képesek vagyunk éveken át úgy járni egy templomba, hogy nem tudjuk, kiket ábrázolnak a képek és a szobrok, mit jelképeznek, mikor és hogyan készültek bizonyos díszítések, szimbólumok. Érdemes volna templomnéző programokat szervezni különböző korosztályok számára, ahol mindezekről többet megtudhatunk. Az ismert környezet jobban le tudja kötni, a lényegre tudja irányítani a gyerekek figyelmét, akár a szentmisék idején is.

Hirdetés

5.
Lehet érdekes a liturgia

Helyenként tapasztalhatjuk, hogy a misét bemutató pap mindenféle alternatív cselekménysorral, látványos attrakcióval igyekszik megmozgatni a jelenlévő gyerekek fantáziáját, lekötni a figyelmüket. Ha emiatt hosszúra nyúlik a szertartás, az az 1. pontban említett problémát veti fel, de itt másra szeretnénk felhívni a figyelmet: a liturgiában rejlő hagyományos „látványosságokra”. A vonulások, a gyertyák, a csengetés, a tömjénezés, a szenteltvízhintés, de akár a perselyezés, a békeköszöntés is olyan események, amelyek egy kisgyerek figyelmét is lekötik, miközben felnőttek számára is fontos, átélhető üzeneteket hordozó szimbólumok. Egy-két nemzedékkel korábban talán unalmasnak tűnhettek a szertartásoknak ezek a hagyományos elemei, mai posztmodern világunkban azonban újra különlegessé váltak, és gyerekszemmel is érdekesek lehetnek.