Tegnapi írásunk a papok iránt szerelemre lobbanó nőkről nagy vitát váltott ki. Voltak, akik üdvözölték a témafelvetést, mások úgy érezték, nem mentünk elég mélyre. Most egy katolikus lelkipásztor, egy pszichiáter és egy irodalomtörténész gondolataival folytatjuk a témát.
A pap és a nő címmel jelent meg 2013-ban a Kairosz Kiadónál az a beszélgetőkönyv, amelynek szereplői evangéliumi mélységgel és tudományos igényességgel tárgyalták a témát. A kötetben Kőrösiné Merkl Hilda irodalomtörténész, Varga László – időközben kaposvári püspökké szentelt – plébános és Magyar Balázs pszichiáter cserélt eszmét a kérdés megannyi vetületéről. Az alábbiakban ebből közlünk szemelvényeket.
*
K. M. H: A szamáriai asszony története minden mozzanatában különös történet, s mint ilyen, sajátos üzenettel bír. Jézus egyedül ül délben Jákob kútjánál, mintha várná az asszonyt, aki a világ szemében minden szempontból méltatlan arra, hogy találkozzon egy zsidó férfival, főképp a Megváltóval. Jézus időt „pazarol” rá, de az ő szinte kivétel nélkül atipikus reakciói („az én gondolataim nem a ti gondolataitok”) az emberi méricskélésekkel ellentétben mind-mind pazarlások. Idejét, figyelmét, szeretetét, empátiáját, fizikai, szellemi és lelki erejét szétosztjam, az Atyától kapott ismereteit pedig megosztja a mindezekre alapjában méltatlan emberrel, a szamáriai asszonnyal, veled és velem is. (…)
Jézus türelme, irgalma a bűnnel szemben Megváltóhoz méltó. Ezért vállalja az asszony a szerepet, hogy lelkesedjen egy zsidó férfiért és vigye az örömhírt a falujabelieknek. Friss hitéből tettek fakadnak. (…)
M. B.: „A kérés, hogy „adj innom”, meglep és kiszolgáltat, az asszonyt pedig megnyitja. Így kell ismerkedni.
De itt más történik,
nem ismerkedés van készülőben, hanem egy gyógyító beszélgetés.
Adj innom. Szomjas vagyok. (Minden férfi szomjas.) Szolgálj nekem!
Nagyon jó látni azt, hogy sehol egy vád, számonkérés, ítélet. Csak egy nyitó kérdés, befogadó pillantás.” (…)
K. M. H.: A hely, az időpont, a tény, hogy Jézus egyedül van, arra utalnak, hogy készült erre a találkozásra. Tudta, hogy ki ez az asszony és azt is, hogy kirekesztett. Jézus a nő kirekesztőinek veséjébe is belelát. Az asszony által nekik is üzen. Szomja csillapítására vizet kér az asszonytól. Az asszony szomját, azaz vágyát a szeretetre, a megtérésre, az elfogadottságra, az emberi bánásmódra, az erkölcsös életre is látja Jézus. Az asszony szomjúsága sokkal kínzóbb, mint Jézus szomjúsága a tikkasztó hőségben.” (…)
V. L.: Bennem kétféle megközelítés munkál:
(1.) Én vagyok a szamáriai asszony, papként: akinek hiányzik a szeretet, kapcsolataiban kudarcot szenvedett magányos, akinek a szeretetével visszaéltek, félreértették vagy kihasználták, megvetett vagy önmagát megvető. A visszaeső bűnös, aki ebből fakadóan bűntudatban él.
Amennyiben bármelyikünkre igazak a fentiek, akkor először nekünk kell megismerni a szeretetet, amivel Isten szeret bennünket és hinni benne (vö. 1Jn, 4,16),
hogy gyógyulhasson bennünk, papokban a szexualitásában sebzett férfi,
a tekintélytől megsebzett gyermek, akik az engedelmességi ígéret ellenére mégis lázadnak, elégedetlenkednek és morognak.
Gyógyulásra vár továbbá a bennünk élő bűnössel való kapcsolat, ami nagymértékben meghatározza, hogyan viszonyulunk a hasonló sebekkel küzdő és hozzánk forduló nőkhöz. Így először erről az oldalról merülnek fel kérdések benne.
(2.) A másik megközelítése ennek a találkozásnak:
Én vagyok Krisztus, papként: akihez sokszor magányos, szeretetükben megtört, bennünk lehetőséget látó, szexualitásukban sebzett nők fordulnak, és nem az örök élet szökellő vizéért…
A leggyakrabban ők sem tudják vagy nem merik megfogalmazni magukban, hogy végső soron erre vágynak. Nem szexpartnerre, hanem gyengédségre, megértő szeretetre. (…)
V. L.: A legnehezebb problémák egyike az őszinteség önmagunkkal szemben. Papként, férfiként is tudnunk kell, hogy kik a „veszélyesek”, nem azért, mert akarnak valamit, hanem mert bennünk, a szívünkben mozdult el valami.
Velünk is megtörténik, hogy fegyelmezetlenül rajta felejtjük egy nőn a tekintetünket.
Amikor a szívünk valami miatt nem tiszta, amikor a pap szíve nincs betöltve Isten személyes szeretetével, akkor vágyakozó lesz a nézése. És nincs olyan nő, aki ezt ne venné észre. (…)
V. L.: Két nagy veszélyt tapasztaltam utam során: a naivitást és a gőgöt. Mindkettőben elbuktam, sok szenvedést kellett emiatt átélnem, és természetesen az érintett nők is sokat szenvedtek tőle. Megtörtént, hogy naivan és gyanútlanul próbáltam segíteni egy olyan nőn, aki pszichiátriai betegként, betegségtudat nélkül, már több papot „kikészített”. Miután hozzám fordult, nem voltam elég alázatos annak beismerésében, hogy ő meghaladja a képességeimet. Elégedettséggel töltött el, hogy bennem látja a megoldást, az igazi segítséget. Évekig tartó küzdelem és szenvedés következett, amire szabaddá váltam tőle és ő éntőlem (…)
V. L.: Mindannyiunknak vannak határai. Ezek felismerése, beismerése és tiszteletben tartása, illetve betartatása sokat segít minden kapcsolatunkban.
Ha nem megy, akkor rázza le, ha ez sem vezet eredményre, sértse meg annyira a nőt, hogy többé ne kísérletezzen.
Ez a fájdalomokozás eddig mindig bevált és működött. Amikor egyszer erre kényszerültem, előtte felhívtam egy idős házaspár férfi tagját, hogy ezt fogom tenni valakivel, aki rajtam lóg, és nem hajlandó eltűnni. Azt kértem tőle, hogy egy óra múlva hívja fel és hívja meg magukhoz beszélgetni. A nő nagyon hálás volt, hogy elmondhatta, milyen kegyetlen pap vagyok, a házaspár pedig befogadta fájdalmába és segített továbblépni. (…)
K. H. M.: A másik ember szabadságát csak úgy tisztelhetem, ha tudatosítom magamban, hogy az én szabadságom addig a pontig terjed, ahol az övé kezdődik. Nehéz dolog ezeket a határokat tudomásul venni és nem átlépni, különösen ismerősök, családtagok, a gyengébbek és a gyermekek esetében, akiket egyformán megillet a tisztelet. Isten teremtményének kell tekintenem őket, személyválogatás nélkül, egyéni érdekeim érvényesítésétől, vágyaimtól és állapotomtól függetlenül. Hit, tudatosság és önfegyelem szükséges hozzá, mégpedig kölcsönösen. (…)
V. L.:
Rendszerint két szélsőséggel találkoztam. Az egyik,
amikor papságunk a testhez és a szexhez való kapcsolatát elspiritualizálja,
mintha a testünk nem is létezne, így ezt a témát csak erkölcsi síkon hajlandó kezelni, a bűn, a testiség veszélyeit látva benne. A másik véglettel is szembesültem, amikor korunk szellemiségét követve vallást csinálunk belőle, testkultuszt. (…)
Azt tapasztalom, ha a pap szexualitása nem épül be szervesen papi identitásában, lényébe és érzelmi életébe, akkor lenézi és kizsákmányolja a nőt. Papként, férfiként képesek vagyunk elnyomni a nőt, megalázni, nevetségessé tenni, tárgyként kezelni. Nem a szeretett, növekedésre meghívott személyt látjuk benne, hanem a leigázni, birtokolni való tárgyat. (…)
V. L.: Nincs olyan pap, mondta nekünk egy idős piarista atya, aki ne tetszene egy tucatnyi nőnek. Ha pap vak, és nem vagy csak későn veszi észre, akkor nehezebb a dolga, ha időben észbe kap, akkor könnyebb.
A hivatásunk őrzése hasonlít egy erdei tábortűzhöz.
Ha csak piskákol a tűz, akkor nagyon közel jönnek az éjszaka árnyai, ha lángol, akkor kellő távolságban maradnak. De így is, úgy is vonzzuk őket! Egész egyszerűen rakni kell a tüzet és figyelni a tűz körül lévő kerítést. Ha bármelyik léc mozog, akkor könnyen bejutnak kívülről, ha pedig elvesszük a kerítést, erdőtűz lesz. (…)
M. B.: A vallásfüggők szélesedő tábora mellett
erősödik a konkrétan papfüggők beteges csoportja.
Nekik csak a pap kell, „élve, vagy halva”. Egy hétig nem képesek pap nélkül élni. Akkor is felkeresik a papot telefonon vagy személyesen, ha semmi közös dolguk nincs. „Gondját viseli annak”, ha nem is kérték fel erre. (…)
Nem lehet, hogy a pap gyakran ott rontja el, hogy előbb akarja birtokolni, hatása alá vonni a nőt, csak utána tanítani?
Nem lehet, hogy a nők előbb akarják próbára tenni a papot, mint Jézust látni benne?
És ezt a pap nem tudja, amint a kutyák sem ismerik a közmondást: „Amelyik kutya ugat, az nem harap”, és szép csendesen odaharapnak?
Úgy látom Jézust mint a „teljes férfit”. Nem úgy, mint az erőset, aki fitogtatná fölényét, titkos eszközeit. Ő nem a keresett, a divatos, a trendi férfi, a jó pasi. Ide, a kúthoz sem hódítani jött. (…)
Talán ezek lennének a „jó férfi” attribútumai? Szerethető, de nem rajongható. Vonzó, de nem megkötöző. Lebilincselő, de egyben felszabadító. Szemérmesen szembesítő és gyógyító.
Emellett továbbra is ajánljuk Patsch Ferenc jezsuita blogbejegyzését a témában.
Válogatás az előző írásunkra érkezett kommentekből
„A házasság hete alatt is sikerült nem a tárgyra koncentrálni, szóval nem ártana a szemléletet a profán helyett valóban a lélekhez közelíteni.”
„Szent Ég! Teljesen jó a cikk! Manapság pont ez a baj, hogy mismásolunk, mert esetleg valakit megbántunk. Mire vezet ez a hozzáállás?”
„Mélységesen csalódtam ebben a színvonalban… és hogy ez épp egy nő tollából…”
„Remek áttekintést kaphattunk, szerintem. Jó lenne, ha éppen női szemszögből több más véleményt is megismerhetnénk?”
„Hogy ez miként szolgálhatná a katolikus egyház megújulásának ügyét, azt nem látom. Mert éppenséggel a „bűnre csábító” képben a „nők megalázása” lett a legfőbb mondanivalója.”
„Pontosan kire nézve bántó? Mert én nem vagyok megbántva.”
„Bántó ez a nőket megalázó hangnem. Krisztus Urunk sohasem nevezett így egy feléje közeledő nőt. Sőt, megdicsérte például a tömegben a ruhája szegélyét megérintő, vérfolyásos asszonyt a hitéért, ami meggyógyította őt.”
„Én nem éreztem ezt a cikket se bántónak, se leegyszerűsítőnek. Az egyház egy közösség, felelősek vagyunk egymásért.”
„Én is bántónak érzem, egyoldalúan az adott esetben szeretethiányos nőket teszi felelőssé egy pap esetleg pályaelhagyásáért. Ehhez két ember kell mindig, hiba a nőket mint valami gaz csábítókat beállítani. Mindazonáltal bátor és egyedi a témafelvetés!”
„Nagyon jó téma. S a képillusztráció is telitalálat. A Tövismadarakban aztán volt minden, ami a parazsat felszítsa.”
„Nem értem a szándékot, ami helyet adott ennek az írásnak. Fölcímkéz embereket, mint mikor az iskolában éretlen gyerekek feliratokat ragasztanak egymás hátára. Dicsfényt fon a papság köré. Indokolatlanul. Nőtársairól bántó, megalázó hangon szól.”
„Fontos téma – és igazából nagyon rokon azzal az esettel, amikor egy (világi) nő ránéz egy (világi) férfira, vagy levegőt vesz, vagy mittudom, és a (világi) férfi ezt egyértelmű ráutalásnak hiszi. Szóval nagyon jó, hogy az ellenoldali felállást előhoztátok, ahogy elnézem, van itt érdeklődés egy alaposabb, hosszabb kifejtésre.”
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
