Földön alvás és koplalás – így élnek (túl) a szülők a gyerekkórházakban

Amikor egy gyerek kórházba kerül, szinte mindig ott van vele egy szülő is. A törvény garantálja a jelenlétüket, de a méltó körülményeket már nem. Ágy ritkán jut, étel még ritkábban, pihenésről ne is beszéljünk. A kórházi rendszer vajon számol azzal, hogy a gyerekek gyógyulásához a szülők is hozzátartoznak?

Törött ágy, egy szelet kenyér vacsorára és zéró alvás. Találós kérdés: hol jártam? A leírtak alapján lehetne hajléktalanszálló vagy büntetés-végrehajtási intézmény is, de valójában kórházról van szó. Pontosabban gyermekkórházról. Mindenki tudja, hogy az egészségügy válságban van, ez nem meglepő, a beteg gyermek kísérőjére vonatkozó szabályok viszont annál inkább azok.

Nemrég három napot töltöttem a fiammal egy budapesti gyermekkórházban. Arra számítottam, hogy a gyerekem körül minden rendben lesz, nekem csak mellette kell lennem, hogy vigasztaljam és etessem. Aztán kiderült, hogy nem csak ez jelent kihívást az anyák és az apák számára, a kórházi rendszer ugyanis nem igazán számol a gyerekekkel bent maradó szülőkkel. Ezt igazolják az érintettek tapasztalatai, amelyekkel Dunát lehet rekeszteni.

A hatályos egészségügyi törvény garantálja, hogy

14 éves korig a szülő opcionálisan bent lehet a kórházban a gyerekkel, 6 év alatt pedig biztosítani kell ezt a lehetőséget a szülő számára,

vagyis a kórháznak is lépéseket kell tennie a cél érdekében. Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy a szülőnek jár ágy, étkezés, külön helyiség vagy mentális támogatás. A törvény csak a jelenlét lehetőségét garantálja, a körülményeket nem részletezi.

A gyakorlatban a legtöbb esetben a szülő nem kap ellátást, vagy csak minimálisat. Miért is? Mert ő csupán kísérő. Vagyis nem beteg, nem orvos és nem ápoló, mégis ott van, hiszen a gyermek számára ilyenkor rendkívül fontos a jelenléte. Csakhogy az intézmény nem nyújt hozzá kellő infrastruktúrát.

Méltatlan körülmények

„Mivel nem kaptam ágyat, a padlón feküdtem egy otthonról hozott pléden, aztán hajnalban rám szólt a nővér, hogy ne itt aludjak” – meséli egy anyatárs. Egy másik anyuka pedig arról számol be, hogy két éjszakát aludt egy műanyag széken, miközben kisgyermeke a kórházi ágyban magas lázzal küzdött. Amikor elmeséltem, hogy nekem egy törött ágyon kellett töltenem három napot a csecsemőm mellett, még szerencsésnek is éreztem magam, hiszen legalább jutott ágy.

Ami az ellátást illeti, ebédet arra hivatkozva nem adtak, hogy 20 perce elment a „konyhás”, vacsorát pedig azért nem, mert az az ebéddel jár, külön nem. „Nem kaptam ételjegyet, és amikor felvették a fiamat az osztályra, arról sem tájékoztattak, hol van a büfé vagy a konyha. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a gyerekem kap ételt, még ha silány minőségben is, én pedig

próbáltam átvészelni a helyzetet a kórházi folyosó végén található automatával, amit gumicukorral töltöttek fel”

– meséli egy anyuka.

Ezek a történetek mutatják, hogy a bent fekvő gyerekek mellett a szülők is túlélő üzemmódba kapcsolnak. Kevés alvás, nem megfelelő táplálkozás, stressz és folyamatos készenlét. Arról nem is beszélve, hogy nem, vagy csak ritkán jutnak tisztálkodáshoz, és egyes osztályokon még a mobiltelefon feltöltése is kihívás. Közben a szülő nyugtat, kérdez, tolmácsol az orvos és a gyerek között, dacára annak, hogy maga is bizonytalanságban van. Tetézi a helyzetet, hogy a gyerekosztályokon kevés az orvos, túlterhelt a személyzet, és az eszközpark sem mindenhol megfelelő.

Az érem másik oldala

Persze nem elég csak a szülők helyzetét nézni. A gyerekkórházak dolgozói is túlterheltek, sokszor lehetetlen körülmények között végzik a munkájukat. A legtöbb helyen nincs elég orvos, kevés az ápoló, s az egészségügyi dolgozók bére nem arányos a munkaidejükkel és a felelősségükkel – magyarán a munkájukért aránytalanul kevés fizetést kapnak. Van, ahol egy nővérre jut 20 gyerek, és néha ugyanennyi szülő is, így a 12 órás műszak megállás nélküli rohanás.

Az orvosok és az ápolók tehát maguk is küzdenek, és látják, hogy a szülők méltatlan körülmények között vannak a gyermekeik mellett. Ezért sok osztályon a dolgozók maguk próbálnak segíteni azzal, hogy székeket tolnak be a folyosóról, matracot kérnek az ágy mellé, adományokból származó takarókat adnak a szülőknek. De ezek eseti, nem rendszerszintű megoldások.

A dolgozók jó szándéka nem pótolhatja azt, amit egy jól működő egészségpolitikai rendszernek kellene biztosítania.

Az pedig, hogy jut-e szék, matrac vagy zuhanyzási lehetőség, sokszor nem az osztályvezető döntésén múlik, hanem a kórház fenntartóján, az intézmény költségvetésén és a rendelkezésre álló támogatáson.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy Magyarországon nincs átfogó szabályozás vagy iránymutatás arra, hogy a gyerekekkel együtt bent lévő szülőknek milyen minimumfeltételeket kell biztosítani. Nincs előírt szülői pihenőhely, és nincs kötelezően biztosított ellátás. Más országokban viszont, például a skandináv államokban vagy Németországban, a kórházi gyerekosztályok működésének része a szülői jelenlét támogatása. Van, ahol szülői szobákat biztosítanak, és az osztályokon minden betegágyhoz tartozik egy kinyitható kanapé. Mindez nem luxusmegoldás, inkább annak felismerése, hogy

a gyógyulás közös munka, melyben a szülő résztvevő, nem kísérő.

A kórházak tájékoztatása is hiányos, azonban van néhány intézmény, ahol a szülők kórházi jelenlétével kapcsolatban egyértelműek a szabályok. A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Gyermekklinikája például arról tájékoztat, hogy a kísérők reggeltől estig lehetnek gyermekükkel, különleges esetekben – például terminális állapotú tumoros beteggel vagy szoptatott csecsemővel – az éjszakai benntartózkodás is megengedett. A budapesti Bethesda Gyermekkórház is támogatja a szülői jelenlétet, és a kórház honlapján az egyes osztályokra lebontva részletesen meg lehet tudni, hogy hol milyen feltételekkel.  

A kórházak a maguk módján tudják segíteni a szülőket; van, ahol jobban, van, ahol kevésbé. De ameddig az alapvető egészségügyi infrastruktúra sem biztosított, hogyan lehet elvárni, hogy a beteg gyermekeket kísérő szülők ellátása támogatott legyen?