Fekete Károly tiszántúli püspök: „A politika mélyen bekerült a református egyházba”

Minden korábbinál egyértelműbben bírálta Fekete Károly tiszántúli református püspök a politika és az egyház összefonódását május 15-én a debreceni nagytemplomban. Az alábbiakban a Református Holnap beszélgetéssorozat idei első alkalmán tartott előadásából idézünk.

„Már az 1989-es változások után hamar megérkezett a közegyházba is a politikai hatalomgyakorlás lelkülete, módszere, intézkedési és gondolkodásmódja.

Régóta rajtunk van az a nyomorúság, hogy a nyilvánvaló társadalmi és egyházi bajok és bűnök esetén sem nevezzük néven a dolgokat. Nincs szókimondás, nincs következmény, hanem marad a magunk közötti pusmogó némaság, a közönyös beletörődés, egyre ritkábbak lettek és halkabbak a kritikus hangok az egyházunkban.

(…) Mi reformátusok, régóta nem kerültünk olyan súllyal és olyan mennyiségben a társadalmi közbeszéd negatív megítélése alá, mint ahogyan az elmúlt években. (…) Sajnos Isten számára sokszor nem vagyunk jó reklám.

Egy egyházvezető rossz döntése miatt belekerültünk az ún. kegyelmi ügybe. Felismerve, hogy jelt adott az Isten, az Ige Ura, mint a Tiszántúli Egyházkerület püspöke megszólaltam 2024 februárjában, mint ahogy rajtam kívül mások is felemelték a szavukat, hogy jelezzük: nekünk és egyháztagjainknak semmi közünk nem volt.

A kegyelmi ügy botrányától nem tudtunk elhatárolódni, és ennek a közegyházi gyengeségünknek nagy ára lett, mert elmaradt a feltisztulást elindító katarzis, ami módot adott volna a korábbról felgyülemlett egyéb bajaink öncenzúra nélküli, büntető intézkedéstől és hatalmi megtorlástól nem félő kibeszélésére.

Az egyéni felelősség szétterült, és a kegyelmi ügy után az egész egyházunk botránkozás tárgyává lett és hitelességi válságba sodródott. Ma is kiállok azok mellett az egyháztagjaink mellett, akik ennek az amnesztia-esetnek a hibás megítéléséről egyáltalán nem tehetnek és nincs hozzá közük.

A kényelmetlen hallgatás máig tartó időszaka ellenére, az Élő Ige Éve felszínre hozta annak tehertételét, hogy hat évvel ezelőtt számításból, a politikai bennfentességtől előnyöket remélve, elmaradt annak az átbeszélése:

mivel is jár, ha egy politikust választ egy egyházkerület a püspökévé.

Meg is kaptuk a megbélyegzést, hogy a politika mélyen bekerült a református egyházba. Fáj, de nem tudom visszautasítani, mert még nagyobb baj is történt: a keresztyénség védelme, megmentése politikai feladattá lett, és mi elfogadtuk, asszisztáltunk hozzá, hogy a kormány próbálja védeni az egyház érdekeit, és közben a politikai beszédekben keresztyén fogalmaink értékelődtek le, és teológiai tételeink némelyike torzult el. Pedig ma sincs másként hiteles keresztyénség, csak ha Istent ismerjük el magunk és világunk felett kizárólagos Úrnak.

Hirdetés

A politikai hatalomgyakorlásból ellesett minták és módszerek egyházi közéletünk működésére is hatással lettek, és református önazonosságunk elemeit is kikezdték. Gyengült az Ige tekintélyébe és annak hatalmába vetett bizalmunk, ezért Isten álljt parancsol a nem tisztán őreá hagyatkozásnak, az egyháziasságot átszínező politikai várakozásoknak és az emberi kegyekbe kapaszkodásnak.

Szembesülnünk kell azzal, hogy mekkora veszély és milyen mértékben árt az élő Isten megrabolhatatlan tekintélyének, ha az egyházépítés és a társadalmi tényezőnek lenni akarásunk átpolitizálható és beárazható. Az egyház hajóját nem köthetjük idegen horgonyokhoz,

sem a politikához, sem a gazdagsághoz, sem a kultúrához, hiszen az egyház egyetlen ura Jézus Krisztus.

Amikor a közéleti és a politikai szereplők keresztyéndemokráciát emlegettek, akkor megfeledkeztek arról, hogy egy szabad, demokratikus jogállam nem járhat teokratikus utat, mert a hatalom erejével nem biztosítható a keresztyén értékek érvényesülése, hiszen azzal a szabadságot korlátozná. Meg is jelent a redukált keresztyénség kísértése, amiből hiányzik a Krisztus lelkületét megélő közéletiség, és marad egy csökkentett, leegyszerűsített, közhelyes megvalósítás. Valamint érzékeltük a szelektív keresztyénség kísértését is, amely önkényesen válogat a keresztyén értékek tárházából, és a bibliai igék kiragadott részleteit saját érdekei szerint használja. Így értékelődtek le keresztyén fogalmaink egyes politikai beszédekben.

Az egyházunkra jellemző testületi vezetés jórendje is torzult. Miközben a református egyház nem hierarchikus szolgálatközösség, és egyik tagja nem uralkodhat a másikon, mégis

belopakodott közénk az érdekközpontú, gőgös hatalomgyakorlás.

Tapasztaltam, hogy vannak, akik a testületek tagjait méltatlan eszközökkel befolyásolják saját döntésük meghozatalában. Választott testületeink tagjainak nem az összezáró frakciófegyelem mintájára, hanem Isten előtti felelősséggel kellene dönteni, és szavazataikat is lelkiismeretük szerint kellene leadniuk. Az egyház ügyeinek rendezésében fontosabb a Szentlélektől irányított felelős vélemény, mint a külső elvárások teljesítése. Ebből következik, hogy az egyház nem állhat emberi „vágyaknak, szándékoknak és terveknek” a szolgálatába. A gyülekezetek irányításában nem lehet helye sem a lelkészi, sem a presbiteri hatalmi arroganciának, az autokrata egyházi vezetői stílusnak. Megjelent a trollkodás és az obstrukció üzemmódja is, ami aláássa a testületi vezetést és békételen légkört teremt. Egyházunk rendje szerint ez illegitim!

Egy további zavaró jelenség közöttünk, hogy megbillent az erkölcsi értékítéletünk. A szekularizáció már nem körülöttünk, hanem bennünk fejti ki hatásait.

A botlások feletti szemet hunyás, a tettek súlyának enyhítése szinte elvárássá vált a félreértett szeretet jegyében.

Minél nagyobb a felelősség, annál erősebben támadja a kísértő az embert, és annál súlyosabb a botlás következménye. Ilyenkor mindig a másikra vonatkozik a lelkipásztori eskü kitétele: „ha emberi gyengeségből vétenék, akkor az egyházi fenyítéket alázattal felveszem.”

A felelősség alóli kibújás fájdalmas következménye, hogy az elmúlt években labilis lett az egyházi jogbiztonság. Vannak, akik a háttérből befolyásolni próbálják a bírósági folyamatokat, és a bírósági folyamatban résztvevők közül akadnak, akik hajlandók is erre. Ez aláássa az egyházfegyelem gyakorlását és az eljáró tanácsok tisztaságát és függetlenségét. Kálvin szerint viszont mindazok, akik vagy az egyházfegyelem megsemmisítését kívánják, vagy visszaállítását gátolják, az egyház végső szétzüllését mozdítják elő.

(…) Megcsappant református hitelességünk helyreállításának kulcsa a hiteles gyülekezeti és intézményi lelkipásztori szolgálat. Istenkísértő hősködők helyett hitvallókra van szüksége a mi Urunknak. Hinnünk kell abban, hogy Istennek hosszú távon van ránk szüksége, hiszen az életmegoldás Nála van. Vigyázzunk arra, hogy el ne veszítsük az érzékenységünket Isten Lelkének érintése iránt! (…)”