Amikor az első beszámolók és kritikák megjelentek Szimler Bálint Fekete pont című filmjéről, teljesen biztos voltam benne, hogy nem fogom megnézni. Nem hiányzik még egy film, amiből megtudhatom, micsoda egy rettenetes, elnyomó rendszer része vagyok, ami csak megnyomorítja a gyerekeket, és kivet magából mindenkit, aki egy kicsit is kilóg a sorból.
„Mondanám, de nem merem.”
Aztán elkezdett zavarni, hogy valami olyasmiről próbálok véleményt alkotni, amit nem láttam, nem ismerek. Úgyhogy mégis beültem egy moziba, megnéztem, és egyre inkább úgy érzem, hogy noha a filmben a fekete pontot a gyerekeknek – és azon belül is főleg Palkónak, a főszereplőnek – osztják, a film végére tulajdonképpen mindenki megkapja a magáét: a tanár, az iskola, a tankerület, a rendszer, a kedves néző is, az egész társadalom, amely már régen nem tudja, hogyan lázadjon az értelmetlenség és az elnyomás ellen. És ezért bizony jár a fekete pont.
Az ’56-os forradalom körüli napokban az iskolákban sokszor elhangzik, micsoda hősies tett volt, hogy egy kicsi ország fellázadt a gigantikus elnyomó hatalom ellen. Tette ezt úgy, hogy nem sok esélye volt a győzelemre, arra, hogy elérje céljait. Minden megemlékezésen, októberben és márciusban is elhangzik, mekkora dolog a szabadság, de azt már nem tudjuk elmondani a gyerekeinknek, miért van az, hogy 1848 márciusában és 1956 októberében magától értetődő volt a lázadás az elnyomás ellen, azóta viszont
valahogy elfelejtettük, hogyan kell kinyitni a szánkat és belekiáltani a világba: elég volt!
Sokan a Kádár-rendszert hibáztatják emiatt, a kort, amelynek évtizedeiben a magyar társadalom tagjai szép lassan elfelejtették, hogy a saját kis dolgaikon és egyéni boldogulásukon kívül más cél is fontos lehet – sőt, talán fontosabb, mint mi magunk -, és egyszerűen nem tudunk már tiltakozni, érvelni, érdekeinket érvényesíteni. Leginkább hallgatni tudunk. A Fekete pont egyik legnagyobb erénye, hogy megmutatja:
micsoda métely, mekkora tragédia egy közösségben a hallgatás akkor, amikor szólni kellene.
Beszédes geg, hogy énekórán a népszerű „mendegél a mandarin” helyett még a beéneklő szöveg is ez: „mondanám, de nem merem”. Ezek vagyunk mi: mondanánk, de nem merjük.
„Csak neked lesz belőle bajod”
Nehéz pontosan behatárolni, mikor játszódik a Fekete pont – a díszletek, a tananyag, a módszerek mintha semmit nem változtak volna az elmúlt évtizedekben. Nyilván szándékos ez az „időtlenség” – a történet nyugodtan játszódhatna akár a kilencvenes években is. Ami mégis maivá és aktuálissá teszi, az egyrészt valóban a változatlanság, másrészt Kornél, az egyik tanár kirúgásának története. Ezen a ponton az ember elfelejt már nevetni a filmen, bár addig is leginkább kínjában tette. Az a – nem filmbéli fikció, hanem sajnos – tény, hogy egy pedagógust nyomós indok nélkül a nap közepén azonnali hatállyal ki lehet rúgni az állásából, hirtelen a 2020-as évekbe repíti a történetet. Kornél, aki ráadásul az egyik legemberségesebb tanár a tantestületben, „valami civil szervezet tagja” – mondják a kollégák, semmi más indokot nem találva a tankerület váratlan döntésére. Mintha bűnöző lenne – pedig csak autonóm pedagógus, már amennyire ebben a rendszerben autonóm lehet valaki.
Itt mindenki arra szocializálódik, hogy jobb, ha hallgat, ha csak túlél, majd lesz valahogy.
Juci, a még lelkes és Palkónak segíteni akaró új tanárnő sokáig azt gondolja, hogy az igazság, és az, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni, szeressenek tanulni, igenis fontos. Amikor meglátja, hogy Palkót Ákos, a testnevelő megalázza és megüti, egyetlen bizalmasától azt a tanácsot kapja: ne mondd el senkinek, csak neked lesz bajod belőle. Sokáig tétovázik is, nem mondhatja el senkinek, aztán amikor Palkó – az egyetlen lehetséges protestálási módszert választva – már meg sem szólal, elmondja mindenkinek. Kiborul a tanáriban, odavágja a könyveit a kollégája asztalára, és elkiabálja mindenkinek, hogy testnevelő kollégája lenyomta a földre és megütötte a gyereket. Nem jön ezután megtisztulás, rádöbbenés, felelősségre vonás – csak a hallgatás jön. Nyugtatják, hogy ugyan már, év vége van, ki van borulva, majd megnyugszik, de a lényeggel senki nem foglalkozik. Ákost nem vonják felelősségre, nem háborodik fel a bántalmazáson senki, egyrészt, mert
a hallgatás kultúrája már régen a vérükké vált,
másrészt mert valószínűleg mindőjüknek volt már egy-két Palkója. És ki merné vagy akarná megkérdőjelezni, hogy „megint a Palkóval van baj”? Annyival egyszerűbb ezt gondolni, mint utánajárni a valós helyzetnek.
Pedagógusként az ember fején óhatatlanul átsuhan: vajon nekem hány ilyen Palkóm volt már? Kik voltak? Feltűnt-e egyáltalán, ha – akár csak szavakkal, de – megsebeztem egy gyereket? Kedves Kollégák, tegyük a kezünket a szívünkre: mindegyikőnknek volt már olyan diákja, akivel nem tudtunk mit kezdeni, aki maga volt a dac és az ellenállás. Vagy legalábbis ezt gondoltuk róla. Olyan is volt biztos, akit ha megláttunk a folyosón, már összeszorult a gyomrunk, aki miatt gyomorgörccsel vagy sírva kezdtük a napot, mert szinte minden órán volt vele konfliktusunk. Ha a gyerek és a pedagógus belekerül egy ilyen ellenségességspirálba, nagyon nehéz belőle kimászni, hiszen bármit csinál a gyerek, az mind támadásnak tűnik. És mindez igaz fordítva is: bármit csinál a pedagógus, a megbántott vagy valóban bántalmazott gyerek mindent támadásnak él meg. A nagy különbség az, hogy a gyerek gyerek, a pedagógus pedig felnőtt, akinek választott hivatásából adódóan tudnia kell különbséget tenni a csínytevés és a valódi rosszakarat között, tudnia kell, hogy a gyerek még kiforratlan, sokszor meggondolatlan és idétlen, de ritkán akar rosszat. És ha igen, akkor is a felnőtt dolga, hogy tisztázza a konfliktusos helyzetet – lehetőleg anélkül, hogy bármelyikük sérülne.
Pedagógus a moziban, ahogy az életet nézi
Tanárként különösen gyomorszorító élmény volt a Fekete pontot nézni. Sokszor tiltakozni akartam, vitatkozni a filmmel, a rendezővel, hiszen a magyar iskolák nagy része nem így működik. Van, amelyik igen, és mindenhol vannak a rátermettek mellett csapnivaló pedagógusok, de azért bízom benne, hogy a gyerekek között kiépített bejelentő-besúgó rendszer és az értelmetlen szabályok tömkelege nem sok helyen valós és mai tapasztalat. Persze emellett sok minden változatlan évtizedek óta a magyar iskolákban. Az épület, az ehetetlennek tűnő menzakaja, a resztelt máj és a hipós felmosóvíz szagának keveréke, a pedagógus módszerei, a feleltetés rémülete, a rettenetes-csodálatos iskolaszag. A működésképtelen számítógéptől kezdve a kerítés dróthálóján át a megoldhatatlannak tűnő ablakügyig minden gyomorszorítóan ismerős az elmúlt harminc évből, ezért vonódik be azonnal a néző. Bevonódtam én is, de Palkó szemszöge mellett gyakran figyeltem azt is, hogy reagálnak minderre a gyerekeket nevelő tanárok, hogyan reagál a rendszer arra, ha valaki nem akar vagy nem tud betagozódni.
„Itt vannak szabályok, amelyeket be kell tartani!”
A film egyik nagy erénye, hogy – noha az előzetesekből és az első kritikákból kiindulva sokan erre számítottunk – nem mindenért a tanárokat hibáztatja, pedig könnyű lenne. Sokkal inkább a rendszerrel szemben kritikus, és bár a pedagógusok a rendszer részei, egyik karakter sem eleve rosszindulatú. Még Ákos, a gyerekek ártatlan szóviccére hisztérikusan reagáló testnevelőtanár sem indul rosszul. Rendreutasítja ugyan Palkót, amiért leül az évnyitón unalomból („itt az a szabály, hogy állunk”), megbünteti, amiért eleinte nem a kötelező piros pólót viseli tornaórán, de meg is dicséri, hogy ügyesen futotta le a büntetőköröket. Akadályversenyt szervez, a munkája vélhetően a szívügye. Valamikor régen minden bizonnyal olyan lelkes volt, mint Juci, az új tanár, és sokkal jobban rezonált a gyerekekre, mint most, de idővel kiégett, meg is keseredett, és egy buta szóviccet is túlreagál, megsértődik. És könnyebb a liberálisabb iskolarendszerből érkező új fiúra haragudni, mint a már ismert diákokra, pedig kevéssé valószínű, hogy a nyelvi nehézségekkel is küzdő gyerek felelős a „faszállítók” csapatnévért. Ezt több kolléga is mondja neki, fel is idézi, hogy ő maga is gyártott hasonlókat gyerekkorában, indulatát mégsem sikerül csillapítani, személyes sértésnek veszi az ostoba szóviccet. És innentől Palkó tehet akármit, Ákos mindenben szabályszegést lát. A szabályok önmagukban nem rosszak, nyilvánvalóan valamennyi értelmes és hasznos szabályra szükség van egy közösség harmonikus működéséhez, de Ákosnak mániájává vált a szabálykövetés.
Egy idő után egyébként Palkó valóban nem tart be szabályokat: nem szedi össze a labdát, kilóg az iskolából, eteti a kóbor macskát. Lázad, ahogyan tud, ahogyan képes. Beszédes, hogy miután perifériára kerül, azok a gyerekek is lemondanak róla, akik addig barátkoztak vele, átnéznek rajta. Ő pedig az egyetlen, számára lehetséges módon tiltakozik: megpróbál kivonulni, nem megszólalni, eltűnni. Verekedésbe keveredik, amikor Arkhimédészhez hasonlóan „nem enged köreibe” másokat, nem szólal meg senkinek, végül felmászik egy fa tetejére. Még Juci sem tudja lecsalogatni, akiben pedig vélhetően bízik, de ugyanolyan tehetetlennek gondolja, mint amilyen tehetetlen ő maga is az iskolával szemben.
„Ne játssz velük, legyen tekintélyed!”
A fenti talán az első tanács, amit az új tanárnő, Juci kap a kollégáitól. A pedagógia legősibb kérdései közé tartozik, hogy vajon a tanárnak mitől lesz tekintélye a gyerekek szemében? Jó, ha félnek tőle? Vagy elegendő, ha sokat tud, ha lelkes, és tud lelkesíteni is? Jó esetben az ember csak terelgeti a gyerekeket a megismerés és a tanulás ösvényein, még ideálisabb esetben szabadon teszi ezt úgy, ahogyan azt a legjobbnak gondolja. Megpróbálja ezt Juci is, aki A természet vadvirága című Petőfi-vers kapcsán arról beszélget a gyerekekkel, milyen lehetett a fiatal költő, akinek „lelke az iskolai szabályoknak sosem engedett” és vajon probléma-e manapság az, ha az ember kifejti a véleményét.
Minden pedagógus Juci néniként kezdte valamikor. Aztán jön a hidegzuhany olyan irányból, ahonnan nem számítottunk rá: a szülőktől. Az arrogáns, bunkó apától, aki kérdőre vonja, sőt rendreutasítja a lelkes magyartanárt, amiért nem azt tanítja, ami a könyvben van. Amiért inkább megszerettetni próbálja a gyerekekkel a költészetet, mintsem bebifláztatni az anyagot. Pedig mind ilyen tanárt szeretnénk a gyerekünknek, nem igaz?
Nem igaz.
Sokan vannak, akik megfelelési kényszerből, kényelemből, tájékozatlanságból vagy egyszerűen csak azért, hogy a gyereket biztosan felvegyék egy jó középiskolába vagy egyetemre, nem azt várják az iskolától, hogy felnyissa a csemete szemét a világ szépségeire, az ember csodálatos voltára, hanem hogy valahogy belesulykolja „az anyagot”. Mindenesetre egyszerűbb ezt elvárni és jóval könnyebb ezt csinálni, mint élményszerűvé tenni a tanulást, meghúzni a tananyagot, és elfogadni, hogy nem lehet mindent tudni, lehet viszont érdeklődést felkelteni, lelkesíteni és beszélgetni. Ebből viszont a mostani rendszerben nem lesz sikeres felvételi, a mi fogalmaink szerint sikeres iskolás.
A tanár tehát legyen a konzervatív és a progresszív pedagógia élharcosa is, legyen tekintélye, de legyen partner, tudjon rendet tartani, hogy haladjanak, de rúgja fel a szabályokat, ha a gyerekek érdeke azt kívánja. Szép kihívás mindennek megfelelni. Megpróbáljuk mégis, mert a gyerek érdeke a legfontosabb, akkor is, ha ezt gyakran elfelejtjük. Ha a rendszer elfeledteti velünk. A Fekete pont fájóan ismerős módon ábrázolja a rendszert, amelyben nem a gyerek az első, hanem a rendszer maga.
A lázadás lehetetlensége
Sok kritika ért az elmúlt években bennünket, pedagógusokat, amiért összlétszámunkhoz képest olyan kevesen vettünk részt a tiltakozásokban, tüntetésekben, sztrájkban, polgári engedetlenségben. Gyakran hibáztattuk ezért a rendszert, amelyben a pedagógus, ahogyan a társadalom egésze is, elfelejtette már, hogyan kell tiltakozni. Rólunk amúgy is úgy tartják, gyáva népség vagyunk, és úgy általában azt gondoljuk magunkról, hogy nem értünk semmihez. Amihez igen, azt meg más is tudja. („Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” – tartja a mondás.) Ez így nyilván nem igaz, de tény, hogy a pedagógusoknál alacsonyabb önértékeléssel bíró társadalmi csoportot keresve sem találni. Lássuk be, nem volt olyan nehéz megfélemlíteni bennünket, és a „tanármozgalmak” ugyan nem voltak teljesen sikertelenek, de azért elhalt a lendület, mielőtt komolyabb reformokat tudtunk volna kivívni. Úgy működik kicsiben a pedagógustársadalom, mint nagyban a magyar társadalom: még egy kicsit azért hagyjuk, hogy vágják a hátunkon a fát, ez még belefér, anyáinknak rosszabb volt, hallgatni arany, hiszen, ha kinyitjuk a szánkat, nekünk lesz belőle bajunk. Lett is, a két évvel ezelőtti tanárkirúgások, vagy az elmúlt hónapokban az iskolaigazgatók eltávolítása azt mutatja, hogy a rendszer nemigen tűri a kritikus hangokat. A film angol címe Lesson learned, ami talán még jobban kifejezi a mondandót.
Levontuk a tanulságot, megtanultuk a leckét. Itt megszoksz vagy megszöksz.
De szökni sem olyan egyszerű: Palkó felmászik ugyan a fára, de azt a fát másnap kivágják. Juci tanév végén talán örökre elhagyja az iskolát, de még ezt sem tudja szabályosan csinálni. „Na, b…meg, ez sem tudja, melyik ajtón menjen ki” – morogja a portás, mikor Juci az üres iskolából nem a kijáraton távozik. Nincs megfelelő ajtó. Ha az ember vert hadként menekül a rendszerből, mert nem bírja tovább, mert jön a státusztörvény, vagy azt gondolja, hogy külföldön könnyebb lesz, és a filmbéli iskola Magyarország maga, akkor nincs megfelelő kijárat. Megyünk, amerre látunk.
A szürrealitás valósága – egyszer majd lesz valahogy
A film bővelkedik groteszk és szürreális elemekben. Az egyik a váratlan epizódként működő színielőadás, amelynek során a gyerekek Cervantes Numantia ostroma című darabját adják elő. A tragédia központi témája az ellenállás szükségessége, az, hogy a szabadság mindennél fontosabb. Teljesen szürreális egy ilyen előadás egy iskolában, ahol sem tanítani, sem tanulni nem lehet szabadon. Legalább olyan szürreális, mint amikor a saját érdekeit felismerni nem képes magyar társadalom könnyes szemmel nézi végig október 23-án vagy március 15-én a szabadságot, mint legfőbb értéket bemutató előadásokat, ünnepségeket. Erre tanítjuk a gyerekeinket – nagyon helyesen –, közben pedig elfelejtjük, hogy az életük mindennapi kis köreiben is meg kellene mindezt élniük.
A legmókásabb – és a tankerületi rendszer égisze alatt működő iskolákban a leginkább ismerős –, teljesen szürreális helyzet a technikatanár esete a kiesett ablakkal és a tankerülettel. A javítás lehetetlen, megoldás nincs, pénz sincs, mi marad hát: a tanár megpróbálja megoldani okosba’ és egy német nyelvű youtube-videó segítségével maga próbálja beüvegezni az ablakot. Mennyi ilyen „DIY”-megoldás van ma is az iskolákban! Amikor segítség híján megoldjuk, ahogy tudjuk.
A Fekete pont egyik legjobb és legkeserűbb poénja, amikor kiderül, hogy a film zenei alaptémájául szolgáló kellemes zongoramuzsika a tankerület hívásvárakoztató zenéje. Végtelenítve, sajnos.
Mindenkit hívásvárakoztatásra kapcsoltak mifelénk.
A gyerekek, a pedagógusok, a komplett oktatásügy és a magyar társadalom is azt várja, hogy egyszer majd talán meghallgatnak minket is. Egyszer majd lesz valahogy.
Horváthné Vass Ildikó
magyartanár
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
