Artur Drony 24 éves ukrán író, költő, veterán. Oroszország teljes körű inváziója után önként jelentkezett a hadseregbe, megjárta a frontot, majd megsebesült, és hosszas rehabilitáción esett át. Utóbbi során írta Hemingway nem tud semmit se című könyvét, melyben háborús élményeiről személyes hitén átszűrve mesél. Az Ajtók a hitre című írásból az alábbi részleteket az ő és kiadója engedélyével, a Harkivban élő Győri Boldizsár fordításában közöljük.

2.

Még a gáz is megfagyott az öngyújtókban. Jól meg kellett küzdeni velük, hogy meg lehessen gyújtani a melegítőtasakokat, illetve felolvasztani egy kis vizet. A katona a megfigyelőponton folyamatosan egy helyben toporgott és dohányzott. Néha lehajtott fejjel végigsétált a lövészárokban. Aki pihent, az felöltözve és bakancsban burkolózott be a hadsereg téli hálózsákjába, vizet olvasztott teához, vagy egyszerűen a hálózsák alá melegítőtasakot tett, és úgy melegedett. Az oroszok időnként aknákkal szórtak meg minket. Azon a napon úgy tűnt, a tankok nem dolgoznak. A legrosszabb a vécézés volt. Először is, menni legfeljebb a ruszki állások irányába lehetett. Másodszor, soha nem tudhattad, visszatérsz-e. Karácsony.

3.

Már kétszer írtam a bajtársamról, Romcsik Puszjáról. De egyszer sem említettem közös, 2023-as karácsonyunkat. Úgy alakult, hogy január hetedikének reggelén kellett kivonulnunk a harcállásokba. Szenteste még Zaricsnéban pihentünk, a szakaszunk házában. Az ünnepi ételeket a szomszéd, Valja jött át elkészíteni, Romcsik vele gyúrta a krumplis varenikit. Kétféle kutját [édes ukrán karácsonyi étel] készítettünk – az egyik galíciai (sűrű, klasszikus), a másik mariupoli volt (kicsit ritkásabb, több hozzávalóval). Vacsora után karácsonyi énekekre tanítottuk Valját. Másnap frontszolgálatra indultunk a Szerebrjanszki-erdő lövészárkaiba és bunkereibe. Két napig tartott volna, de a lábaim végül annyit sem bírtak.

Az azt megelőző néhány nap vizes hó esett, hatodikán pedig hirtelen fagy csapott le. Talán ez lehetett az oka. Vagy egyszerűen így alakult. Vagy – a Gondviselés volt. Csak azt tudom, hogy szolgáltam már a fronton alacsonyabb hőmérsékleten és hosszabb ideig is.

De valamiért éppen ezen a váltáson fagytak el a lábujjaim.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Amikor felkeltem őrködni, a lábaim szúrtak és zsibbadtak. Ahogy kinyújtottam őket, guggolásokat végeztem vagy egy helyben toporogtam, kissé magukhoz tértek, de csak a lábszáram feléig – az alatta lévő részen bizsergés, szúrás és erős fájdalom lett úrrá. Bár az éjszaka során sikerült hozzászokni, úgy éreztem, az éjjel soha nem fog véget érni. 

Reggelre visszatért valamennyi remény. A háborúban ez mindig így van: a sötétség után mindig felkel a nap. Úgy tűnt, a második napot valahogy kibírjuk. De amikor délben levettem a bakancsot, a zoknit, és ránéztem a lábamra, világos lett, hogy ez bizony nem fog elmúlni. A lábujjak feldagadtak és kipirosodtak, némelyik körmöm pedig már kékes vagy sötétlila volt. Nem éreztem őket, csak egyetlen, összefüggő fájdalmat. Romcsikkal is hasonló történt. Úgy döntöttünk, jelentjük a fagyási sérülést, és hogy le kell váltani minket. Másnap, már a dnyiprói kórházban az orvosok azt mondták,

ha még egy éjszakát maradok, a lábujjaimat biztosan amputálni kellett volna.

Így viszont szerencsém volt. Fájdalmas lecsengés, de semmi dráma. Néhány napig a kórházban feküdtem, aztán betegszabadságot kaptam. Azóta a lábujjaim megérzik az időjárás-változást: esőben sajognak, ha pedig lehűl a levegő,  gyorsabban átfagynak.

Romcsik állapota kedvezőbbnek bizonyult: míg engem kórházba vittek, őt csak melegítő borogatásokkal kezelték, és kapott néhány szabadnapot.

Hirdetés

Karácsonyra tehát jeges próbatételt kaptunk. Átéltük a testünk gyöngeségeit, a benne lakozó fájdalmat, a hideget, a félelmet, a kilátástalanságot. Aztán belekapaszkodtunk a reménybe. Egyszóval, ott megéltük magát a Karácsonyt.

4.

A karácsonyról szólva szeretnék a testről is beszélni. 

Isten létezett a karácsony előtt, és létezik utána is. A karácsony nem az Úr megjelenése. A karácsony az Ő döntése arról, hogy testet ölt. Hogy önmagával szentelje meg a bőrt, az izmokat és a csontokat. A halhatatlanság és az örökkévalóság magára vette az időlegest és a mulandót. A vallások általában a test gyengeségére és a lélek tökéletességére tanítanak, ám mi, keresztények hisszük, hogy Isten egy napon testté lett. Megtestesült.

Azért, hogy átélje a fájdalmat, ha megvágja az ujját; a jóllakottságot vacsora után, egy fékezhetetlen nevetésrohamot, a gyász könnyeit, az émelygést, a vécére menés szükségét, az álmosságot és az álmatlanságot, a kimerítő gyaloglást,

az anyai csók melegét a homlokon, a bőrkeményedéseket az asztalosmunka után,

az izzadt homlok viszketését a tapadós haj alatt. Úgy döntött, hogy az ujjaival veszi szájába az ételt, megégeti magát a forró hallal, érzi a frissen sült kenyér illatát, templomba jár, csónakban evez, lebarnul a napfényben. De azt is, hogy elárulják, hogy arcán érezze mások nyálát egy köpés után, hogy elszenvedje az ütlegeket, hogy vérezzen, hogy egy darab fához szegezzék, hogy meghaljon.

Azért, hogy mi, gondjaink és megpróbáltatásaink közepette, ne vethessük Isten szemére, hogy nem is tudja, milyen nehéz nekünk. Isten mindezt magára vette, és mindezt átélte. Pontosan tudja, milyen nekünk. Nem azért bízhatunk benne igazán, mert Isten. Hanem azért, mert emberré lett. És ez a karácsony egyik legnagyobb csodája. A bizalom csodája.

Miközben mi a testünkbe zárva élünk, mintha börtönben lennénk, Isten a testet ajtónak választja. A testen keresztül lép be a tulajdon kezével teremtett világba. Női testből születik. Férfi karjaiban ringatózik. Egy védtelen kisgyermek testében tárulkozik mindenki elé.

Isten a test ajtaján keresztül lép be az életünkbe, hogy tanúja legyen az emberi tapasztalatok összességének.

Erre különösen nagy szükségünk van most, amikor annyi testi szenvedést élünk át. Amikor testünket felemésztik a front mindennapjai. Amikor ezek a testek óvóhelyre húzódnak az orosz bombázások elől.

Egy régi ukrán ikon 2016-ban vált világszerte ismertté, amikor a Vatikán meghirdette az Irgalmasság Szentévének jubileumi évét. Az ikon címe: „Az irgalmasság kapuja”. A Szűzanya látható rajta, karjában a kis Jézussal. Nyilvánvalóan arra utal, hogy Mária az ember számára Isten irgalmasságának kapuja. De én ezt tágabban értelmezem. Mintha az ikon a testről szólna. A test lett az irgalom kapuja. Ez az irgalom testet öltött. Kisfiúvá, emberré lett. Az egyetlen létezési formává, amelyben érezhető az éhség, a fájdalom, a nevetés, az álmosság, az energialöket, a huzat a fülben futás közben, a tej íze, az edzés utáni forró zuhany, a szeretett ember csókja, a tetoválás kellemes fájdalma, a füllyukasztás kellemetlen fájdalma, a lábak bizsergése fagyban, hőségben a verejték patakjai a lábakon.

Gyalogos katonaként tudom, hogy a háború legfontosabb és legszükségesebb alapegysége az emberi test. Repülhet akármennyi drón, mérhetetlen mennyiségű akna és tüzérségi lövedék,

a föld addig a miénk, amíg a mi katonáink állnak rajta.

Minden újabb és korszerűbb haditechnika összes ereje azt célozza, hogy megsemmisítse a katonát. És a legkorszerűbb technikát elsősorban ezen katonák erőfeszítései pusztítják el. És egyszer majd ilyen, a testükben élő embereknek jut a sors, hogy ukrán zászlókat tűzzenek ki a felszabadított városokra.

A háború nap mint nap azt próbálja bebizonyítani, hogy a test – semmi. Az emberek elveszítik végtagjaikat, a testekből egy pillanat alatt elszáll az élet, a testek erőtlenné és lélektelenné válnak. Mégis, minden alkalommal, amikor elismerjük a test jelentőségét és egyediségét, legyőzzük a háborút. Amikor a hősi halottat hazaszállítják. Amikor a hozzátartozók a test fölött sírnak. Amikor tiszteletadással temetik el.

Az emberi test kapu lett, amin keresztül távozik a lélek, amikor az embert megölik. De az emberi test olyan kapu is, amelyen át másodpercről másodpercre – éppúgy, mint kétezer évvel ezelőtt – maga Isten jön el hozzánk. És a test az a kapu, amelyen át megpillantható a Győzelem. Mert éppen a testiségen keresztül védhetjük meg az olyan elvont fogalmakat, mint a hazaszeretet, a hűség, a felebaráti szeretet. Mert a test valós és közeli. Mint a krumplis vareniki Szentestén. Mint Romcsik Puszja. Mint maga Isten. 

6.

Egy katona teste mindig szűkre nyitott résben áll. Néha az egyik lábunkkal már átlépünk a küszöbön, de az utolsó pillanatban mégis ezen az oldalon maradunk. Talán mert még nem volt itt az ideje. Talán szerencsés véletlen. Talán a Gondviselés.

Másoknak viszont úgy kell elmenniük, hogy még az ajtót sem zárhatják be maguk mögött. Mint Romcsik Puszjának. És erre nincs semmilyen magyarázatunk. Kiáltanánk Istenhez, vádolnánk a Gondviselést, szemrehányást tennénk neki. De mivel vádolhatnánk?

Hiszen Őt magát is igazságtalanul ölték meg. Őt is az édesanyja temette el

– ahogy Romcsikot is. Talán Romcsiknak már mindent elmagyarázott az Isten. Talán bocsánatot kért. Talán csak átölelte.

Nekünk pedig nem marad más, mint a hit. Igen, Ő nem hagyott magyarázatokat. De hagyott bizonyítékot arra, hogy méltó a bizalomra. A régi történetet két vándorról, az átfagyott jászolról és a kisgyermekről. A megtestesülés nagy csodáját. A Győzelemét.