Gluténmentes ostya és ChatGPT – Bagyinszki Ágoston OFM válaszai az MI kihívásaira

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola neve bölcsességet jelent, istenit és emberit egyaránt. De a Sapientián – mint minden oktatási intézményben – az utóbbi időben felbukkant a mesterséges intelligencia (MI) is. Hogyan készíti fel az intézmény a jövő pedagógusait erre a kihívásra? Erről kérdeztük Bagyinszki Ágoston OFM rektort, aki oktatóként maga is foglalkozik a szakterülettel. Barta István sapientiás öregdiák interjúja.

– Néhány hónapja az idén 25 éves Sapientia rektori székében ülsz. Hogyan éled meg az új feladatot?

– A Sapientia ezüstjubileumának egyik legizgalmasabb eseménye után beszélgetünk, ahol kollégák, nem-oktató munkatársak és nappalis, estis, levelezős hallgatók maguknak tették fel a kérdést: hogyan tudjuk megragadni a Sapientia önazonosságát, milyen jövőt álmodunk főiskolánknak. Egy ilyen esemény után könnyebb válaszolni a kérdésre, hiszen a rektornak elsősorban karmesteri szerepe van, nem kell új partitúrával előrukkoljon, de jó érzékkel kell fölfedeznie, föltárnia, meghallania, hogy mik az álmai annak a közösségnek, aminek a vezetésére felkérést kapott.

– Megfogalmazódott ez az álom?

– A feladat izgalmas, mert az álmok polifóniáját halljuk, amit konstruktív harmóniába kellene terelni. Számomra a közösség saját irányérzéke a legfontosabb, amelyet a három fenntartó szerzetesrend – bencések, ferencesek, piaristák – karizmáinak szinodalitása is formál. Eszerint a Sapientia, mindenki számára nyitottan, az egész magyar szerzetesség tudásközpontja kíván lenni. Emellett nyilván minden vezető hozza a maga tapasztalatait, megérzéseit, személyiségét abban, ahogyan irányítja, kíséri a közössége életét.

– Ennél azért biztosan vannak konkrétabb sarokpontok is.

– A sok közül egy kihívást szeretnék kiemelni: a pandémiás időszakban ráéreztünk arra, hogy milyen érték van a személyes emberi találkozásokban, ugyanakkor milyen lehetőségek rejlenek a virtuális kapcsolattartásban is. Láttuk, hogy az online közösségek működésén keresztül milyen módon gazdagodhatunk, szinkron és aszinkron találkozásokban szervezhetjük a közösségeink életét. A Sapientia számára fontosak ezek a lehetőségek.

– Ha már a fenntartó rendek: a főiskolának van hatása a szerzetesi hivatások számának alakulására?

– A lelkipásztori szolgálat „eredményéhez” hasonlóan ez sem számszerűsíthető. Egy szerzetesi fenntartású gimnáziumhoz képest nagy hangsúlykülönbség, hogy a felsőoktatásnak nem nevelői, hanem oktatási feladatai vannak. Ennek megfelelően a nálunk oktató szerzetesek is leginkább a szakmaiságukon keresztül vannak jelen.

Persze minden évben ébred egy-két férfi, női szerzetesi hivatás a Sapientia hallgatói között,

amiben részben talán a találkozásélményeknek és annak a missziónak is szerepe van, amit a főiskola betölt. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a hivatás felismerése a Jóistennel való közvetlen kapcsolatból származik, mi csak támogató közeget biztosíthatunk hozzá.

– Amikor már a rektori kinevezés várományosaként találkoztunk, gratuláltam, amire azt felelted, hogy sokan a részvétüket fejezték ki a hírrel kapcsolatban. Negyedév távlatából merre billen a mérleg nyelve?

– Jó szívvel tudom fogadni a támogató gratulációt, de tudom értelmezni a részvétnyilvánítást is. A rektori kinevezést az első perctől életem egyik legszebb feladataként élem meg. Minden reggel szeretek bejönni a munkahelyemre. Nagyon hálás vagyok a kollégáim és a hallgatók bizalmáért. Természetes és életszerű, hogy ennek az útnak vannak katartikus és fárasztó pillanatai, felszabadult és konfliktusokkal terhelt szakaszai. Ez így, együtt lelkesít!

– A kihívások között bizonyára ott van a mesterséges intelligencia is, amiről idén egy szabadon választható tantárgyat is indított a főiskola. Oldódnak a kezdeti aggodalmak?

– Nem egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Nem szeretnék pusztán az MI-eszközök inváziójának jelenségkörére fixálódni, azaz arra, hogy középiskoláinkban a diákok már jelentős mértékben kapcsolódnak ezekhez az eszközökhöz. Ha megfelelő támogatást kapnak, akkor konstruktívan, a tanulási folyamatba építve használhatják, ha viszont magukra vannak hagyva, akkor ez nem feltétlenül sikerül. Mivel a Sapientia háromnegyed részben pedagógusképzéssel foglalkozik, nekünk erre kell felkészítenünk a hallgatóinkat. Sajnos realitás, hogy ha a tanár nem kiérlelt koncepció szerint áll ehhez a kérdéshez a tanórákon, akkor káosz keletkezik.

– Hogy érted a káoszt?

– Az „MI-inváziót” megelőzően is beszéltünk a tanári szerep átalakulásáról, a tekintélyi struktúrák rapid változásáról a társadalomban, ami különösen is érinti az oktatásszervezést. Ezeknek az eszközöknek a megjelenésével még összetettebbé váltak a kihívások, mivel a gép ma már képes olyan szinten elvégezni egy szövegírási feladatot, amely legalább közepes szinten megfelel egy diák teljesítményének. Új hozzáállást igényel, hogy ma már a diáknak a középiskolában és a felsőoktatásban egyaránt úgy adjunk feladatot, hogy az ne legyen egyszerűen delegálható a gépnek.

– Kérhetek egy jó példát?

– Teológushallgatóinkat a gondolkodási stílusba bevezető szemináriumon arra tanítjuk, hogyan épül fel egy teológiai gondolatmenet és érvrendszer. Ennek az egyik játékos gyakorlata, hogy a 13. századi nagy egyetemeken szokásos artikulus műfajban dolgoznak fel egy mai témát.

Ilyen lehet, mondjuk, a gluténmentes ostyával való áldozás lehetősége, amiről például Aquinói Szent Tamás még nem írhatott.

A hallgató először föltesz egy eldöntendő kérdést, pró és kontra érveket gyűjt, majd állást foglal az így rekonstruált vitában, végül cáfolja az ellenérveket, majd a tanulási folyamatban szerzett tapasztalatait az órán megbeszéljük. Következő lépésként azt kérjük tőle, hogy az egyházi dokumentumokon, teológiai adatbázisokon tréningezett „Magisztérium AI” nevű eszközzel vegye kritika alá a saját munkáját. Így személyre szabott módon kap visszajelzést, amire a tanárnak egy 15-20 fős szemináriumi csoport esetében nem volna kapacitása. A tanulási folyamatot persze a tanár személyes figyelme kell hogy kísérje.

– Ebben az esetben a személyre szabott visszajelzést mégsem egy személy adja.

– Egyrészt a géppel könnyebben megbeszélünk olyan témákat, amelyek az elevenünkbe vágnak. Könnyebb elfogadni a gép által kínált önismereti tükröt. És talán ezen a ponton fejlődési lehetőség is van. Másrészt a „Magisztérium AI” eszköz képes nívós visszajelzést adni, amit a hallgató bedolgozhat a projektjébe. Arra kérjük, nézzen rá arra, amit ebben a folyamatban tanult. Azt gondolom, az így szervezett tanulási folyamat – amely már bevonja az új erőforrásokat is – a hallgatónak sokkal intenzívebb és a mai kornak megfelelő tanulási élményt ad. Korábban ugyanezt csak több tutor, kísérőtanár bevonásával tudta volna megszervezni a felsőoktatás.

– Ezek szerint a mesterséges intelligenciának van helye a fiatalok kezében?

– Úgy vélem, ha a banális pesszimizmus helyett konstruktívan, de kritikusan közelítünk ezeknek az eszközöknek a lehetőségeihez, akár kellemes meglepetések is érhetnek. Az utóbbi három évben a nagy nyelvi modellekhez kapcsolódó beszélgetőeszközök mindenki számára hozzáférhetővé váltak. Ez a tanulási folyamatokban az erőforrások újraelosztását teszi szükségessé. Az új eszközök új dimenziókat nyitnak a tudásról való gondolkodásban. Például megszoktuk, hogy specializálódott tudásanyag birtokában vagyunk. Gyakorlatilag mindenki szükségszerűen egy viszonylag szűk szakterületen válik szakemberré, de

ma már senki sem képes minden irányban rátekinteni az emberiség tudásanyagára, mint régen a polihisztorok.

Miközben felértékelődött a szaktudás, az általános tájékozottságot felszínesnek tartjuk, nem is tudjuk megbecsülni. A polihisztoreszmény szerint szakrális jelentősége is van annak, amikor a mindentudást közelítjük, és nagyobb összefüggésekben is el tudjuk helyezni a specializálódott ismeretet. De a mindentudás Isten privilégiuma.

– A gép válik polihisztorrá, és ezáltal igényt tart a szakralitásra?

– Számunkra a felsőoktatásban már adottság, hogy megjelentek beszélgetőapplikációk, chatbotok, amelyek egy ember számára átfoghatatlanul sok, különböző tudásterületen beszélgetőképesek. Sőt, összekötnek egyes tudásterületeket, ha tetszik, újraélesztik a meghaladottnak hitt polihisztoreszményt. Ennek a nagyívű technikafilozófiai gondolatmenetnek a végén egy új kihívás jelenik meg: vajon képesek vagyunk-e újra rátalálni a teremtett valóság egységének élményére, a megismerés régi-új irányára, amitől olyannyira eltávolodtunk, és amelyet a közelmúltban alulértékeltünk?

– Az MI az emberiség tévesen elhagyott útjával szembesít?

– Ma az ember a különböző tudásterületeket összekötni képes gépi működésnek az eredményeit keresi. Megdöbbentő azzal találkozni, hogy az ember számára mindeddig megoldhatatlannak hitt problémák esetében a már meglévő mesterséges intelligencia eszközei képesek voltak áttörést elérni.

Tucatnyi konkrét esetben, lehet mondani, az MI a Nobel-díjas felfedezések szintjén bizonyított.

– És ez a képesség minden diák és hallgató zsebében ott lapul.

– Azért itt az álmok és a realitás feszültségéről is szó van. Nagyon úgy tűnik, hogy a fejlődés ezen a területen exponenciális lendületet vett, de azért van látható korlátja is, ami miatt ez a látványos fejlődés nem lesz fenntartható. Valószínűbb, hogy egyhamar nem fogjuk elérni az emberi intelligenciában rejlő képességek sokrétűségét, és az általános célú mesterséges intelligencia, amelyet sokan már most közelinek vízionálnak, még jó ideig elérhetetlen marad.

– Sokak szerint az érzelmek területe lehet az, ami az MI számára megközelíthetetlen marad. Mostanában még nem lesznek gépi lelkivezetők?

– Itt, a Sapientián is folyik lelkivezető-, művészetterapeuta- vagy szupervizorképzés. A legizgalmasabbak ezzel a kérdéskörrel összefüggésben a meglepetések, amelyeket az élet produkál. A szupervizorképzésen, a nyári záróvizsga-időszakban opponense voltam egy szakdolgozatnak, amely azt vizsgálta, hogy imitálható-e a szupervíziós folyamat egy ChatGPT-szerű eszközzel. Leegyszerűsítve, a gép a szupervíziós folyamatkezelési mintáknak megfelelően ki lett képezve, és minden várakozást felülmúlóan meglepő és érdekes eredményeket hozott. Nagy többségében pozitív tapasztalatot szereztek a géppel folytatott szupervíziós folyamatban azok a szereplők, akik egyébként maguk is szakmabeliek voltak.

– A lelkivezetés mellett a szószéket is meghódíthatja az MI?

– A homiletikai oktatásban évszázadok óta alapelv, hogy

ha egy igehirdető, pap időzavarba kerül, és nem tud felkészülni a prédikációra, nyugodtan nyúljon az egyházatyák megfelelő szövegeihez, és interiorizálva ugyan, de mintegy konzervként használja a hagyomány kipróbált elemeit.

Azt hiszem, erről minden papkollégának van tapasztalata. A ChatGPT-n belül elérhető a görög és a latin egyházatyák műveit feldolgozó hatalmas korpuszon kiképzett, úgynevezett expert-GPT, amely ezt a feladatot briliáns módon megoldja. De saját tapasztalatból is tudom, hogy az igehirdetés műfajában meglepően nehéz, ha nem lehetetlen hitelesen és a saját mondanivalómként előadni más tanúságtételét, gondolatait.

– A forrásokat bízhatjuk a gépre, de a személyességet a pap tegye mellé?

– Igen, illetve abban is segítség lehet a gép, hogy miután már meg tudtam fogalmazni a beszédemet, adhatok az MI-eszköznek olyan parancsot, promptot, hogy fogalmazza át mindenki számára könnyen érthető szókinccsel. Az esetek többségében a gép konstruktívan képes teljesíteni ezt a kérést. Elképzelhető az is, hogy a fölkészülés szakaszában a gépnek feladatul adjuk, hogy tegyen fel jó kérdéseket. Ilyenkor kihasználhatjuk, hogy ezek a nagy nyelvi modellek kiválóan működnek statisztikai közhelydetektorként, azaz hatékonyan visszaadják az általuk kezelt hatalmas nyelvi anyag tipikus tartalmi-formai elemeit.