Bejárta a sajtót idehaza is a hír, hogy őrizetbe vettek egy birminghami abortuszklinika előtt imádkozó asszonyt. A hírnek utánajárt a lakmusz.hu is, és annyit sikerült kideríteni, hogy a vád nem maga az imádkozás, hanem a közterületvédelmi rendelet megsértése.
Keresztényként természetesen életpárti vagyok, bár ezt sokan inkább abortuszellenesnek nevezik – fogalmazzunk akárhogyan is, tudom és hangoztatom, hogy a magzat a fogantatása pillanatától emberi lény, akit védenünk kell, és nem tudom másnak látni az abortuszt, mint egy emberi élet kioltásának. Azt is tudom, hogy
egy művi vetélésnek nem csak a magzat esik áldozatul,
hanem az édesanya is,
aki ugyan pillanatnyilag megoldásnak érezheti a terhessége megszakítását, azonban a döntésével hatalmas terhet is vesz magára. Az anyai szívet nem lehet becsapni.
Öt gyermek édesanyjaként, akik közül kettőt még magzati korban spontán vetélés miatt elveszítettem, nehéz szívvel olvasom a cikkeket, amelyek Isabel Vaughan-Spruce őrizetbe vétele nyomán megjelentek.
Egyfelől úgy érzem, valóban abszurd, hogy zaklatással vádolható, aki az abortusz – nyilvánvalóan rettenetes – valóságát megmutatja képeken, miközben óriásplakátok sokkolhatnak kínlódó állatok, véres katasztrófák képével, „jó ügy” érdekében. Minden csomag cigarettán rémisztő fotók próbálják megakadályozni, hogy a terméket valaki megvegye – mérsékelt sikerrel.
Ha egy abortuszklinika előtt vagy annak a honlapján ilyen naturális információk jelennek meg, az valóban a szabadságukban korlátozza az „ügyfeleket”? Úgy gondolom, itt is megillet mindenkit a tájékoztatás, a korrekt információ, akár munkatársa, akár páciense az intézménynek.
Másfelől pedig az a fő kérdés, hogy mivel tudunk valóban segíteni az édesanyáknak? Abban feltétlenül egyetértek Isabellel, hogy mindenekelőtt és szüntelenül imáinkban kell hordoznunk őket.
Számomra ez az ima azt jelenti, hogy
Isten terveinek megvalósulásáért állok ki.
Ahogy korábban már írtam, imádkozni nem annyit tesz, hogy igyekszünk rávenni Istent a magunk ötleteinek támogatására, hanem az ima lényege, hogy a saját szívünket igyekszünk rávenni Isten akaratának befogadására. Istennek ugyanis nincs szüksége tanácsadókra, annál inkább számít viszont az önkéntes együttműködésünkre, a bizalmunkra. Épp ezért nem is teljesítménysport az ima: Jézus megfeddi a farizeusokat, akik „imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják”, követőinek pedig azt mondja, hogy „menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van”. Istenhez tehát mindenhonnan ugyanolyan „jó a térerő”, sőt mintha a rejtekben még annyival jobb lenne, hogy kevesebb a „légköri zavar”.
És itt nem könnyű eldönteni, meddig kell elmennünk nekünk, keresztényeknek. Az világos, hogy az őskeresztényekhez hasonlóan mi sem áldozunk a bálványoknak, amelyek korunkban egymással versengenek figyelmünkért, pénzünkért, időnkért. Kérdés azonban, hogy
kell-e, lehet-e a pogányokat megakadályoznunk abban, hogy ők gyermekáldozatot mutassanak be?
Annak tudatában, hogy ez a harc nem test és vér, azaz nem emberek ellen folyik, hanem szellemi erők ellen, a hatalmasságok és a sötétség fejedelme ellen, nagyon fontos, hogy a Szentlélek vezetése alatt harcoljunk. Ha az emberi felsőbbség előírásai megakadályozzák, hogy a klinika közelében imádkozzunk, akkor Istentől kell elkérnünk a következő lépést. Belegondolva Jézus „harcmodorába”, alighanem nekünk is mást kell mondanunk az „írástudóknak”, a szakembereknek, akik pontosan tudják, hogy mit történik, amikor abortuszt végeznek, illetve a szorongatott helyzetben lévő „gyöngéknek”, akiket megerősítés és támogatás helyett elnyomnak.
Amiben biztos vagyok, hogy az abortusz elleni harc egyik döntően fontos és hatékony része, hogy a megszületett gyermekeket is védelmeznünk, támogatnunk kell, személyesen is, társadalomként is, hiszen a zsoltáros szavai ma is igazak:
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek és a méh gyümölcse jutalom!”
