Hit, drog, identitás: ökumenikus zsűritag voltam Németországban

A német-lengyel határvidéken egy – nagyjából Székesfehérvár nagyságú – település Robert Harting olimpiai bajnok diszkoszvető, Carl Blechen tájképfestő és a város legendás futballklubja mellett arról híres, hogy itt rendezik meg Kelet-Európa egyik legjelentősebb filmfesztiválját. Cottbusban jártam, mesterségem címere: filmkedvelő. Gőbel Ágoston írása.

A FilmFestival Cottbus 35 éve létezik, és minden év novemberében a kortárs kelet-európai filmművészet legjavának ad otthont. Idén több mint 200 filmet mutattak be itt. A fesztivál hangulata egyszerre professzionális és közvetlen, ideális találkozóhely mindazoknak, akik felfedeznék a térség filmművészetének új irányait. Középpontjában három mozgóképes szekció áll: a nagyjátékfilmek, az ifjúsági filmek és a rövidfilmek mezőnye, amelyek mind kivételes tehetségeket és filmes látásmódokat mutatnak be a fesztiválra látogató több mint 15 ezer nézőnek.

Ide kaptam meghívást, hogy a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége katolikus filmes szekciójának tagjaként részt vegyek az ökumenikus zsűri munkájában. Ökumenikus zsűrik több mint ötven éve tevékenykednek a világ rangos fesztiváljain, ahol az alapvető emberi és keresztény értékek szempontjából véleményezik az alkotásokat. Jelen esetben azonban helyesebb lenne ökumenikus és vallásközi zsűriről írni, hiszen elnökünk, Aida Schläpfer Alhassani svájci filmrendező muszlim vallású. Társaim voltak még Rainer Bätzing német evangélikus lelkipásztor és Andraž Arko szlovén ferences testvér. Remek kapcsolat alakult ki velük az ott töltött hét során.

Ami már az első napokban feltűnt, az pont a közösségi aspektus volt. A fesztiválon nyolc zsűri tevékenykedett – nemzetközi nagyzsűri, ökumenikus zsűri, ifjúsági zsűri, a filmkritikusok zsűrije, rövidfilmes zsűri, elsőfilmesek zsűrije, interkulturális párbeszéd zsűri, és a közönség is szavazott. Ugyanakkor mi négyen voltunk, akik a leginkább együtt mozogtunk, sokat beszélgettünk, sőt, úgy vettem észre, a többi zsűrire is jótékony hatással volt, hogy keressük velük (is) a párbeszéd lehetőségét. Bárhol voltunk, nyitórendezvényen, protokollvacsorán, zsűritalálkozón, megmutatkozott a kovászszerepünk. Úgy éreztem,

talán ez az, amit a kereszténység igazán adni tud Kelet-Európának: a közösség és a dialógus lehetősége.

Tíz versenyfilmet kellett megnéznünk a fesztivál hat napja során, illetve további két protokollvetítésre voltunk hivatalosak. Az idei versenyprogram Örményországtól Bulgárián és Horvátországon át Magyarországig, Lengyelországig, Szerbiáig, Szlovéniáig és Ukrajnáig mutatott be filmalkotásokat. Ezek közül két film világpremierje is Cottbusban zajlott. Fontos megemlíteni, hogy – a fesztivál egyéb szekcióiban is – sok volt a nemzetközi koprodukció. Alig lehetett egy-két filmet találni, amit egy ország önerejéből valósított meg.

A versenyprogramban bemutatott alkotások többnyire a történelem sebeit, családi traumákat, a kisközösségek alapvető mozgatórugóit, a nemzeti és az egyéni identitás kérdéseit boncolgatták. Ahogy a díjátadón a kritikusok zsűrije megjegyezte, az idei év különösen komor hangulatú volt: kevés derű, reménykedés, vígjáték, inkább sorsdrámák jellemezték a programot. Úgy tűnik, a kelet-európai filmeseket még mindig mélyen foglalkoztatják a múlt fájdalmai.

Az ökumenikus zsűri díját Goldberg Emília Pipás című filmje nyerte, különdíjat kapott Ester Ivakič Ida, ki je pela tako grdo, da so se mrtvi vstali od mrtvih in zapeli z njo (hevenyészett magyar fordításban: Ida, aki annyira rosszul énekelt, hogy még a halottak is feltámadtak és vele énekeltek) című alkotása. A Pipást idehaza várhatóan februárban mutatják majd be. A filmdráma két női karaktert állít középpontba, akik – bár különböző társadalmi helyzetben élnek – a maguk börtönébe zárva küszködnek. A történet felveti az identitás, az együttérzés és az irgalom kérdéseit, és megkérdőjelez megszokott nézőpontokat: együttérzést ébreszt egy gyilkos iránt, miközben megmutatja, milyen erő rejlik a befogadó szeretetben. A film számos kérdést érint és lebegtet, nem fogja hidegen hagyni a mozgókép kedvelőit Magyarországon sem.

Hirdetés

Az Ida című alkotás az elsőfilmes Ester Ivakič érzékeny rendezésében őszintén és líraian mutatja be egy tizenéves lány lelkivilágát az 1970-es évek vidéki Szlovéniájában. Finoman ábrázolja a gyerekek és a transzcendens közötti ösztönös kapcsolatot, és megindító, üdítő moziélményt nyújt. Számomra is meglepő volt, hogy

amikor a díjátadó után odamentem gratulálni a főszerepet alakító lányhoz és családjához, magyarul köszöntek rám.

Kiderült, hogy a magyar határtól egy kilométerre laknak egy kis szlovén településen. Filmjüket őszintesége és az egyszerű emberek vallásossága iránt mutatott tisztelet miatt különösen szerettem.

A fesztivál fődíját Ivona Juka horvát–montenegrói rendező vehette át Beautiful Evening, Beautiful Day című filmjéért. Mi meglepődtünk a döntésen, mert repetitívnek, helyenként sulykolónak éreztük, de látszott, hogy a különböző zsűrik más-más alkotásokat emeltek ki, tartottak díjazásra érdemesnek.

A zsűritapasztalathoz nyilvánvalóan hozzátartoztak olyan kérdések is, amelyekben nem egyezett a véleményünk. Az egyik legérdekesebb téma számomra az Oce Nas (Mi atyánk) című szerb film kapcsán bontakozott ki, amely végül a legjobb rendezés díjával térhetett haza. Ebben a filmben

a drogos múlttal küzdő Dejan beköltözik egy szerb-ortodox rehabilitációs központba,

hogy ott a munka, a fegyelem és a hit révén megszabaduljon függőségétől. Itt a karizmatikus, de szigorú Branko atya hatása alá kerül, és amikor egy videót nyilvánosságra hoznak a közösségben alkalmazott brutális büntetésekről, Dejan válaszút előtt találja magát.

A közeg, melyben film játszódik, kényelmetlen a néző számára, eszköztelen, erős megoldásai végig fenn is tartják ezt az érzetet. Akár sokkolónak is nevezhetnénk, de én inkább éreztem reálisnak, a valóságot leképezőnek. Igen, a valóság sokszor erős. Főleg egy drogrehabilitációs központban. De nem éreztem, hogy a rendező szándékkal túlzásokba esne, indokolatlanul elidőzne erőszakos jeleneteknél, vagy az egyházat hibáztatná a központ problémái miatt.

Branko atya kétségtelenül megosztó személyiség, egyszerre félelmet keltő, máskor atyai karakter. Nem fekete-fehér figura, ahogy a film által bemutatott világ sem az. Branko atya nem rossz ember, csak rosszak az eszközei. Éppen ezért

a film kapcsán többször emlegetett „nem jó színben tünteti fel az egyházat” érvvel nem tudtam mit kezdeni.

Először is ez nem filmesztétikai kategória, másrészt – és nyilván itt nyitva hagyom, hogy De gustibus non est disputandum – a homokba sem érdemes dugni a fejünket; az őszinte szembenézés sok seb gyógyulását elindította már. Megértem azokat, akik szerint dagálya van ezeknek a típusú filmeknek, és a pozitívabb jövő felé kellene tekinteni, de épp Kelet-Európa az a hely, ahol talán még mindig van dolgunk bizonyos sebek feltárását és gyógyítását illetően.

Jövőre november első hetében rendezik meg a FilmFestival Cottbus-t, amire lehet, hogy most már egyszerű érdeklődőként, a filmek barátjaként is visszatérek. Tartalmas élmény, igazi mélyvíz, sokszínű mozgóképes forgatag volt az idei alkalom, valódi látlelet Kelet-Európa jelenkori valóságáról.