Hodász András: A szeretet mindent eltűr? Bántalmazás keresztény házasságokban

A közelmúltban több médium is beszámolt olyan esetekről, amikor kapcsolati bántalmazást elszenvedett nők sikeresen kértek segítséget – például benzinkúton, autóbuszon –, használva az erőszakot jelző egyezményes kézmozdulatot. Hatalmas előrelépés ez egy olyan országban, ahol nem is olyan rég a „vak komondor” az eltagadott családon belüli erőszak jelképévé vált. De mi a helyzet keresztény körökben?

Nemrég egy keresztény szexuálpszichológussal beszélgettem, és szóba került köztünk a bántalmazás kérdése. Az illető meglepő kijelentést tett: ne gondoljuk, hogy az egyházban nincs jelen a jelenség. Sőt ‒ fűzte tovább a gondolatot ‒, bizonyos értelemben és persze némi túlzással a keresztény házasságok, közösségek akár a bántalmazás melegágyai is lehetnek. Mielőtt az olvasó felháborodottan elkattintana, álljunk meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg a kérdést!

A WHO adatai szerint világszerte majdnem minden harmadik nő élt már át fizikai vagy szexuális bántalmazást a partnere részéről. Ezt támasztja alá egy másik, 2020–2024 között készült európai felmérés, amely szerint a nők 31%-a tapasztalt már élete során párkapcsolati erőszakot. Magyarországon ez az arány ennél is magasabb: egyes adatok arról tanúskodnak, hogy a nők 54,6%-a szenvedett el valamilyen kapcsolati vagy nemi alapú bántalmazást.

Ezek brutálisan magas számok.

Felmerülhet a kérdés, hogy csak a nők lehetnek-e áldozatok – a válasz természetesen az, hogy nem. Bár a fizikai abúzus elkövetői többnyire férfiak, az esetek 3-5%-ában női elkövetőről van szó, és ez a szám a nem fizikai (lelki-kontrolláló) bántalmazás esetén akár jóval magasabb is lehet. Konkrét adatokat nehéz találni, és ennek megvan az oka: a férfiak esetében erősebb a szégyenérzet és a társadalmi stigma, hiszen egy férfinak hagyományosan „meg kell tudnia védeni magát”. Így jóval több eset marad feltáratlanul.

Az erőszak tehát lehet fizikai, szexuális, lelki (verbális bántás, fenyegetés, megalázás), vagy akár gazdasági, anyagi függésben tartás, kontroll. A lényeg a hatalmi viszony. Szóval,

ha partnered nem üt meg, csak minden konfliktus valahogyan a te hibád, ha nem nyúl hozzád, de állandóan a kedvében kell járnod, hogy ne legyen feszültség köztetek, ha mindig te vagy, aki bocsánatot kér, ha észreveszed, hogy egyre többször rettegsz attól, hogyan fog reagálni, ha bizonyos kérdésekben nem dönthetsz önállóan, valószínűleg bántalmazás áldozata vagy.

A párkapcsolati erőszak legfőbb veszélye, hogy gyakran láthatatlan marad a nyilvánosság előtt. A felszínen minden rendben, mintacsalád vagytok – de amint becsukódik mögöttetek az ajtó, jön a rettegés. Mivel sok áldozat nem mer segítséget kérni, a valós számok jóval magasabbak lehetnek a statisztikai adatoknál.

Hirdetés

És most nézzük, hogy egyházi közösségekben jobb vagy rosszabb a helyzet. Amikor nemrég a bántalmazásról osztottam meg írást a Facebookon, egy kommentelő kérdőre vont, hogy ezek szerint tagadom a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó katolikus tanítást. Egyrészt semmi ilyesmit nem állítottam. Másrészt ez a komment rávilágított az első szempontra, amit ide szeretnék hozni. Azzal, hogy egy szentségi házasságnak kizárólag az örökérvényűségét hangsúlyozzuk, teológiailag igazat állítunk. Járulékos következményként azonban mindazokban, akiket egy ilyen kötelékben bántalmazás ér, azt is erősítjük, hogy fel se merüljön bennük a kimenekülés gondolata. Pedig még a katolikus egyházjog is ismeri a különválást „ágytól, asztaltól” (Egyházi Törvénykönyv, 1151. kánon), tehát a szétköltözés lehetőségét, amennyiben a házasság szentsége megmarad. Vagyis, egyszerűen fogalmazva,

a házasság felbonthatatlansága nem jelenti azt, hogy mindent tűrni kell. 

Vajon a vallásos házaspároknál más arányban jelenik meg a bántalmazás? A kutatások azt mutatják, hogy a keresztény családok sem immúnisak. Egy, az anglikán egyház által megrendelt felmérés például kimutatta, hogy az abúzussal terhelt keresztény kapcsolatok aránya hasonló az össztársadalmi átlaghoz. Vagyis önmagában a hit nem véd a párkapcsolati erőszaktól. Sőt, a vallásos környezet olyan sajátosságokkal bír, amelyek befolyásolhatják a bántalmazás dinamikáját, nehezítve az áldozat szabadulását. A keresztény tanítás ‒ ha félreértelmezik vagy rossz célra használják ‒ hozzájárulhat ahhoz, hogy az erőszak hosszabb ideig rejtve maradjon, illetve az áldozat ne merjen kilépni a kapcsolatból.

A felbonthatatlanság eszménye, amit a keresztény közösségekben ‒ természetesen ‒ gyakran hangsúlyozunk, nagy arányban gátolhatja az áldozat cselekvőképességét, reménytelenné téve a menekülést. Ha a válás a legnagyobb bűnnek számít, akkor nagy lelkierő kell ahhoz, hogy valaki meg merje lépni, és ezzel akár magára is vonhatja a közösség ítéletét, megvetését. De ehhez még csak nem is kell jogilag elválni. Ismerek olyan esetet, amikor az áldozatot a katolikus közösség egy templomi szertartás keretében kitagadta, miután az illető összeszedte bátorságát, és kilépett mérgező kapcsolatából. A kötelék papíron megmaradt, tehát a katolikus tanítás nem sérült, a közösség mégis megalázó módon vetette ki magából „a bűnöst”.

A nemzetközi szakirodalom szerint az abúzust elszenvedő keresztény nők gyakran vallási nyelvezetet használnak helyzetük magyarázatára. Sokan úgy érzik, hogy a házasság szentsége miatt tűrniük kell, egyfajta kereszthordozásként, ami „az ő osztályrészük” az életben. Hiszen „aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét…”. Egy kutatás rámutatott, hogy számos bántalmazott hívő bibliai történetekkel és vallásos metaforákkal kereste a választ a szenvedésére, és sokan úgy gondolták, hogy ami velük történik, az Isten akarata és próbatétele.

Tegyünk egy próbát: olvassuk el a szeretethimnuszt ebből a szemszögből! Bár Pál apostol nem erre szánta, némelyik vers – ha kiragadva és torz szándékkal használják – bántalmazó kapcsolatokban legitimációként jelenhet meg. „A szeretet mindent eltűr, a szeretet mindent elvisel…” Ha odatesszük azokat a mondatokat is, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik…”, hogy „bocsássatok meg hetvenszer hétszer”, és legfőképpen: az „asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek…”, akkor láthatjuk, hogy Isten igéje nagyon is használható rosszra. Ha egy nő hetente azt hallja, hogy a férj a család feje, a feleségnek pedig engedelmeskednie kell, akkor ha felismeri is a bántalmazást, nehezebben szánja rá magát a kilépésre.

Ráadásul a tapasztalatok szerint tetteik igazolására nemegyszer maguk az elkövetők hivatkoznak vallási alapelvekre. Egy amerikai kutatásban a bántalmazott vallásos nők 24%-a számolt be arról, hogy férjük a „feleség alávetettségét” hangsúlyozó bibliai helyekkel próbálta igazolni erőszakos viselkedését, de magam is tapasztaltam, hogy a bántalmazó számonkérte párja templomban tett esküjét, amikor az elköltözött tőle. A patriarchális teológia tehát a bántalmazók kezében fegyver lehet, az áldozatokat pedig gúzsba kötheti. A vallásos nyelvezet így sokszor normalizálja, legalizálja a szenvedést, így járulva hozzá a bántalmazás eltűréséhez. Már van is szakkifejezés, amit a szakirodalom erre a helyzetre használ: „A keresztény nők megkülönböztetett sebezhetősége”.

Összegezve:

ne áltassuk magunkat, hogy keresztényként minket nem érint a családon belüli erőszak ‒ sőt, bizonyos értelemben a keresztények (nők és férfiak) nagyobb veszélynek vannak kitéve.

Ezért fontos megtanulnunk észrevenni a jeleket. Nemcsak az egyezményes kézjelet, de azokat a néma jeleket is, amelyek közösségeinkben kapcsolati erőszakra utalhatnak. Ilyenek lehetnek a gyakori, megmagyarázhatatlan sérülések, a túlzott visszahúzódás, a félelem jelei a partner közelében, vagy ha valaki elszigetelődik a barátaitól, családjától. A kontroll, a leértékelő beszéd és a döntési szabadság hiánya szintén árulkodó lehet. A legfontosabb: merjünk kérdezni, jelen lenni, és hinni annak, aki bizalmat szavaz nekünk. Mentsük meg az áldozatokat ‒ ne csak a benzinkúton, hanem akár a templompadban is!

Az Ökumenikus Segélyszervezet krízisambulanciája:
06-30-828-2778

NANE segélyvonal:
06-80-505-101

Áldozatsegítő Központ:
06-80-225-225