A Nemzeti Együttműködés Rendszerében elkövetett politikai és gazdasági bűnök súlyát tetézi, hogy a négyciklusnyi kormányzás mély lelki sebeket is ejtett a társadalmon. Lehet-e valódi megbékélés szembesülés, felelősségvállalás, vezeklés, az okozott kárral arányos jóvátétel és valódi, mélyről jövő bocsánatkérés nélkül?
Az elmúlt években számtalan cikkben, posztban elemeztük a magyar társadalom lelkiállapotát. Nem túlzás állítani, hogy ezeréves történelmünk mélyen formálta azt a mentális képet, amit ma magunk körül látunk és magunkon is tapasztalunk. Most, amikor úgy tűnik, korszakváltás jöhet a magyar politikában, érdemes erre a folyamatra a mentális egészség és a közmorál szempontjából is rátekinteni.
Néztem a frissen beiktatott miniszterelnök első parlamenti felszólalását, melyben szokatlanul éles hangon szólította fel az előző rendszert kiszolgáló közjogi méltóságokat az önvizsgálatra, döntéseik következményének vállalására. Túlzás volt? Nem kellett volna? Nem vagyok biztos benne. Április 12-én csendes forradalom, sőt rendszerváltás zajlott a szavazófülkékben. Igazi rendszerváltás pedig nem történhet meg a múlttal történő szembenézés nélkül.
Néhány nappal a választások után a Facebook-oldalamra kitettem egy videót arról, hogy a magyar társadalom szenved: a széthúzástól, a gyűlölködéstől, a közöttünk húzódó mély árkoktól. Azt mondtam benne, hogy
most azok következnek, akik győztes pozícióba kerültek. Rajtuk a sor, hogy békejobbot nyújtsanak a társadalom másik felének.
Ez ugyanis az egyetlen lehetőség arra, hogy megtörjük az átkot, és újra béke legyen Magyarországon.
Sok felháborodott kommentet kaptam. Többen nehezményezték, hogy miért nem szólítom fel szembenézésre, illetve bocsánatkérésre az elmúlt 16 év szereplőit és támogatóit. És ezt értem. Sőt, részben igazat is adok nekik. Mert bár még mindig azt gondolom, hogy rajtunk a sor békejobbot nyújtani, talán előbb a hibák, sőt súlyos bűnök elismeréséről és a bocsánatkérés fontosságáról kellett volna beszélnem. Ebben még inkább megerősödtem, ahogy immár egy hónapja a leköszönt politikai erő prominenseinek megszólalásait figyelem. Szembetűnő a szembesülés és a felelősségvállalás szinte teljes hiánya, a bocsánatkérés elmaradása. A rendszer áldozatainak traumái nincsenek kimondva, nincsenek elismerve. Pedig innen indul minden gyógyulás. A most megszólaló, egykori vezető politikusok a legtöbb esetben ismételgetik a hazugságaikat, és kikérik maguknak, hogy valamit is rosszul csináltak volna. Ha elismernek is valamit, az sokszor nem az, ami valóban traumatizáló volt a társadalom egésze számára.
Naiv voltam, elismerem.
Valami viszont még inkább meglepett. A héten beszélgettem egy barátommal, aki a Fideszre szavazott. Ebben még nem volt semmi meghökkentő, de azon azért elcsodálkoztam, hogy nem értette, honnan ez az elsöprő kormányellenes hangulat, és miért nem látták olyan sokan az általa támogatott párt érdemeit. Ahelyett, hogy számháborúba bonyolódtam volna benzinárról, támogatott lakáshitelekről,
egy régi coaching-eszközhöz nyúltam, és rögtönzött empátiagyakorlattal megpróbáltam érzékenyíteni.
Azt mondtam, egy pillanatra képzelje el, hogy az elmúlt 16 évben nem a kormánypártokat támogatta a szavazatával. Márpedig 2010 és 2026 között egy ellenzéki szavazó tartós pszichés nyomás alatt élt. A folyamatos ellenségkép-gyártás és lejárató kampányok hatására sokakban krónikus feszültség, düh és tehetetlenségérzés alakult ki, miközben a közbeszéd durvulása (dehumanizáló címkézés, megbélyegzés) erősítette a szégyen és a kirekesztettség élményét. Eközben sokan érezték, hogy a hatóságok bunkósbotként működnek az állam kezében, ami állandó bizonytalanságot és éberséget (kvázi „készenléti állapotot”) gerjesztett. Folyamatos egzisztenciális szorongásban élni rettenetesen megterhelő.
Ez a légkör kapcsolati szinten is rombolt: családok, barátságok szakadtak meg, nőtt az elszigeteltség, az öncenzúra és a konfliktuskerülés. Hosszabb távon mindez kiégéshez, politikai apátiához vagy épp radikalizálódáshoz vezethetett. Sokan kerültek olyan lelkiállapotba, amelyben az ember bizalmatlan, és nehezen hisz abban, hogy a hangja valódi hatással bír. Tehetetlenség, szorongás, harag, fájdalom és veszteség. Ezek mind komoly pszichés károkat tudnak okozni. És azokról még nem is beszéltünk, akik
a munkájukat veszítették el egy lájk vagy egy megosztott Facebook-poszt miatt, vagy csak mert kiálltak az alapvető emberi jogaikért.
Miért fontos mindezt leírni? Coaching-helyzetekben újra és újra azt látom: egy kapcsolat addig nem tud gyógyulni, amíg nincs kimondva, ami történt. Amíg nincs nevén nevezve a fájdalom, amíg nincs felelősségvállalás, és az okozott kárral arányos jóvátétel – katolikus kifejezéssel élve: vezeklés. Számtalan esetben dolgoztam olyan párokkal, akiknek a kapcsolatát megcsalás terhelte. Ilyenkor gyakori jelenség a hosszan elhúzódó megbántottság a másik fél részéről, akár a bocsánatkérés után is, ami felőrli a kapcsolatot. Miért jelenik meg? Gyakran azért, mert elégtelen a bocsánatkérés. Ha pedig elégtelen, az majdnem olyan, mintha meg sem történt volna. Ilyen komoly trauma esetén nem elég néhány elnézéskérő félmondat. A kapcsolat csak úgy tud gyógyulni, ha a megcsaló fél komolyan szembenéz a tettével, belátja, hogy mit okozott, valóban sajnálja, elismeri a fájdalmat, mindent megtesz azért, hogy többet ne forduljon elő, és erre komoly ígéretet is tesz.
Az elmúlt hetekben nem láttam ilyesmit sem a Fidesz politikusainak megnyilvánulásaiban, sem az őket támogatók kommentjeiben.
Zéró belátás, zéró szembenézés, zéró ígéret a jóvátételre.
És bár lehetséges a gyógyulás bocsánatkérés nélkül is, az áldozat is képes lehet továbblépni, ez sokkal hosszabb út, és a kapcsolat ilyen esetben gyakran már nem menthető meg. Súlyos dologról beszélünk. Arról, hogy lehet-e még valaha egy ország, egy nemzet ez a társadalom. Április 12-én nemcsak történelmi lépést tettünk, hanem történelmi felelősséget is vettünk a nyakunkba. Gyerekeink és unokáink a mi tetteink következményével fognak együtt élni.
Papként a gyóntatásban volt alkalmam tisztán látni ugyanezt a különbséget. Voltak, akik rutinszerűen, felszínesen „letudták” a bűnbánatot, és voltak, akik valóban szembesültek azzal, amit tettek. A kettő között ég és föld a különbség. És csak az egyik hozza el a kiengesztelődést, majd a gyógyulást.
A bocsánatkérés elmaradása nem új jelenség Magyarországon. Számtalan traumát hordozunk, amivel kapcsolatban az elkövető elmulasztotta a legalapvetőbb kötelességét. Persze lehet, hogy azért, mert nem tartja bűnnek, ami történt, ami csak továbbsúlyosbítja a helyzetet. Egykori katolikus papként döbbenten figyeltem, hogy a Fidesz-KDNP propagandája – a papok és a püspökök szótlan vagy épp támogató segédkezése mellett – hogyan őrölte fel a hívek erkölcsi érzékét. Hiába tanítottuk meg a hittanórán, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és nem lehet rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon (még azzal az indokkal sem, hogy bár a gyűlöletpropaganda valóban problémás, szükség van rá, mert különben „visszajönnek azok”),
számtalan kereszténynek nem okozott gondot fehérre mosni a kormány bűneit.
Mindig kimagyaráztuk az elkövetett vétkeket, hogy ne kelljen a bocsánatkérés kellemetlen kötelességét teljesíteni. És itt nem csak 2006-ra gondolok, ami egy nemzedéknek égett be a lelkébe őszödi beszédestül, gumilövedékestül. Nem volt valódi szembenézés 1989-ben, de 1945 és 1848 után sem. És évszázadokra visszamenően sorolhatnánk azokat a traumákat, amelyek elvarratlan szálként maradtak velünk. Sosem fogunk kigyógyulni, ha most ugyanezt tesszük. Nem véletlenül lehetett politikai tőkét kovácsolni az őszödi beszédből annak elhangzása után még 15 évvel is, lásd a 2021-es Elk*rtuk című filmet.
Egy társadalom nem attól lesz egészséges, hogy elfelejti a múltját, hanem attól, hogy képes szembenézni vele. Hogy kimondjuk, ki a tettes, ki az áldozat, és néven nevezzük a traumát. A NER legnagyobb bűne nem gazdasági jellegű – bár az sem kicsi –, hanem lelki természetű. Az ellopott pénzt vissza lehet venni. A trauma gyógyulása azonban sokkal nehezebb. Az elkövető legalapvetőbb kötelessége segíteni ezt a folyamatot. Itt hát az idő minden érintettnek mélységesen magába szállni, igazi lelkiismeret-vizsgálatot tartani, és bocsánatot kérni! Nem felszínesen, nem relativizálva az elkövetett tettek súlyát, hanem azzal a mély megrendültséggel, ami elengedhetetlenül szükséges a nemzet újraegyesítéséhez.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Attól tartok nem fognak bocsánatot kérni,még felszínesen sem.Azérr,mert az az arrogancia és pökhendi,gőgös viselkedés,amit az elmúlt 16 évben tanúsítittak nehezen leküzdhető.Ehhez idő kell,illetve egy új szemléletü,valóban keresztény Fidesz vezetés.