Hogyan indíthat el megtérési hullámot 2026-ban egy francia film?

Mi köti össze a drogkereskedelemből élő utcagyereket a focistalánnyal, a marakodó házaspárral, egy 350 éve élt apácával és egy magatehetetlen fiúval? Elmondják ők maguk a Sacré Coeur (Szent Szív) című francia filmben, amely május végén megérkezett Magyarországra.

A rétegfilmnél is rétegebb, de inkább hardcore katolikus mozi – gondolhatnánk a múlt tapasztalatai alapján a Sacré Coeur című francia filmről. Mert hogyan is lehetne a szélesebb közönség számára érdekes egy XVII. századi történet az apácáról, aki jelenéseket látott, és egy furcsa szervi elváltozást hordozott a testében élete végéig? Például úgy, hogy

a film főszereplőjének élettörténete csak egy a nyolc párhuzamos, azonos forrású élettörténet között.

Ez a Sacré Coeur alkotóinak „nagy találmánya”. Nem giccses játékfilmet forgattak a hosszan, fájdalmasan vagy koncentrálón égbe néző Szent Margit Mária nővérről, de nem is egy narrátor mondja el a levéltári forrásokból és innen-onnan összekapirgált tudnivalókat, tartva egy „kéthittanórás”, végigalvós előadást.

Szent Margit Mária a mai Franciaország területén élt, és a beszámolók szerint egy alkalommal, amikor a kápolnában imádkozott, megjelent neki Jézus, sőt a szó szoros értelmében beléhelyezte a szívét. Ekkortól fogva a nővérnek két éven át rendszeres jelenései voltak a kápolnában, a szíve táján pedig folyamatosan lángoló forróságot érzett. Lelkipásztori tanácsra minden élményét lejegyezte, története így maradt fenn. A filmben Margit Mária bemutatása kimerül ennyiben, és később alakja csak pillanatokra tér vissza.

Innen kezdve hétköznapi emberek következnek, akik a maguk történetét elmesélve a nézőket arra sarkallják, hogy ők is elmondják a sajátjukat, vagy legalább végiggondolják, hol tartanak „az úton”.

A mozi legnagyobb erénye ez: „dokumentumabb a dokumentumnál”, vagyis saját tapasztalás.

A Jézus Szíve-kultuszról pedig egyházi személyek adnak teológiai útmutatást, de ami belőle a mindennapi életre vonatkozik, arról beszél

⧫ egy izomsorvadásos betegségben szenvedő legény,

⧫ egy focistalány, aki az ateisták minden vicces miseélményét – kényszerrésztvevőként – rendkívül szórakoztatóan vonultatja fel („A mise egy pontján arra gondoltam, mikor lesz már vége!”),

⧫ egy apa, és így támpont nélkül felnőtt, szintén mélységesen önironikus zenekari zenész,

Hirdetés

⧫ a hétköznapokban egymást maró, egyenlőtlen viszonyából szabadulni nehezen tudó házaspár,

⧫ egy, a drogkereskedőségig züllött utcagyerek, akinek kényelmetlen „munka közben” elhessegetni maga mellől az arra sétáló apácákat,

⧫ a világháborút megjárt kőkemény katona, aki hazatérte után „hithű ateistaként” is a vallásos festészet művészévé válik,

⧫ a II. János Pál pápa halála másnapján bolhapiacon ténfergő salvadori családanya.

Mindannyian ájtatoskodás és manírok nélkül mondják el megtérésük történetét, erős hangsúlyt helyezve arra, hogy honnan indultak. Ettől lesz személyes film a Sacré Coeur. Meg attól, hogy az átlagember, de talán még az átlagos hívő számára is nehezen befogadható „Jézus Szíve-kultusz” tudnivalóit még a megszólaló egyházi személyek sem érthetetlen, fellegekből hangzó dörgedelmeken keresztül mutatják be, hanem szinte maguk is egy-egy „megtérővé” lényegülnek át a maguk története közben, akik – hozzánk hasonlóan – nem reverendában születtek.

A Jézus Szíve-titokkal kapcsolatban a film több csodát is bemutat. A végén egy kis kapun át mégis nyitva marad a kérdés, hogy mennyire hihető mindaz, ami Szent Margit Máriával történt; az alkotók nem rejtik véka alá, hogy környezete a hétköznapi reakcióról feljegyezte: gyakran tűnik úgy, hogy az apáca túlzásokba esik. Hogy mennyire nincs „megtéréskényszer” a film megtekintése után sem, arra több tanúságtevő is ráerősít, például azzal, hogy meghatározó vallásos élményeik alkalmával feltették maguknak a kérdést: „Én most normális vagyok?”; „Nem ciki a templomban valami fénylő izét nézni?” Felszabadító ereje van egy deklaráltan vallásos filmben ilyen profán kifejezéseket használni; az alkotás így találhatja meg az utat mindazok felé, akik a megtérés útján nem tartanak sehol, vagy éppen ellentétes irányban közlekednek rajta. Vagyis bármelyikünk felé.

* * *

A Sacré Coeurrel kapcsolatban az interneten találkozni olyan állításokkal, hogy Franciaországban „betiltották”, és sokan ebből mindjárt keresztényüldözésre következtettek. A valóságban annyi történt, hogy tavaly Marseille polgármestere lemondta a Sacré Coeur vetítését egy köztulajdonban lévő helyszínen, mondván, az alkotás bemutatása azon a helyen ellentétben áll Franciaország deklarált szekularizmusával.