Hogyan léphetne „extrém párbeszédre” fideszes és tiszás?

A választások utáni helyzetben nyílhat-e tér az egész társadalmat gyógyító párbeszédre, és milyen szerepe lehet ebben a közösségeknek? Hogyan érthetne szót fideszes a tiszással, keresztény a nem hívővel? És mire figyelmeztette a keresztényeket 90 éve egy zsidó származású magyar szociológus?

A szerző kommunikációkutató, a Sophia University Institute oktatója

A jubileumi 2000-es évben az akkori Fidesz-kormány tízmillió forintot biztosított egy Keresztény Ifjúsági Találkozó (KIT) megszervezéséhez. A történelmi egyházak képviselőiből operatív közösség alakult a program kidolgozására és a szervezési feladatok ellátására. Itt találkoztam először Tarr Zoltánnal, aki abban az időben a református egyház ifjúsági referense volt.

Az induláskor fontosnak tartottuk, hogy kimondjuk: mi itt elsősorban Jézus tanítványai szeretnénk lenni. Az új parancsolat (Jn 13,34) szellemében akarjuk végezni a munkánkat, és a kölcsönös szeretet megélése fontosabb minden egyébnél. Jól emlékszem az ünnepélyes pillanatra, amikor megígértük, hogy oda fogunk figyelni egymásra, és nem hátrálunk ki az együttműködésből akkor sem, amikor nehéz lesz, vagy a vállalásunk esetleg holtpontra jut.

Számos kreatív ötlet született a közös gondolkodásból. A kiinduló elképzelés az volt, hogy a részvételi helyeket az egyházak között százalékos arányban osszuk szét. Ehelyett azt javasoltuk, hogy minden résztvevő hozzon magával egy társat egy másik egyházi közösségből:

a katolikus hívjon meg egy reformátust, evangélikust vagy baptistát, és fordítva.

Sok településen ebben a szellemben teltek meg a buszok. 

Voltak olyan pillanatok is, amikor elakadtunk. Kezdetben lelkesedést váltott ki, hogy záróakkordként legyen fáklyás felvonulás a Városligetben, ahol a menet kereszt alakúra formálódik, amelyet majd helikopterről közvetít a televízió. Tarr Zoli megjegyezte, hogy ezzel a református egyháznak gondja van, mert számukra a kereszt történelmileg terhelt szimbólum. Belém vésődött az a pillanat, amikor csendben meghallgattuk, és az egyöntetű reakció az volt, hogy keressünk egy másik hatásos, tanúságtevő látványelemet. Zoli viszont azt mondta, várjunk, előbb megbeszéli a presbitériummal. Egy hét múlva azzal tért vissza, hogy megvitatták, és legyen a kereszt, mert fontos az egység.

Ezek az emlékeim törtek felszínre, amikor Zoli a Tisza Párt alelnöke és európai parlamenti delegációjának vezetője lett. Amikor pedig a társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszteri szék várományosa lett, az jutott eszembe, hogy milyen keresztény közösségi tapasztalat áll mögötte. Reménységgel tölt el, hogy a Tisza-kormány kiemelt figyelmet szentel a társadalmi kohéziónak, a nemzeti összefogásnak, a magyar–magyar barátságnak. Ezt mutatja az is, hogy Radnai Márk, a Tisza másik alelnöke az emberséges és működő Magyarországért felelős kormánybiztos lehet.

Párbeszéd a béke érdekében

A 2000-ben megélt ökumenikus élmény mintegy prófétai jel számomra, hogy a keresztény közösségek kovász lehetnek a társadalom gyógyulásában és megújulásában. Ehhez azonban tudatosság, eltökéltség és bátorság kell. A feladat ugyanis embert próbáló, és valószínűleg hosszú fejlődési út áll előttünk. Nemcsak a társadalom megosztottságával és mentális állapotával kell szembenéznünk, hanem azzal is, hogy az európai típusú demokráciák szinte mindenütt válságban vannak, erősen polarizáltak, és

Hirdetés

a politikai hovatartozás erősebb identitásképző elem, mint a keresztény életfelfogás vagy a nemzeti azonosságtudat.

A keresztény közösségek, és sok esetben a családok is megosztottak. Felelős gondolkodók, közügyekért elkötelezett politikusok és egyházi vezetők a párbeszéd fontosságát hangsúlyozzák, számos gyümölcsöző kezdeményezés után azonban a dialógus több tekintetben is problémássá vált. A diplomáciában az erő kommunikációja vette át a szerepet, az alapvető keresztény értékek mélyebb kifejtése helyett pedig a lelkiismeretek háborúja vagy a kultúrharc került előtérbe. 

Az egyházaknak azonban a béke és a testvériség terének, a remény házának kellene lenniük, a találkozás, a meghallgatás és a társas barátság stílusát kellene képviselniük. Napjainkban azonban „extrém párbeszédre” van szükség ehhez, ahogy Maria Voce, a Fokoláre mozgalom korábbi elnöke hangsúlyozta, arra utalva, hogy a manapság divatos extrém sportok művelői rendkívüli kihívásokkal néznek szembe. 

Ez a párbeszéd nem csak a politikusok ügye. Szellemének át kell járnia a társadalmat, és ehhez olyan alulról jövő kezdeményezésekre van szükség, ahol a párbeszédet a plébániákon, a keresztény megújulási mozgalmakban, az egyházi szociális munkában és más közösségekben is gyakorolják. Ebben a szemléletben a társadalom közösségek hálózata, és ezek mindegyikében a párbeszéd lehetne az alapvető életstílus, függetlenül attól, hogy keresztény ihletésű vagy az együttműködésre más alapról induló csoportosulások.

Vajon ez csupán álom? Képesek leszünk erre? Érdemes önvizsgálatot tartanunk, amely megóv a puszta lelkesedésen alapuló optimizmustól, vagy épp az ellenkezőjétől, és segítségünkre lehet abban, hogy a valóság talajáról induljunk, megfelelően felkészülve cselekedjünk.

Önvizsgálat és megújulás

Induljunk ki onnan, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia már 1996-ban megjelentetett egy körlevelet „Igazságosabb és testvériesebb világot!” címmel. A dokumentum a keresztény értékrenden alapuló összefogást szorgalmazta a társadalmi problémák megoldása érdekében, s társadalmi igazságosságra, szolidaritásra és erkölcsi megújulásra buzdított.

Az 1989-es rendszerváltozás utáni években számos kezdeményezés indult útjára keresztény körökben a párbeszédkultúra meghonosításáért. A jezsuiták megnyitották a Párbeszéd Házát, de utalhatunk a Magyar Pax Romana „Lehet-e?” fórumára is, amely a felelős, párbeszédre törekvő keresztény jelenlétet hangsúlyozta a társadalomban. Nem lehet célunk itt annak a számos próbálkozásnak a feltérképezése, amelyek nemcsak a keresztény egyházak, hanem a zsidó közösségek részéről is láthatóvá váltak. Utalhatunk azonban a Gólem Színház által kezdeményezett párbeszédre, amely a magyar zsidók közös nyilatkozata körül bontakozott ki, és amelyben szolidaritásukat fejezik ki az izraeli–palesztin konfliktus minden érintettjével.

Az előttünk álló kihívás nagyságára éppen egy zsidó származású magyar szociológus, Mannheim Károly hívta fel a figyelmet kilencven évvel ezelőtt, amikor a Diagnosis of Our Time: Wartime Essays of a Sociologist című könyvében felhívást intézett a keresztény gondolkodókhoz. Azt állította, hogy a keresztény szeretet megélése a primer társadalmi csoportokban – családban, plébániákon, közösségekben stb. – lehetséges, ahol az emberek személyesen ismerik egymást, de

a kereszténység az évszázadok során kudarcot vallott abban, hogy a kölcsönös szeretet parancsát makroviszonyokra is alkalmazza.

Mannheim szerint a keresztényeknek arra kellene megoldást javasolniuk, hogy miként lehetséges a szélesebb társadalmi körökben a kölcsönös szereteten alapuló összefogás, és hogyan lehet erre intézményeket építeni.

Ehhez a kihíváshoz hozzátehetjük, hogy napjainkban gyakran a személyes kapcsolatokon alapuló közösségek sem képesek a kölcsönös szeretet megélésére, és megosztottak, főként a politikai hovatartozás alapján.

Megújulásra van tehát szükségünk, amelynek elsősorban van egy lelki oldala: ez segít, hogy konfliktusainkat az evangélium szellemében kezeljük. Ehhez járulhat a világiak fokozott felelősségvállalása és az ezzel járó aktivitás a párbeszéd előmozdítása érdekében. Végül pedig nagy szükség van egy olyan teológiára, amely segíti ezeket a folyamatokat, valamint az antropológiában, a pszichológiában és az evolúciós tudományokban jártas szakértőkre, akik támogatják ezt a fejlődést.

Közösségi lelkiség

Szent II. János Pál megfogalmazta, hogy az új évezredben közösségi lelkiségre van szükségünk: „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, amellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben…” (Novo millennio ineunte, 43). A II. Vatikáni Zsinat nyomán Szent VI. Pál pápa a párbeszédben jelölte meg az egyház útját, mind belső élete, mind a világgal való kapcsolata terén. Ferenc pápa ennek szellemében indította útjára a szinodális folyamatot, benne a „lélekben való beszélgetés” gyakorlatával, amely közös tanácskozásra hív mindenkit az egyházért és a világért való közös felelősségvállalás érdekében.

XIV. Leó is a párbeszéd témáját helyezte tanítása középpontjába. Számára a párbeszéd nem csupán diplomáciai eszköz, hanem a béke építésének alapvető módja a népek között, a vallások közötti megértés elősegítésére és a konfliktusok erőszak nélküli kezelésére. Gyakran emlékeztet arra, hogy a párbeszédhez hiteles meghallgatásra van szükség, nem pusztán az álláspont érvényesítésének vágyára. A párbeszéd csak akkor lehetséges, ha alázat, igazság és nyitottság van mások iránt.

Igazság és szeretet

Sok keresztény bizalmatlanul tekint a párbeszédre, mert attól tart, hogy az eltérő nézetekkel való találkozás megingathatja bizonyosságait. Valóban létezik feszültség két, látszólag egymásnak ellentmondó evangéliumi érték között: az igazság iránti hűség és a nyitottság mindazok felé, akik nem az evangélium talaján állnak.

A párbeszéd azonban nem az igazság feladását jelenti, hanem annak fokozatos kibontakozását – egy olyan úton, amely nem mentes a nehézségektől és a kockázatoktól.

XIV. Leó a „kapcsolatok demokráciájáról” beszél, és arra hív, hogy új együttműködési formákat alakítsunk ki, amelyek képesek túllépni az ideológiai megosztottságokon: „Alkossunk olyan átfogó víziókat, amelyek tiszteletben tartják a sokféleséget anélkül, hogy zűrzavarba esnénk, és keresik az igazságot anélkül, hogy félnénk a párbeszédtől.”

Feladatunk tehát az, hogy rátaláljunk arra a szeretetre, amely igazság, és arra az igazságra, amely szeretet. És hogy felismerjük: ebben a dinamikában a szeretetnek elsőbbsége van.

Politikai közösség – keresztény közösség

Ha reménnyel tekintünk az új kormány közösségközpontú szemléletére, akkor erre partneri módon kell válaszolnunk. Ehhez szükség van olyan fórumokra, ahol a közösségek kapcsolódhatnak egymáshoz, s megoszthatják a párbeszéd és az együttműködés tapasztalatait. Ugyanakkor elengedhetetlen az erős értelmiségi háttér is, amelyben teológusok és világi szakemberek együtt dolgoznak ennek a folyamatnak a támogatásán.

Fontos azonban látnunk a hasonlóságokat és a különbségeket a politikai és az egyházi közösségépítés között. XIV. Leó a béke kapcsán többször hangsúlyozta: az Egyház küldetése az evangélium hirdetése és megélése, nem pedig politikai megoldások kidolgozása. Hasonló módon gondolkodhatunk a közösségekről is.

Az új kormány várhatóan nagy hangsúlyt fektet majd az állampolgári részvétel erősítésére és a részvételi demokrácia formáinak fejlesztésére. Elképzelhető, hogy új lendületet kapnak a közösségi kezdeményezések is. Fontos, hogy keresztényként – lelkiismeretünk szerint és lehetőségeinkhez mérten – részt vegyünk ezekben. Ugyanakkor a keresztény közösség ennél mélyebb és alapvetőbb valóság: olyan tér, ahol különböző politikai nézeteket valló emberek is találkozhatnak.

Itt találkozhat és barátkozhat egymással fideszes és tiszás,

itt megtanulhatnak termékeny párbeszédet folytatni a közjó érdekében, és innen fakadhat az az egységélmény, amelyet a közösség tagjai továbbvihetnek saját politikai platformjaikra.

A fentiekben talán érzékeltetni tudtam, hogy mekkora kihívás előtt állunk. A Keresztény Ifjúsági Találkozó élménye viszont reménységgel tölt el, hogy a párbeszéden alapuló közösségek képezhetik társadalmunk szövetét. A választások után több helyről is hallottam, hogy a közösség tagjai elkezdtek olyan témákról beszélni, amelyeket korábban a békesség megőrzése érdekében kerültek. Most viszont elmesélték egymásnak, hogy kire szavaztak és milyen megfontolásból. Nem vitatkoztak, hanem próbálták mélyebben megérteni egymást.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy történelmi feladat előtt állunk: határozott lépéseket tehetnünk egy igazságosabb és testvéribb Magyarország megvalósítása felé. Vajon hazánk lehetne-e az árkokon túllépő „extrém párbeszéd” laboratóriuma?