Hogyan tovább (egyházi) oktatás? Megfontolások a rendszer megújításáról

Hogyan lehetne méltányosabban, különbségtétel nélkül finanszírozni az egyházi és az állami iskolákat, illetve milyen területen kellene átláthatóbbá tenni a felekezetek gazdálkodását? Milyen szerepük van a keresztény intézményeknek a szegregáció fenntartásában, illetve vissza kellene-e állítani a körzetesítést? Pedagógiai szakértő vendégszerzőnk programadó javaslatai tíz pontban.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem főiskolai tanára

„Gyerünk, gyerekek – egy ország Veletek!”
(szurkolói rigmus)

Aligha van a magyar közoktatásban/köznevelésben érintett szakember, aki az elmúlt időszakban ne gondolta volna végig, hogy egy strukturális átalakítás kapcsán mi mindenben változtatna az oktatási rendszeren. Magam – aki pályám első szakaszában önkormányzati iskola tanáraként, majd igazgatójaként, később egyházi fenntartású pedagógiai-szakmai szolgáltató intézet szakértőjeként és vezetőjeként, a felsőfokú pedagógusképzés oktatójaként és kutatóként tevékenykedem – sem vagyok kivétel ez alól. Ismereteim korlátozottak, bár az oktatási rendszerre való rálátásom többrétű, messze nem teljes körű, tapasztalataim nem reprezentatívak, mégis igyekszem megfogalmazni azokat a váradalmakat és javaslatokat, melyek az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján megfogalmazódtak bennem. A szerkesztőség kérésére, terjedelmi okokból elsősorban az egyházi nevelés-oktatás sajátosságaira fókuszálok. Felvetéseim kizárólag saját meglátásaim, semmiben nem tekinthetők sem jelenlegi, sem egykori munkahelyeim, illetve azok fenntartóinak álláspontjának vagy javaslatainak.

1.
Közoktatási/köznevelési feladatok ellátása, beiskolázási körzetek

Az állami intézményfenntartás csapdája, hogy az államnak ott is biztosítania kell a közoktatási/köznevelési feladatellátást, ahol ez nem rentábilis. Sok esetben azért nem, mert egy-egy településen a tankötelezettek többsége a nem állami (jellemzően egyházi) intézménybe jár, így az állami/önkormányzati iskola/óvoda nagyrészt kihasználatlanul, romló infrastrukturális körülmények között, csökkenő csoportlétszámokkal – és egyre veszteségesebben – kénytelen működni. Ráadásul sok esetben az egyházi intézményfenntartó csak részlegesen veszi át a közfeladatot, például a körzetes kötelezettséget nem vagy csak töredékesen érvényesíti a beiskolázásban.

Ez egyszersmind a szegregációs tendenciák melegágya is.

Másutt az önkormányzat azért adta egyházi kézbe az intézményét, mert így tudta megmenteni a bezárástól, ezzel viszont számos településen az egyedül elérhető iskolalehetőség az egyházi lett. Ezeken a helyeken sokszor a falvak közötti utaztatás a szegregáció eszköze, és nem a szabad iskolaválasztás, hanem a „szabad iskolaelhagyás” joga érvényesül.

Bár nem közvetlenül tartozik az egyházi intézményfenntartáshoz, érdemes lenne megfontolni az általános érvényű körzetes beóvodázás/beiskolázás visszavezetését. A Kádár-rendszerben megszokott lakcím szerinti körzetesítést annyiban látom enyhítendőnek, hogy kb. kerületi/járási szinten létre lehetne hozni a kötelező oktatási közfeladat-ellátást szolgáló intézmények hálózatát, melyek közül képzési profil, helyi tanterv, oktatási kínálat alapján választhatnának az iskolahasználók, ügyelve a helyi társadalmi szociokulturális arányok egyenletes leképeződésére az egyes intézményekben. Ezen elvek gyakorlati érvényesítésére és kijátszásuk megakadályozására a helyi szintű oktatásirányítást fel kellene hatalmazni a gyermekek, tanulók életvitelszerű tartózkodási helyének szúrópróbaszerű ellenőrzésére.

2.
Tankötelezettség

A tankötelezettség kapcsán szimbólumerejű gesztusnak tartom a 18 évig tartó tankötelezettség visszaállítását. Ez ugyanakkor kontraproduktív mindaddig, amíg széleskörűen ki nem alakulnak az iskolahálózatban az alternatív tanulási utakat kínáló, államilag finanszírozott és minden tanköteles számára elérhető intézmények, amelyek megoldást jelentenek a beilleszkedési, magatartási okból és/vagy eltérő tanulási képességeik miatt lemorzsolódó gyermekeknek. Ezen tankötelesek számára olyan segítő intézményhálózatot kell kialakítani, amelyből a kimeneti (mérési) pontokon újból és újból meg kell próbálni a tanulók visszaintegrálását a többségi oktatásba. Ez a „kimaradók számára létrehozott speciális pedagógiai műhely, iskola, amely vállalja ezeknek a tanulóknak a kis létszámú osztályokban, speciálisan felkészített – és kellően megfizetett – pedagógusokkal való fejlesztését, végső soron újraintegrálását a hagyományos iskolarendszerbe.

Hangsúlyosan le kell szögezni: nem etnikai alapon, nem kisegítő iskolákba, nem gettókba kell küldeni őket,

s számukat is csak a pedagógusi lelkiismeret által elviselhetőre (vagyis: minimálisra) kell csökkenteni. Ez a műhelyiskola tehát nem zsákutca, hanem szervizút lehetne a klasszikus iskola mellett, ahol kereszteződések sűrű hálózatában lehetne újra meg újra megpróbálni a presztízsveszteség és lelki sérülés nélküli visszasorolást.” [1] Ebben a feladatban az egyházi intézményfenntartóknak – már csak társadalmi küldetésük miatt is – az eddiginél hangsúlyosabb szerepet kellene vállalniuk.

Hirdetés

3.
Iskolaszerkezet

Tekintve, hogy az egyházi fenntartású oktatási hálózatokban jellemzően felülreprezentáltak a hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumok, érdemes végiggondolnunk az oktatási szerkezetet is. Álláspontom szerint abszurd, hogy egy országon belül az alkotmányos tankötelezettség olyan diverz módon teljesíthető, mint ahogy Magyarországon megtörténhet. Az államnak világosan meg kellene határoznia az általánosan jellemző iskolaszerkezetet: itt terjedelmi okokból nem kifejtett megfontolások alapján

én a hatosztályos alapiskolai és a hatosztályos középiskolai képzést preferálom.

Ez a megoldás természetesen nyitva hagyja a kaput a 6+6-os rendszerben szervezett 12 évfolyamos iskolák előtt is. A középiskolai képzésben lehetőséget kell adni a menet közbeni korrekcióra, vagyis a szakképzési, technikumi és gimnáziumi jellegű képzések közötti átjárhatóságra, a hálózatosodó középfokú képzési rendszer kialakítására.

4.
Fenntartói szerkezet

Bár a központosított állami oktatásirányítás jelenlegi modelljét tévútnak tartom, nem gondolom, hogy a fenntartói struktúrát vissza kellene/lehetne alakítani a 2013-at megelőző önkormányzati rendszerré.

Az oktatás színvonala ugyanis nem válhat újra a helyi önkormányzat anyagi teherbírásának vagy szakmai felkészültségének függvényévé.

Ki kell mondanunk, hogy a köznevelés/közoktatás stratégiai irányításának feladata és felelőssége a mindenkori törvényhozó és végrehajtó hatalomé, ebből következnek az egységesen érvényes financiális szabályok, illetve a lokálisan különböző szakmai irányítói feladatok. Előbbiek a központi irányítás, utóbbiak a fenntartók feladatkörébe tartoznak.

Az állami intézmények esetében a fenntartói feladatokat az 1. pontban említett helyi hálózatonként kellene megszervezni, a nem állami fenntartói struktúra kialakításába az államnak nincs beleszólása. (Egyházi fenntartó esetén ez lehet központi, egyházkerületi, egyházmegyei, egyházközségi, szerzetesrendi vagy más szerveződésű). A fenntartói és a szakmai irányításba minden fenntartó esetén be kellene vonni az érdekelt feleket (helyi közösségek, szülők, pedagógusok, gyermekvédelem stb.) egy világos és nagy hatáskörű, a társadalmi kontroll szerepét ellátni képes óvodaszéki/iskolaszéki jellegű testület (board) létrehozásával.

5.
Szektorsemleges finanszírozás

Nehezen (vagy talán sehogy sem) indokolható a jelenlegi különbségtétel a bevett egyházi és más, nem állami intézményfenntartók finanszírozásában. Az állam nem tehet(ne) különbséget a közfeladat-átvállalás szempontjából a különböző fenntartók között.

A Horn-kormány által aláírt 1997-es vatikáni megállapodás feltételrendszerét álláspontom szerint ki kellene terjeszteni minden, nem állami fenntartású intézményre.

Fontos lenne, hogy a bér, a rezsi, a szakmai költségek stb. beépüljenek a normatívába, ezáltal a ráfordítások transzparensen összehasonlíthatók legyenek. Ez legalább annyira érdeke és garanciája az egyházi intézményfenntartóknak, mint a más szektorban tevékenykedőknek.

A szektorsemlegesség ugyanakkor nem jelent világnézeti semlegességet. Nincs semleges világnézet: a gondolkodó ember okszerűen gondol valamit a világról, a létezés céljáról és értelméről, a társadalmat összetartó erkölcsi princípiumokról. Semmilyen nevelés nem képzelhető el végiggondolt és definiált világ- és emberkép nélkül. A nemzeti szintű tartalmi szabályozásnak meg kellene határoznia azokat a konszenzuális értékeket, amelyek a köznevelés/közoktatás teljes spektrumán elvártak. Lehetőséget kellene biztosítani minden fenntartónak, intézménynek és pedagógusnak, hogy ezen alapértékek tiszteletben tartásával, mások véleményének, világnézetének elfogadása, ismerete és objektív ismertetése mellett megélje és megvallja saját értékpreferenciáit, valamint alkotó beszélgetések, akár viták ösztönzésével növendékeit is erre biztassa.

6.
Kétszintű állami támogatás

Az egyházi, az alapítványi és a magánintézmények állami támogatásában véleményem szerint kétszintű szabályozásra lenne szükség. Az állami ráfordítás szempontjából magasabb támogatás azokat a fenntartókat illetné meg, amelyek teljeskörűen vállalják át az állam közoktatási/köznevelési közfeladatát. Tehát az állami szabályoknak megfelelő kötelező beiskolázási körzettel rendelkeznek (lásd 1. pont), a beiratkozás során nem érvényesíthetnek kizárólagos világnézeti szempontokat, biztosítják a tanulók számára a meggyőződésüknek megfelelő hit- és erkölcstan/etika oktatást stb. Ma is sok ilyen intézményt tartanak fenn az egyházak, és számos jó példát ismerünk ezen iskolák keresztény/keresztyén lelkületben gyökerező pedagógiai eredményeire, társadalmi felelősségvállalására, jó értelemben vett missziós tevékenységére.

Ugyanakkor éppen a világnézetnek megfelelő oktatáshoz való jog nemzetközi és hazai jogi garanciái miatt az állam nem akadályozhatja egyházi (vagy bármilyen más, nem állami) óvoda/iskola alapítását akkor sem, ha az a fenti kötelezettségeket nem vagy csak részlegesen vállalja át tőle. (Például felvételi követelményként fogalmazza meg a keresztséget, az adott felekezetű egyháztagságot, esetleg gyülekezeti tagságot). Ezen intézmények számára is jár költségvetési támogatás, hiszen az állampolgárok egy része itt teljesíti a tankötelezettségét, ezáltal az intézmény tehermentesíti az államot.

Nem tartanám ugyanakkor igazságtalannak, ha az ilyen intézmények finanszírozása némileg alatta maradna a teljes körű feladatátvállalással terhelt intézményekének.

Ezen intézmények fenntartása ugyanis nem elsősorban az állam szándéka, hanem a fenntartó egyház (alapítvány, egyesület, magánszemély stb.) vállalása.

A rejtett szegregáció megelőzéseként fontos, hogy ezen intézményeket az állam ne csak közoktatás-szakmailag és gazdaságilag ellenőrizze, hanem azt is vizsgálja és tartassa be, hogy az intézmény a maga által meghatározott felvételi követelmények alapján rekrutálja-e a gyermekeket, tanulókat, mindenki számára egységesen írja-e elő a felvételi követelményeket.

Az alapvető kérdés tehát az, hogy mi a szerepe az államnak az egyházi iskola támogatásában. Pontosabban: ez támogatás, vagy a feladat átvállalásának ellentételezése? Ha ez utóbbi – és szerintem az –, akkor annak arányában várható el, amennyi feladatot az egyházi fenntartó az államtól átvállal. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szülőnek kell fizetnie a különbözetet, hiszen azt fedezhetné a számos más bevételi és támogatási formában részesülő egyház, amelynek ez – a missziós szempontokon túl – „befektetés”, hiszen a jövő gyülekezetét, egyházfenntartói járulékfizetőit, az egyházi intézmények munkatársait neveli ki. Természetesen ugyanezen kétszintű állami finanszírozás vonatkozna az alapítványi és a magánfenntartású intézményekre is.

7.
Költségvetési átláthatóság

Sokszor hallottam, de nem tudom osztani azokat a tendenciózus – és csak látszólag tényszerű – megállapításokat, miszerint a bevett egyházi iskolák az államiak költségvetésének többszöröséből gazdálkodhatnak. Ezek a politikailag motivált tévhitek adatalapúan cáfolhatók [2], és efféle aránytalanságnak a jövőben sincs létjogosultsága. Egyik irányban sem, sőt az egyenlőséget ki kellene terjeszteni a nem bevett egyházi, alapítványi és magániskolákra is (lásd 5. pont).

Ugyanakkor legalább ilyen fontosnak tartom az egyházi (alapítványi, magán-) fenntartású intézmények teljes gazdálkodási átláthatóságát.

Közfeladat-ellátás és -finanszírozás kapcsán nem elfogadható, hogy „az egyház intézményrendszerét követő saját finanszírozási és intézményi formáktól függ a költségvetések nyilvánossága és a gazdálkodás ellenőrizhetősége. (…) A pénzügyi beszámolók nyilvánosságra hozatala az egyházi döntéshozó saját belső szabályozásán múlik. Mivel erre vonatkozó jogszabályi kötelezettségük nincs, így ezt általában nem is vállalják az egyházak.” [3]

Jogos igénye az államnak (az adófizetőknek), hogy az oktatásfinanszírozás keretében az egyházi fenntartóknak átengedett forrásokat egyértelműen és kizárólag a köznevelési/közoktatási közfeladatokra lehessen fordítani. Ezzel nem azt mondom, hogy a hitételi tevékenységet ne lehetne – sőt, ne kellene – államilag dotálni, mindössze a két terület markáns és átlátható különválasztását szorgalmazom.

8.
Tartalmi kérdések

A mérvadó hazai és nemzetközi szakirodalomban konszenzus van arról, hogy a részleteiben előíró alaptantervi szabályozás helyett a helyi autonómiára alapuló kimeneti szabályozás a célravezetőbb. Az állam szabályozási feladata az időszakos kimeneti követelmények megfogalmazása és ellenőrzése. A szabályozási ciklusokon belüli tartalmi, időbeosztási, taneszközhasználati és módszertani kérdésekben

az intézményeknek minden eddiginél nagyobb szabadságot kellene kapniuk.

Az intézmények közötti átjárhatóság miatt a törzstantárgyak (érettségi tárgyak) tekintetében ezeket a kimeneti/ellenőrzési pontokat érdemes legfeljebb két évben meghatározni. A művészeti, sport- és szemléletformáló tartalmak (állampolgári ismeretek, társadalomismeret, fenntartható fejlődési ismeretek, etika, pénzügyi tudatosság stb.) esetében elegendő az előírt követelményeket a képzési ciklus (hat év) végén elérni. Míg az előbbiek esetén fenntartanám a tantárgyi struktúrát, utóbbiaknál nagyobb teret engednék az iskolai szabadságnak (projektek, epochák, integrált műveltségterületek stb.)

9.
Szakmai ellenőrzés

A pedagógiai-szakmai ellenőrzés (tanfelügyelet) a személyek kontrollja helyett az intézmények ellenőrzésére kell hogy koncentráljon, egy szakmailag hiteles és felkészült háttérintézményen keresztül, mint amilyen például a nagy-britanniai Ofsted [4]. Az intézményértékelésnek ki kell terjednie a tartalmi szabályozásban meghatározott kimeneti követelmények teljesítésére, valamint a kimeneti követelmények folyamatos ellenőrzésére és szükség szerinti módosítására. A standardtól való jelentős eltérés esetén

részletesebb, kockázatalapú teljesítményértékelés, intézményi szintű elemzés szükséges;

ez meghatározza azokat a beavatkozásokat, amelyekkel az intézmény garantálni képes a kimeneti követelmények teljesítését. Ebben az ellenőrző és támogató folyamatban a fenntartói szinten újraszerveződő pedagógiai-szakmai szolgáltatóknak (pedagógiai intézeteknek) lehet kulcsszerepük.

10.
Pedagógusképzés és -továbbképzés

Az iskolaszerkezet és a tartalomszabályozás reformja feltételezi a pedagógusképzés és -továbbképzés megújítását – lehetőség szerint a strukturális átalakítást megelőzően. Az elmúlt években már megfogalmazott gyakorlatorientált pedagógusképzés, valamint a közoktatási és a felsőoktatási struktúra közelítése jó irányt jelöl ki, a megvalósítás azonban sok szempontból nem kellően végiggondolt. Terjedelmi okokból itt csak két alapvető javaslatot fogalmazok meg.

Az egyik a ma ismert szakos tanárképzés átfogó átalakítása a tanítóképzés mintájára. Közhely, hogy a mesterséges intelligencia korában a tanár tudásátadó szerepe radikálisan csökken, hovatovább eltűnik.

Felértékelődik ugyanakkor a közösségépítés, a kommunikációs fejlesztés, a kreativitás, a kritikus gondolkodás fejlesztése, facilitálása mint pedagógusi kulcskompetencia.

Nem szakos vagy szakpáros tanárok képzésére van tehát szükség, akik a szaktudományos ismeretek mellett sajátítanak el pedagógiai, pszichológiai és módszertani ismereteket, hanem általánosan művelt, módszertanilag magasan képzett nevelési szakemberekre, akik egyik vagy másik műveltségterületen az átlagosnál mélyebb ismeretekkel is rendelkeznek.

A képzés az alapiskolai tanítók és a középiskolai tanárok esetében is 5+1 éves lehetne. Ennek során öt éven keresztül, gyakorlati fókusszal tanulnák az adott korosztálynak megfelelő nevelési, fejlődéslélektani, módszertani ismereteket minden műveltségterület vonatkozásában, majd egy éven keresztül lenne lehetőség a szakosodásra. Ez alapiskolai tanítók esetében valamely nevelési specializációs modul (fejlesztő pedagógia, tehetséggondozás, mozgásfejlesztés stb.), a középiskolai tanárképzés esetében valamely műveltségterület(ek) (magyar, matematika, természettudomány, művészet, sport stb.) szaktudományos modulját jelentené.

A továbbképzések fő fókusza a rendszerátalakítás első szakaszában elsősorban az új pedagógusszerepre való felkészítést, átképzést szolgálná, a későbbiekben pedig az intézmény szakmai érdekeit és a pedagógus érdeklődését egyaránt figyelembe vevő szabályozott önképzést jelentene, amelynek csak egyik – de messze nem kizárólagos – lehetősége az iskolarendszerű, tanfolyami továbbképzés, és legalább ilyen súllyal szerepelnek benne az informális és non-formális képzési formák is.

*

Az ilyen elemzéseket, töprengéseket nehéz elkezdeni, formába önteni és még nehezebb befejezni [5]. Sokszor mondjuk, hogy a tízmillió „szövetségi kapitány” országa tízmillió „oktatási szakértő országává” vált. Kétségkívül van kockázata a partvonalról vagy a lelátóról történő, formális felelősség nélküli okoskodásnak. De talán a hasonlat abban is helytálló, hogy az oktatás is lehet olyan, mint a foci: közügy, amely a legtöbbünket nem hagy hidegen, ahol egyként drukkolunk a sikerekért, és közösen lehetünk büszkék az eredményekre. Mint a labdarúgást és a nevelés-oktatást egyaránt szenvedélyesen szerető polgár, 2026 kora nyarán sem kívánhatok mást, mint hogy a közös erőfeszítéseknek, az érdemi párbeszédnek, a szakemberek helyzetbe hozásának és minden szereplő elkötelezett munkájának itt is, ott is mielőbb kézzelfogható eredménye legyen. „Mindent bele!”

[1] Szontagh P. (2004): Hogy az iskola mindannyiunké legyen, Iskolakultúra 14 (3) p. 61.

[2] Jordán Zs. (2019): Az állami és egyházi fenntartású iskolák finanszírozásáról, Új Köznevelés (9–10.); Péteri G.-Szilágyi B. (2022): Egyházak a köznevelési költségvetésben, Educatio 31 (3), pp. 461-478.

[3] Péteri-Szilágyi p. 475.

[4] Office for Standards in Education

[5] Amiről itt és most nem ejtettem szót, pedig ide kívánkozna: gyógypedagógia, művészetoktatás, kollégiumi nevelés, felsőoktatás, felnőttoktatás stb.