Ideje, hogy az egyház kipróbálja, milyen politikai nyomás nélkül létezni

Skizofrén állapotba került a hazai kereszténység a saját tanítása és a politikai érdekek közötti szakadékban. Hogy fel tud-e ébredni a kómaszerű kábulatból a katolikus és a református intézményrendszer, nehezen megválaszolható dilemma. Gégény István írását szemlézzük a Telexről.

(…) „Ha észreveszed, hogy döglött lovon ülsz, szállj le róla.” 27 éve hangzott el először a magyar parlamentben a dakota közmondásként emlegetett tételmondat Orbán Viktortól, hogy aztán első miniszterelnöki ciklusa kezdete óta többször is megismételje a népi bölcsességet. Végül épp ő nem fogadta meg saját tanácsát. Sokak szerint a bukott egykori kormányfő még akkor is hitt a politikai kereszténység sikerében, tömegképző erejében, amikor az már rég kimúlt. (…)

Skizofrén állapot

(…) A NER hívei közül talán senki nem veszített annyit, mint azok az egyházi vezetők, akik szembefordultak az általuk képviselni hivatott evangéliumi értékekkel. Hiszen ők a pápagyalázó, gyűlöletkeltő, dehumanizáló, néplelket romboló, a rejtekben gátlástalanul urizáló, rendszerszinten korrupt politikai erő csendestársául szegődtek. Ismételgethetik napestig, hogy csak a béke mellett álltak ki a DPK-gyűléseken való részvétellel, de akik építették, fenntartották a kimúlt rendszert, nyilván maguk sem hiszik ezt el. Ahogy azt sem, hogy pont úgy folytathatnák most tovább a tevékenységüket, mint eddig tették.

Hogy mennyire skizofrén helyzetben vannak a NER egyházi kiszolgálói, jól példázza egyik képviselőjüknek a távozott kormánnyal kapcsolatos állítása, miszerint „Soha senki tőlem, tőlünk nem várt el semmit azért, hogy milyen módon viszonyuljanak hozzánk. Aki ennek az ellenkezőjét állítja az vagy nem ismeri az események menetét, vagy pedig tudatosan torzítani akar a dolgokon és valótlant állít.” A győri püspök kijelentésével szöges ellentétben áll Német László belgrádi érsek vallomása. A korábban a magyar katolikus egyház vezető tagjaként is szolgáló pápaválasztó bíboros nem csupán pénzelvonásról, elhallgattatásról számol be, de személyét ért retorziót is említ a választások utáni írásában. (…)

Itt van a pénz a számlán

A szocializmus évtizedeiben börtön, kínzás, akár halál fenyegette azokat a keresztényeket, kiemelten is a klérus tagjait, akik nem igazodtak az államhatalom elvárásaihoz, vagyis nem kötöttek békét a rendszerrel. Innen a békepapság elnevezése is. Ilyesmi a NER 16 éve alatt fel sem merült.

Elég volt a nagy állami pénzcsappal játszani, jutalmazni vagy büntetni.

Ez a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség esetén konkrét keresztényüldözéshez vezetett, amit némelyek szemében sikerült állami részről adóelkerülés elleni küzdelemnek keretezni. A „pénzcsapozás” hatására az is világossá vált, hogy a három keresztény történelmi felekezet közül az evangélikusok alapvetően bátran ellenálltak annak a kísértésnek, amelyben a magyar katolikus és református egyházi vezetés elbukott.

Jött a pénz, vagy inkább dőlt, ha az adott egyházi szervezet jól igazodott az uralkodó politikai szélirányhoz. Aki pedig evangéliumi indíttatásból kiénekelt a politikai kereszténység kórusából, annak odaszólt egy politikus ismerőse, hogy ha jót akar, fogja be a száját. A végletekig kiélezett politikai polarizáció beette magát a hívő közösségekbe is. A nem igazodók egy része hátat fordított a templomoknak, egyházi közösségeknek, némelyek pedig a maguk módján maradtak vallásosak.

(…) Az egész anyagias állam-egyház függő játszma állatorvosi lova a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új kampuszának beruházása. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hol kezdődik az egyház felelőssége, és hol határolódik külön az állam szerepvállalása. A Telex is beszámolt a jó kezdeményezésből ezer sebből vérző sagává változott folyamatról, és talán mindenkinek jobb, hogy ez a beruházás nem fog abban az egymásra mutogató, kéz kezet mos konstrukcióban megvalósulni. Hogy mi lesz a folytatás, az a jövő zenéje, de az új kormány tervei alapján átlátható, világos keretek közötti együttműködés, konstruktív megoldáskeresés remélhető az ügyben. (…)

Megújulás vagy elsorvadás

Hogy fel tud-e ébredni a kómaszerű kábulatból a katolikus és a református intézményrendszer, nehezen megválaszolható dilemma. A reformátusok helyzeti előnyben vannak, mert bár hozzájuk tartozik Balog Zoltán, az újkori politikai kereszténykedés agytrösztje – egyszersmind a NER bukását előidéző folyamat egyik elindítója –, egy éven belül szinte a teljes egyházi vezetésük megújulhat. Protestánsoknál ugyanis a püspökök leválthatók, mandátumuk korlátos időre szól.

Hirdetés

A katolikus egyház megújulása ennél keményebb dió. Épp mostanra, a közéleti szempontból szabad világ elérkezésének idejére lett elege számos elkötelezett egyházépítőnek abból, hogy tovább küzdjenek a valóságérzékelési képességgel nehezen vádolható katolikus és református püspöki kör tehetetlenségével. Rendszeresen kapok jelzést egyházukat szerető hívektől az elkeseredésről, a megújulásért folytatott kilátástalan küzdelem feladásáról – fáj a szívem ezeket az őszinte vallomásokat olvasva.

Ráadásul a tétlenségnél súlyosabb krízisről kell beszámolnunk, amint erre Német László bíboros a már idézett írásában is rámutat.

A magyar katolikus egyház mintha elszakadt volna a világegyháztól,

és ez nem független attól, hogy betagozódott a NER konstrukciójába. A katolikus püspökök esetében rendkívül súlyos visszaélésnek kell történnie ahhoz, hogy el lehessen mozdítani őket. Az Orbán Viktor pártjáért dobogó szívű székesfehérvári püspök kapcsán legalább az életkor előrehaladása adhat okot erre, hiszen elérve a 75 éves korhatárt, már fel is ajánlotta lemondását. (…)

Van azonban esély a pozitív változásra, és szükséges, hogy ezt is hangsúlyozzuk. Székely János, az MKPK elnöke a választás utáni üzenetében kifejezetten a gyógyulás felé mutató hangot ütött meg: „Fontos, hogy meghalljuk azok hangját is, akik eltávolodtak az egyháztól, vagy kritikusak velünk szemben.” Márpedig a szombathelyi megyéspüspök ezzel a keresztény közösségek rejtett – vagy elnyomott, elhallgattatott – erőforrásaira mutat rá, akik bevonásával, kirekesztettségük feloldásával hatalmas lépést képes tenni a hazai kereszténység a fejlődés irányába.

(…) Székely János olyat is kimond, amiről eddig nem volt komfortos beszélni. Ezzel el is búcsúzik a „keresztény Magyarország” délibábjától: „Hazánk világnézetileg sokszínű közösség, ahol hívők és nem hívők, a világról különböző módon gondolkodó emberek egyaránt teljes jogú tagjai a nemzetnek.” Ezek persze evidens megállapítások, ám üdítően hatnak onnan, ahonnan jó ideje mást voltunk kénytelenek megtapasztalni.

Sorra lépnek ki a fényre azok, akik eddig sem álltak be a politikai kereszténykedők közé, de nem is merték annyira bátran képviselni az evangéliumot. Ahogy például Leó pápa teszi, akár az amerikai elnökkel szemben is. Ott van a pannonhalmi főapát, aki az egyházak politikai túlszeretéséről beszél. Vagy Gájer László katolikus pap, egyetemi professzor, aki azt üzeni az eddig minden jóval ellátott egyházaknak, hogy

„ideje kiköltözni a mamahotelből”.

Török Csaba teológus pap rúgásokról, megvetésről, leszólásról, kirekesztésről ír, Görföl Tibor laikus teológus pedig szókimondóan felveti: „Miért kaphat katolikus iskolában büntetést egy diák, ha ellenzéki politikussal fényképezkedik, miközben katolikus papnövendékek a miniszterelnökkel készítenek közös fotót?”.

Az igaz egyház modellje

Repedezik tehát a burok, szervezeti szinten azonban páncélszerű merevséggel van dolgunk. Ahhoz, hogy a keresztény felekezetek visszataláljanak küldetésükhöz, a legkevésbé arra van szükség, hogy a most hatalomra jutott politikai erővel keressenek összefonódási lehetőséget. Amennyire ismerem a területért miniszteri szinten felelős Tarr Zoltánt, esélytelennek is tűnik bármilyen ilyen próbálkozás. Az egyházaknak magukkal kellene jóban lenniük, összhangba kerülni saját küldetésükkel.

Ehhez az elmúlt másfél évtized fájó tapasztalatai nyomán az első lépést egy részletes, nyilvános és őszinte bocsánatkérési vallomás megfogalmazása jelenthetné. Ha például kiderül, hogy

egy pap mise keretében Jézus Krisztushoz hasonlítja Orbán Viktort,

akkor nem az a megoldás, hogy elérhetetlenné tesszük a felvételt, majd mossuk kezeinket, mintha mi sem történt volna. Hanem kiállunk a társadalom elé, és beismerjük a súlyos hibát. Ahogy azt a fóti egyházközség meg is tette. A közösség hitelességén nem esett csorba, sőt valószínűleg nagyot nőttek sokak szemében.

A „szép egyház” próbálkozását vagy meséjét már ismerjük. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg lehetünk elégedve. Ezzel a hamis, csődbe ment egyházképpel végérvényesen leszámolt Ferenc pápa, aki a tökéletesek gyülekezete helyett egy tábori kórház hasonlatával élt. Semmi morális felsőbbrendűség, kereszténykedő allűrők. Sebzettség, tökéletlenség, esendőség – ez jellemzi a magyar egyházakat, és ha ezt a vezetőik is felvállalnák, azzal nem mondanának újat, hiszen látja, tudja minden nyitott szemű ember. (…)

Ennek az igaz egyházképnek is megvan a maga szépsége, csak az nem patinás püspöki palotákra, felújított épületekre, folyton másokat hibáztató, felelősséget nem vállaló megszólalásokra épül. Hanem az első keresztényekre és a középkor szentjeire is jellemző önfeláldozásra, önkritikára, közelségre, figyelmességre. Ha ez a fordulat bekövetkezne, akkor újra lenne morális iránytűje, spirituális világítótornya a magyar embereknek, hatékonyan gyógyulhatnának a néplélek súlyos sebei. Ehhez viszont egy út vezet előre: a megújulás. Észre fogjuk venni, ha elkezd megvalósulni, mindannyiunk örömére.

Hogyan tovább, magyar kereszténység?

A Telex és a Szemlélek együttműködésében új sorozat indul a Telexen. A kormányváltás fényében elemezzük, hogyan alakult ki a Fidesz-KDNP alatt a hazai egyházak politikai függősége, mi vezetett oda, hogy politikusok mellett álltak ki, politikai eseményeken bukkantak fel egyházi méltóságok. Mi várható az új kormány alatt, és hogyan újulhat meg az egyház? Korábbi közös cikkeink ezen a linken olvashatók.