Így éljük túl a toxikus egyházi munkahelyet – egy mentálhigiénés szakember tanácsai

Az előző hetekben több írásban is taglaltuk a mérgező légkörű egyházi munkahelyek jellemzőit. Keresztényként miért tévedés lemondani az önérvényesítésről, hogyan állhatunk ki magunkért, és mi javasolható a terméketlen ventilálás helyett? Udvarhelyi Zsuzsanna mentálhigiénés lelkigondozó írása a Szemléleknek.

Ebben az írásban szeretném segítségül hívni a mentálhigiénét mint testi-lelki egészségünk és belső egyensúlyunk megőrzését szolgáló tudományt, amely eligazítást nyújthat az életvezetésünkhöz. Az egyéni mentálhigiéné célkitűzése az egyes ember erősítése, felvértezése, hogy megbirkózzon a szorongásaival. Az intézményi vagy közösségi mentál feladata pedig az, hogy életünk színterei, intézményei minél kevesebb szorongást keltsenek.

Amikor az egyházi munkahelyeken munkát vállalók helyzetéről gondolkodunk, mindkét terület szempontjait érdemes áttekintenünk. Mit tehet magáért az egyén, aki a felebaráti szeretet jegyében él és választott hivatást, esetleg munkahelyet is? És mi várható el egyházi intézményeinktől, amelyek szintén a krisztusi alapértékeket hivatottak képviselni?

Mit tehetünk magunkért?

Aki kicsi korától keresztény egyházi közegben (család, óvoda, iskola, templomi közösség) nő fel, annak a szocializáció elsősorban – és sokszor kizárólag – az alkalmazkodást tanítja. Az alkalmazkodás a másik ember igényeinek, szempontjainak figyelembevétele a sajátomé előtt. Kisgyerekként azt a fő üzenetet kapjuk, hogy legyünk türelmesek, alázatosak, adjuk oda, amink van, és helyezzük magunkat utolsónak. Jól ismerjük az idevágó igéket: „szolgáljátok egymást szeretetben” (Gal, 5,13); „a szeretet mindent eltűr, mindent elvisel.” (1Kor 13,7)

Bizonyára mindenkinek beugrik egy-egy gyerek- vagy akár felnőttkori élmény ezzel kapcsolatban. Nekem az jut eszembe, amikor a katolikus óvodában gyűjtést rendeztek, és a négyéves gyerekemtől azt kérték, ajánlja fel egy játékát, lehetőleg azt, amit a legjobban szeret. A gyerekem megtette, és belebetegedett. Az efféle szocializáció

azt a hamis üzenetet közvetíti, hogy nincsenek személyes szükségleteink, de ha vannak is, háttérbe szoríthatók,

és háttérbe is kell szorítanunk őket, mert éppen ettől leszünk jó keresztények. Emellett az érzéseinkkel sem kell foglalkoznunk, jobb elnyomnunk őket.

Jézus ilyesmit egyáltalán nem tanított. Sőt, emberi létünket, törékenységünket magára véve példát mutatott, hogy szolgálni, mindent odaadni csak az tud, aki magával is törődik. Elvonul egyedül lenni, ha elege van az emberekből, lefekszik, amikor fáradt, és kifejezi a dühét, nemtetszését, amikor erős érzelmeket él meg. Gondoljunk a főparancsra: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,31)

Hol kezdődik tehát a másik ember szeretete, az önfeláldozás, mások szolgálata? A helyes önszeretetnél, azaz a magamról történő gondoskodásnál. Az alkalmazkodás, mások szolgálata, a lemondás szép és jó, de nem elégséges életprogram. Elengedhetetlen párja az önérvényesítés, a szükségleteink elismerése és kifejezése. Az egyik a másik nélkül félkarú óriás. Az alkalmazkodást és szempontjaink érvényesítését egyszerre kell(ene) megtanulnunk és megvalósítanunk. Ha nem tesszük, csak gyűlik bennünk a feszültség, ami előbb-utóbb nem elfogadható formában találja meg a kifelé vezető utat. Ez lehet dühkitörés, összeveszés, vagy akár komolyabb megbetegedés is.

Hirdetés

A terméketlen ventilálás helyett

Ha méltatlannak érzünk egy munkahelyi helyzetet, vagy igazságtalanság ér bennünket, legyen bátorságunk kifejezni ezt! Szabadon, bátran, egyértelmű szavakkal, és persze mindig megőrizve a másik méltóságát. Erre valók az „én-üzenetek”: azok a mondatok, amelyekkel magunkból indulunk ki. Sose a másik embert vagy a rendszert minősítsük, mert az nem vezet jóra, hanem arról beszéljünk, mi hogyan éljük meg az adott helyzetet.

Ehhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk érzéseinkkel, azzal, hogy mi is zajlik bennünk. Legyen tehát bátorságunk először magunknak bevallani, hogyan vagyunk, mit érzünk:

„Elkeseredett, csalódott, fáradt, kimerült vagyok…”; „Kihasználva, mellőzve, megkerülve érzem magam…”; „Rosszul érintett, hogy…”; „Bántónak, igazságtalannak találom, hogy…”.

Ha képesek vagyunk kifejezni a szükségleteinket és képviselni az érdekeinket, akkor és csak akkor tudunk majd szabadon alkalmazkodni és szolgálni. Így lehet, hogy jó szívvel fogunk néha túlórázni, vagy beugrani helyettesíteni. Aki keresztényként nem vállalja az önérvényesítés olykor kényelmetlen helyzeteit, nagyobb rossznak teszi ki magát: éveken át magában kesereg vagy másoknak panaszkodik, miközben egyre jobban szorong, és állapota idővel testi tüneteket is okozhat.

Hosszabb ideje fennálló munkahelyi nehézség esetén a magunkban fortyogás vagy a kollégákkal folytatott „ventilálás” helyett érdemes beszélni egy lelkigondozóval, segítő szakemberrel. A munkahelyi sérelmekre, nehéz helyzetekre egész máshogy fogunk nézni egy figyelmes segítő jelenlétében. Már az, hogy elmondhatjuk, miben vagyunk, mi bánt, megkönnyebbülést hozhat. Ez is nehezen megy nekünk, keresztényeknek: segítséget kérni, amikor rászorulunk.

Hiszen azt tanultuk: ha imádkozunk, és becsületesen tesszük a dolgunkat, minden rendben lesz.

És bár így teszünk, nem értjük, hogyan kerülhettünk mi, hívő, imádkozó emberek nehéz, akár elviselhetetlen helyzetbe? Sokszor attól félünk, hogy a lelki segítőhöz fordulás azt jelentené: nem bízunk eléggé Istenben; hogy megrendült a hitünk.

Pedig a tapasztalt lelkivezető, lelki kísérő megkeresésének régi hagyományai vannak. Évszázadokon át sivatagi atyákat, szerzeteseket, lelki mestereket kerestek fel a megfáradt, sérelmeket hordozó hívők, hogy meghallgatást, megértést, bátorítást kapjanak. Ma a vallásos ember ugyanezekben a helyzetekben képzett segítőhöz fordulhat. Szerte az országban működnek keresztény hátterű mentálhigiénés szakemberek és lelkigondozók: papok, szerzetesek, szerzetesnők, lelkészek, világi férfiak és nők. A segítő beszélgetések hatására megbirkózhatunk a hétköznapok szorongásaival, konfliktusaival. Már egy vagy néhány alkalom is sokat jelenthet. Ilyenkor, ha hagyjuk, Isten egy másik emberen keresztül segíthet rajtunk. Abban is bízhatunk, hogy ha nagyobb a baj, a szakember tudni fogja, kihez küldjön tovább bennünket.

Mi várható el az egyházi intézményektől?

Amikor egyházi munkahelyekről gondolkodunk, illetve arról, hogy miként működjenek egészséges, minél kevesebb szorongást keltő módon, nem könnyű fába vágjuk a fejszénket. Bárhol kialakulhat ártalmas, mérgező légkör, de az ilyen helyzetet egy keresztény intézményben felerősödve, sokkal inkább bántóan éljük meg. Mi, akik olvassuk, hallgatjuk az evangéliumot, és szeretnénk követni Jézust, különösen érzékenyek vagyunk a „nemjézusi” viselkedésre.

Mi is az, amit elvárunk egy keresztény munkahelytől? Azt, amit Jézus tett az emberekkel: (1) mindenkihez ítéletmentesen viszonyult, senkit sem értékelt le; (2) empátiával, figyelmesen fogadta a hozzá jövőket; (3) és hitelesen, önazonosan tevékenykedett. Ezeket a jézusi értékeket tartja a legnagyobb kincsnek a modern személyközpontú segítő szemlélet, és ezek lehetnek minden emberi, különösen egyházi intézmény legfőbb értékei is.

Az, hogy utóbbi szervezetekben létezik a szorongáskeltésnek egy sajátos módja, talán éppen abból a különbségből fakad, ami a vágyott magatartásforma és a valós viselkedés között keletkezik. Intézményeinkben sokszor tapasztalunk előítéleteket, a kommunikáció és a konfliktuskezelés hiányát;

sem vezetők, sem vezetettek nem tanultuk meg a kölcsönös tiszteletre épülő asszertív kommunikációt, és gyakran kudarcot vallunk az önazonossággal, hitelességgel is.

Viszont ott marad az ideál, amihez valamiképpen igazodni kell. Ilyenkor jobb híján sokan „áthidaló megoldásként” a tekintélyelvet, a Jézusra történő hivatkozást, a hatalomból, pozícióból fakadó erkölcsi fölény éreztetését választják. De van egy másik út is: beismerni, vállalni, hogy egyaránt gyarló emberek vagyunk, akik nagy vágyakozással próbálunk Jézus nyomában járni.

Egymás hordozása a munkahelyen is

Az intézményi mentálhigiénének, vagyis annak, hogy egy munkahelyen miként éljenek meg minél kevesebb szorongást az ott dolgozók, már külön szakirodalma (és képzése) van. Miként lehetséges egy intézményben beosztottak, vezetők és fenntartó között törekedni a feltétel nélküli elfogadás-empátia-hitelesség hármasára?

Mindenekelőtt úgy, hogy tudatosítjuk: egy munkahelyen is érvényes, hogy egész emberi lényünkkel; érzéseinkkel, személyes történetünkkel, túlélési mechanizmusainkkal vagyunk jelen. Segít, ha érzékenyek vagyunk a kapcsolatainkban zajló folyamatokra, történésekre is. Mert egy munkahely is kapcsolatok hálója. Érdemes időről időre rátekinteni ezekre a kapcsolatokra, és időt szánni a javításukra. Hiszen a munkahelyen ugyanúgy, mint egy családban, minden sokkal könnyebb, ha ismerjük és értjük egymást.

Erre jó alkalom lehet a heti, napi megbeszélések előtti „Hogy vagy, mi van veled?” körkérdés, melynek során őszintén, félelem nélkül el lehet mondani azt, ami éppen bennünk van, és persze a kollégákra tartozik.

„Ma fáradtan jöttem be. Kicsit nehéz most figyelnem, mert otthoni gondok járnak a fejemben”;

„Nagyon izgatott vagyok az új feladat miatt”; „Jókedvem van, mert végre süt a nap”. Emellett a spontán beszélgetések is remek alkalmak a kapcsolatok építésére, amennyiben őszinte érdeklődéssel tudunk, akár rövid időre, a kollégánk felé fordulni. „Hallottam, hogy édesanyád kórházba került. Sajnálom. Tudunk valamiben segíteni? Mikor tudsz bemenni hozzá?”; „Hallom, felvették a fiad az egyetemre. Gratulálok!”; „Látom, nehezen megy a munka. Van valami nehézséged? Vagy csak nehezen birkózol meg a feladattal?” Mindenki jobban érzi magát attól, hogy érdeklődnek iránta, és számít, hogy ő éppen miként érez.

Az őszinte érdeklődésre kapott válasz bizalmat jelent, amivel nem élhetünk vissza. Ez minden emberi viszonyban alapvetés, így jogos igény a munkahelyen is. A másik érzéseire való odafigyelés azonban nem zárja ki, hogy nyíltan, egyértelműen megfogalmazzuk a vele kapcsolatos elvárásainkat, vagy éppen visszacsatolást, értékelést nyújtsunk vagy akár kérjünk.

Végül a hitelesség is aprópénzre váltható: törekedjünk a munkahelyen annak mutatni magunkat, akik valóban vagyunk. Minden álságos viselkedés előbb-utóbb kudarcot hoz. Az önazonosság tehát alap, aminek feltétele az önmagunkkal való jó kapcsolat, vagyis hogy nem is akarunk másnak látszani, mint akik vagyunk. Jó, ha tudjuk: az önelfogadáshoz hosszú út vezet; a gyarlóságainkkal, sebzettségeinkkel, személyes történetünkkel való megbékélés élethosszig tartó feladat.