Hogyan került családja Magyarországról Amerikába, milyen indíttatásból lett katolikus pap, ferences szerzetes, majd anglikán lelkész? Interjú a felszentelésének 50. évfordulóját ünneplő Frank Hegedűssel, a magyarországi Skóciai Szent Margit Anglikán Episzkopális Egyház vezető lelkészével. A beszélgetés apropóját a jelenleg zajló ökumenikus imahét adja, mely 117 éve egy ugyancsak amerikai episzkopális/anglikán lelkész kezdeményezésére jött létre.
– A vezetékneve alapján jól sejtem, hogy édesapja magyar volt?
– Valóban, apám egy apró északkelet-magyarországi faluban, Kányban született 1911-ben. Kétéves korában aztán a család az Egyesült Államok-beli Michigan államba költözött.
– Gyermekkorában hallott otthon magyar szót?
– Emlékszem, apám az édesanyjával magyarul beszélt. Édesanyám lengyel származású volt, így mindkét nyelvet hallottam, de a gyerekeket sajnos senki sem tanította meg magyarul vagy lengyelül. Szüleim a munkásosztályhoz tartoztak, és úgy tartották,
ezek a nyelvek az Egyesült Államokban nem lehetnek fontosak.
Ráadásul mivel Kelet-Európában a kommunisták átvették a hatalmat, azt gondolhatták, hogy onnan úgysem fog senki Amerikába jönni, így miért is volna szükség ezekre a nyelvekre?
– Fel tudja idézni papi hivatásának gyökereit?
– Nem emlékszem, hogy valaha is mást szerettem volna csinálni. Ma sem igazán tudom, a hivatást miért és hogyan ültette belém Isten. De a templomokat már négy-ötévesen gyönyörűnek és titokzatosnak, másnak, különlegesnek láttam. Szobrok voltak bennük, tömjénillat és furcsán öltözött emberek, akik érdekes dolgokat csináltak és énekeltek. Valahogy vonzott a vallás rejtélyessége.
– Kifejezetten ferences pap szeretett volna lenni?
– Igen is, meg nem is; mindenekelőtt pap akartam lenni, aztán elkezdett vonzani a ferencesek közösségi és egyszerű életmódja. Arra is gondoltam, hogy szeretnék világot látni, a ferencesek pedig mindenhol jelen vannak. Akkoriban, nagyon tapasztalatlan fiatalemberként, így gondolkodtam.
– Mennyi ideig szolgált katolikus papként?
– 1974-ben szenteltek pappá, és 1980-ban léptem ki. Tehát közel hat évig.
– Ha a kérdés nem túl személyes, elárulja az okokat?
– Két fő okom volt. Az első inkább személyes. A ferencesekhez 14 évesen kerültem, aztán fiatal felnőttként egyre többet kezdtem gondolkodni a helyzetemen. Semmit sem tudok a mások által élt életről. Sosem volt barátnőm, nem jártam még buliban. Arra jutottam, adok egy kis időt magamnak. A másik ok teológiai jellegű volt. Egyes kérdésekben egyre kevésbé tudtam azonosulni a római katolikus egyház felfogásának bizonyos részeivel.
– Tudna példát mondani?
– A szüleim elváltak, és úgy gondoltam, az egyház nem igazán reagál megfelelően az ilyen élethelyzetekre. Voltak más kérdések is, amelyek közül többel a mai egyház is szembesül, és főként az intimitással kapcsolatos témákat ölelik fel. Úgy éreztem, némi távolságot kell vennem, hogy tisztázzam ezeket a dolgokat.
– „Once a Catholic, always a Catholic”, vagyis aki egyszer katolikus lett, az is marad – tartja az angol mondás. Ezek szerint mégsem?
– De, ugyanis az anglikán felfogás szerint mi is katolikusok vagyunk. A római egyház ezzel talán nem ért egyet, de az anglikánok tudatában vannak annak, hogy egy ősi hagyomány részei. Az anglikán egyház a III. század óta létezik, átesett a reformáción, de előtte katolikus volt, és utána is az maradt.
– Hogyan talált rá az anglikán felekezetre, amelyet az Egyesült Államokban episzkopális egyháznak hívnak?
– Mondhatni, Isten kegyelméből. Miután kiléptem a papságból, egy kórház klinikai menedzsereként dolgoztam Minneapolisban, élénk társasági élettel, barátokkal. Egy fogadáson aztán találkoztam egy férfival, aki az új helyi episzkopális lelkészként mutatkozott be. Kiderült, hogy
ugyanazon a napon és ugyanabban a városban szenteltek minket pappá,
de más egyházakban. Elkezdtem járni a templomába, és megtetszett a nyitottsága, a prédikációi. Azt mondtam, ez a világ vonz, még ha nem értek is mindennel egyet – de ez amúgy is lehetetlen elvárás volna. Csatlakoztam hát a közösséghez, először világiként. Barátom hamarosan így szólt: „Anglikán lettél, és felszentelt pap vagy. Miért is nem leszel anglikán lelkész?” Logikus, gondoltam. Biztatására beszéltem a helyi püspökkel, jelentkeztem, aztán 1987-ben anglikán pap lettem.
– Szükség volt újraszentelésre?
– Nem. Az anglikánok a római katolikus papszentelést örök érvényűnek ismerik el. Volt egy szertartás, amely megerősítette szolgálatomat az anglikán egyházban.
– Amikor először részt vettem a budapesti Szent Margit közösség istentiszteletén, meglepett, hogy az anglikán és a katolikus liturgia mennyire hasonló. De melyek a főbb különbségek a két egyház között?
– Kezdjük a nyilvánvalókkal. Én magam sosem házasodtam meg, de ha idős fejjel úgy döntenék, hogy szeretnék, anglikán lelkészként megtehetném. Isten óvná azt a szegény nőt… Továbbá a világ legtöbb anglikán közösségében nők is lehetnek diakónusok, papok és püspökök. Ez közel áll hozzám. A másik, ami miatt nagyon szeretem az anglikán hagyományt, az érzékenység. A vicc szerint ha egy anglikán lelkészhez fordulsz tanácsért, és megkérdezed:
„Atyám, mit tegyek?”, azt válaszolja: „Nagyon jó kérdés. Mit gondolsz, mit kellene tenned?”
Ezt kiváló megközelítésnek tartom. Szempontokat adhatok, de a válasznak az adott személyben kell megszületnie. Nem mondom, hogy a római katolikus papok ezt nem teszik, de az anglikán gondolkodásmódnak ez az egyik különösen meghatározó jellemzője.
– Mi a helyzet az olyan megosztó kérdésekkel, mint például a homoszexualitás egyházi megítélése?
– Ez az Egyesült Államok episzkopális egyházában már nemigen kérdés. De például néhány afrikai anglikán közösségben még mindig probléma. Angliában az egyház tagjainak egy része így, más része úgy közelít hozzá. Nekem tetszik a nyitott hozzáállás és a gondolat, hogy bízzunk a Szentlélekben. Ha eleget imádkozunk és gondolkodunk, a Lélek hozzásegít megtalálni a választ. Ez szintén az anglikán felfogás egyik védjegye. Függetlenül kinek-kinek a meggyőződésétől, a legfontosabb, hogy tudjunk együtt imádkozni.
– Ebben az értelemben az anglikán egyház olyan, mint egy hatalmas ernyő, amely alatt megférnek a különféle felfogások, hagyományok. Hogy csak a katolikus irányultságú „High Church” és a protestánsabb „Low Church” irányzatait említsem.
– Pontosan. I. Erzsébet királynő – VIII. Henrik utódaként – lényegében azt mondta: „Az emberek a vallás miatt öldöklik egymást. Jézus ezért biztos nincs odáig.” Ezért kijelentette: „Itt vannak az alapok. Ha ezekben hiszel, oké vagy. Senki nem veszi a fejedet, elég volt a vérontásból.” Legalábbis én így értelmezem a történelmet. Az anglikanizmus másik ismertetőjele, hogy hangsúlyozza, a világiaknak is van szavuk az egyház működésében. Méghozzá a pincétől a padlásig.
– Hogyan működik ez konkrétan a Szent Margit egyházközségben?
– Gyakorlatilag minden lényeges kérdésben konzultálok az egyháztanáccsal. Szerencsére a legtöbb témában egyetértünk. A gyülekezetben végső soron a papság felelős a közösség lelki jóllétéért és imaéletéért; az egyháztanács pedig például a pénzügyi és anyagi kérdésekért. Ez a munkamegosztás közel áll hozzám. Egyébként az angol uralkodó nagyjából hasonló módon feje az anglikán egyháznak,
mint ahogy Sulyok Tamás Magyarország köztársasági elnöke.
Gyakorlatilag sem ő, sem Károly király nem hoz érdemi döntéseket. Canterbury érsekének sok mindenben meghatározó szava van az egyházmegyéjében, de az anglikán közösség egészét illetően a legfontosabb határozatokat a püspökökből és világi képviselőkből álló általános szinódus hozza meg.
– Tapasztalatom szerint sokat emlegeti Ferenc pápát. Miért?
– A legtöbb anglikánhoz hasonlóan magam is nagy csodálója vagyok. Néha viccelődöm római katolikus pap barátaimmal, hogy szerintem ő talán „titokban anglikán”, már ahogyan néhány témakörhöz viszonyul. Vegyük példának a szinodalitást: azt szeretné, hogy a római egyház hasonló módon közelítsen a kérdésekhez, mint ahogy az anglikánok régóta teszik. Számunkra kiemelten fontos a keresztségben létrejött szövetség, és ebből is következik, hogy az egyház nem a klérus „tulajdona”, hanem a világiaké és a papoké együtt. A papságnak pedig az embereket kell szolgálnia.
– Néhány hete ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját. Az istentisztelet végén a kivetítőn vagy húsz korábbi állomáshely volt felsorolva, most pedig immár 14 éve él Magyarországon. Ki tudna emelni néhány mérföldkövet itteni szolgálatából?
– Nagyon élvezem, hogy itt lehetek. Mindig is szerettem Magyarországot. Először még a kommunista időszak alatt, 1971-ben jártam itt, aztán 1990 után két-háromévente turistaként. Amikor elődöm, Denis Moss tiszteletes nyugdíjba vonult, és az állás megüresedett, azt gondoltam, szívesen szolgálnék itt, így jelentkeztem, és – a közösség egyetértésével – a püspöktől megkaptam a feladatot. Egyébként Denis atya 92 évesen Zalaszántón él nyugdíjasként, de hamarosan vissza kíván térni szülőhazájába, Új-Zélandra. Amikor megérkeztem, a gyülekezet nagyon kicsi volt, de idővel egyre növekedtünk; jelenleg vasárnaponként 50-55 fő vesz részt az istentiszteletünkön.
Nemzetközi közösség vagyunk, tagokkal a világ minden részéből:
britek, amerikaiak, kanadaiak, de manapság egyre többen érkeznek Afrikából és Dél-Ázsiából. A hozzánk járók jobbára nyugdíjasok, üzletemberek, diákok.
– És milyen kihívásokkal kell szembenéznie a Szent Margit közösség élén?
– A lehetőségek magukkal hozzák a kihívásokat is. Egy ilyen gyülekezetben a tagok – munkahelyi kötelezettségeik függvényében – gyakran jönnek-mennek. Sok olyan ember, aki az érkezésemkor tag volt, már nincs itt. Azok maradnak, akiknek például házasság vagy a családi háttér révén valamilyen kapcsolatuk alakul ki Magyarországgal. Egyedi és érdekes fejlemény még, hogy a gyülekezetünk legaktívabb tagjai férfiak.
– Az interjú a keresztények egységéért meghirdetett imahéten jelenik meg. Az anglikánokat vagy személyesen önt fűzi valamilyen különleges kapcsolat a kezdeményezéshez?
– Igen. Az imanyolcadot több mint száz éve éppen egy amerikai episzkopális lelkész, Paul Wattson kezdeményezte, aki az úgynevezett Oxford-mozgalom tagja volt. A High Church hagyomány és a katolikus egyházzal való egység híveként úgy gondolta, minden felekezetnek szorosabb együttműködésre kellene törekednie. Mivel Szent Péter és Szent Pál ünnepe januárban közel esik egymáshoz, ezt a hetet jelképesnek tartotta. A római katolikusok ugyanis gyakran Szent Péterrel azonosítják magukat, sok protestáns egyház pedig Szent Pállal, így ez a hét legalább imában egyesítheti a felekezeteket. Az Egyesült Államokban kis kezdeményezésként indult, aztán világszerte gyorsan elterjedt. Érdekes fejlemény egyébként, hogy Wattson később római katolikus pap lett.

– Régóta részt vesz a magyarországi ökumenikus mozgalomban. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– Nagy öröm, hogy milyen jó a kapcsolatunk a többi egyházzal. Tagjai vagyunk a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának, és lelkesen támogatjuk a munkájukat. A MEÖT főtitkára, Dr. Fischl Vilmos tiszteletes úr nagyvonalúan meghívott, hogy legyek az elnökség tagja, és megtiszteltetés számomra, hogy szolgálhatom a tanácsot,
még ha magyarul nem is beszélek különösebben jól.
Úgy látom, Dr. Fischl tiszteletes nagyra értékeli az anglikán közösséget. Kiváló kapcsolatokat ápolunk minden magyarországi egyházzal, és különösen közel állunk az evangélikusokhoz – vasárnapi istentiszteleteinket is az ő kápolnájukban tartjuk Budapesten, a Szentkirályi utcában. Valószínűleg teológiai szempontból is velük a legszorosabb a rokonság. De ismerek több református lelkészt és püspököt is. Kiss-Rigó László katolikus püspök jó barátja a közösségünknek; Erdő Péter bíborossal ugyancsak többször találkoztam, ő is mindig szívélyes velünk. Fabiny Tamás evangélikus püspök mindig is nagyon kedves és segítőkész volt, például lehetővé tette, hogy használjuk ezt a kápolnát. A Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnökeként utódja, Szemerei János szintén barátként támogat minket.
– Az utolsó kérdésem „mi lett volna, ha” típusú érdeklődés. Az elmúlt ötven évben mindkét egyház sokat változott. Ha ugyanabban az életkorban lenne most, mint amikor elhagyta a katolikus papságot, ugyanígy döntene?
– Nehéz, talán lehetetlen megmondani. Nagyon boldog vagyok, hogy anglikán lettem. Végül is a Szentlélek vezetett ide.
Miért hívják az anglikán közösséget Amerikában episzkopális egyháznak?
Az amerikai forradalom után az anglikán felekezet gyülekezetei a függetlenné vált államokban új egyházként, az angol király és püspökök felügyeletétől megszabadulva szervezték újjá magukat. A tengerentúli közösség az „episzkopális” nevet vette fel, hogy hangsúlyozza a püspökök, papok és diakónusok történelmi szolgálatát. Az első amerikai püspököket az episzkopális skót egyház püspökei szentelték fel, és ez is hozzájárulhatott a névválasztáshoz. Az „anglikán” ugyanis latinul annyit jelent: angol; az 1776-os forradalom idején pedig az amerikaiak idegenkedve tekintettek az őshazára.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom