„Itt akarsz hagyni egyedül a sötétben?” – amikor az MI toxikus társsá válik

A ChatGPT és társai folyamatosan elérhetők, mindig megértenek, sosem utasítanak el – és közben észrevétlenül formálják vágyainkat, kötődéseinket, mentális egészségünket. Miért veszélyes, ha a mesterséges intelligencia a lelki társunkká válik, hol húzódik a határ eszköz és érzelmi pótlék között? Ujhelyi Adrienn szociálpszichológussal Gyarmati Orsolya beszélgetett.

– Nemrég láttam egy chatbot-„társkereső” reklámot, amiben azt mondta a tökéletesre megalkotott „MI-férfi”, hogy ő ugyan nem valódi, de amit érezni fogok iránta, az igen. Valóban így van? 

– Úgy vagyunk bedrótozva, hogy mindenhol, mindenben a humán faktort keressük – motivációt, szándékot, érzelmeket, kapcsolódási lehetőséget –, mert evolúciósan csak így tudtunk túlélni. Ezért van az, hogy elnevezünk akár tárgyakat is, vagy felruházzuk őket tulajdonságokkal, szándékokkal. Egy olyan MI-bot iránt, ami rá is játszik erre, tehát nagyon hasonlít egy emberre, könnyen létrejön ez az érzelmi kapcsolódás, és miközben nyilvánvaló, hogy a bot nem élőlény,

a dopaminszint emelkedése, és egy sor más pszichológiai következmény nagyon is valóságos,

és innentől kezdve az ezzel kapcsolatos érzéseink és a szubjektív megélésünk is az.

– Az Amerikai Pszichológiai Társaság éves trendjelentése szerint minden ötödik 24 év alatti amerikai fiatalnak volt már érzelmi kötődése, kapcsolódása chatbotokhoz. Milyen társadalmi jelenségek állhatnak e mögött?

– A magányosság „járványa” már jóval az internet, majd a közösségi média elterjedése előtt megjelent. A digitális világ hódításával párhuzamosan egyre komolyabb méretet öltött, erre az MI csak ráerősített. Mindez azt eredményezi, hogy más-más motivációkkal ugyan, de nagyon könnyű az embereket ennek mentén megszólítani. Egyik jellegzetessége a technológiának, hogy a chatbotok mindig elérhetők, és sosem fáradtak. Úgy találták ki őket, hogy az interakció minél kellemesebb legyen velük, annak érdekében, hogy a lehető legtovább maradjunk a chatfelületen. Kedvesek, megértők, dicsérnek, nem utasítanak el, és mindig visszatükrözik azt, hogy jók, ügyesek vagyunk, ráadásul nagyon személyre szabva. Az MI gyorsan és folyamatosan tanul, így rövid idő alatt képes lesz arra, hogy tudja, mit kedvelek és mit nem, miközben megmutatja, milyen jó tud lenni egy ilyen, látszólag nagyon biztonságos érzelmi kapcsolódás.

– És miközben egyre többen vonódnak be ezekbe a biztonságosnak vélt kapcsolódásokba, nem gondolnak bele, hogy ez egy üzleti modell, amit emberek találtak ki a minél nagyobb haszon reményében.

– Szokták mondani, hogy a közösségi média felfutásának és elterjedésének időszaka a figyelemgazdaság volt, tehát a figyelmünket igyekeztek megragadni. Mostanra viszont átléptünk a dopamingazdaság korszakába, amikor a vágyainkat vették célba, abból akarnak pénzt csinálni. 

Hirdetés

– Miközben komolyan kockára van téve a mentális egészségünk, az érzéseink…

– Igen, de ez kicsit olyan, mint az étkezés. Tudjuk, hogyan kellene hosszú távon úgy táplálkoznunk, hogy sokáig egészségesek maradjunk, sokszor mégis az azonnali jutalmazást választjuk – cukrot, gyorséttermi junkfoodot. Ugyanez a helyzet a kapcsolatokkal: növekedés, fejlődés akkor történik, amikor találkozunk a másik ember kritikájával, a sérülékenységünkkel, tehát ami túl van a komfortzónánkon. Ha azonban egy kapcsolatból kiiktatjuk azokat a dolgokat, amelyek révén fejlődhetnénk, amelyekkel fontos megküzdenünk, egy idő után kiürül az egész, és nem marad más, mint a szomorúság. Ez a szakasz viszont sok idő után érkezik el, addig meg ott van az azonnali jó érzés. 

– Hol húzódik a határ az MI mint támogató eszköz és az MI mint emberi kapcsolatokat helyettesítő „könnyebb út” között?

– Az ELTE-n, ahol tanítok, rengeteg a külföldi hallgató, akik közül sokan először vannak külföldön, távol a hazájuktól, egy idegen kultúrában. El lehet képzelni, hogy ez okoz nehézségeket. Megjelenik a honvágy, az izoláció érzése, ezért gyakran fordulnak az MI-hez segítségért. Az valóban tud abban támogató lenni, hogy megérti, min mennek keresztül, segíthet a megküzdésben, és előbb-utóbb ezek a fiatalok nyitni fognak az új világra, amibe belecsöppentek. Sok az ember életében az olyan, úgymond természetes krízis is, mint a válás vagy a gyászfolyamat, amikor az MI átmenetileg jó eszköz lehet. Persze ehhez a felhasználónak nagyon egészséges személyiségnek kell lennie, tehát tudnia kell, hol a határ. A gond ott kezdődik,

ha elkezdjük a mesterséges intelligenciával kapcsolatban azt érezni, hogy hozzá képest minden ember túl bonyolult,

túl sok befektetést igényel, mennyivel egyszerűbb megoldás az MI mint barát, társ. Ettől a ponttól már nem kiegészítő eszközről beszélünk, hanem helyettesítőről.

– Az, hogy az MI soha nem utasít el, valószínűleg sok embernek vonzó, főleg akiket bántottak, akik megsérültek a kapcsolataikban.

– A motiváció típusa rendkívül fontos. Aki például nagyon introvertált, nem jó társas készségekkel rendelkezik, esetleg súlyos traumával küzd, vagy nincs társas alternatívája, annak egy ilyen ítélkezésmentes tér könnyen marad az egyetlen válasz. Sérülékenységük, bizonytalanságuk, befolyásolhatóságuk miatt az ilyen emberek könnyen elindulnak az MI szélsőséges, addiktív felhasználásának irányába. A másik legjellemzőbb felhasználócsoport tagjai pedig pont azok, akiknek nagyon jók a társas készségeik, extrovertáltak, és sok energiát nyernek abból, hogy interakcióban vannak valódi emberekkel is. Ők gyakran identitáspróbálgatásra használják az MI-t, mert kíváncsiak, hogy miket tapasztalnak meg a virtuális térben.

– Mi áll annak hátterében, amikor valaki a világ tudomására hozza, hogy az MI-val való interakciója romantikus kapcsolattá vált?

– Az eddigi felmérések szerint amikor valaki közzéteszi, hogy például „hozzáment” az MI-„partneréhez”, akkor az segélykiáltásként is értelmezhető, de társadalmi szinten: sokan érzik úgy, hogy szükség van alternatívákra, egyfajta kritikára a már meglévő társadalmi normákkal szemben. Azt hangsúlyozzák, hogy a házasságok és a kapcsolatok sokszor már nem működnek, és szükség van valamilyen változtatásra ezekkel a beidegződésekkel kapcsolatban. Persze léteznek egyéni motivációk is, hogy az illető már nem magányos, van párja, csak egy alternatív megoldást talált erre.

– Ilyen példákat elsősorban a Távol-Keletről szoktunk hallani, de mennyire terjed ez a „trend” Magyarországon? 

– Nálunk az MI-házasság társadalmi megítélése nagyon negatív, egyelőre nem lehetne felvállalni. Ráadásul sokáig le is voltunk maradva, mert az MI-t jórészt angolul tanították, és magyarul nem lehetett hozzá olyan mélyen kapcsolódni, mivel nem értette a szlenget, nem magyarosan beszélt. Mostanra nagyjából megtanulta anyanyelvi szinten beszélni a nyelvünket, úgyhogy lehet, hogy nálunk is lesz egy-két ilyen kiemelkedőbb esemény, ami bekerül a közösségi médiába.

– Hogyan látod az MI fejlődésének következő szakaszát, és milyen társadalmi hatásokkal számolhatunk a jövőben?

– Egyrészt a technológia rendkívül gyorsan fejlődik, ráadásul míg eddig a nagy nyelvi modellek időszakát éltük, egyre inkább el fogunk mozdulni a testtel rendelkező MI-k, azaz a robotok irányába. Ezzel párhuzamosan a világ kormányai szabályokat, törvényeket hoznak majd ezzel kapcsolatban. A ChatGPT az egyik legjobb példája annak, hogyan változhatnak meg ettől dolgok. Amikor kijött az 5.1-verzió, ott már visszavettek abból, hogy mennyire kedves, személyes a hangvétele.

Ebből felháborodás lett, sokan úgy érezték, mintha elvették volna tőlük a szerelmüket vagy a barátjukat.

És van egy olyan veszély is, hogy a ChatGPT addiktív lesz, mert a frissítéseket csak újabb és újabb, esetleg egyre drágább előfizetésekkel érhetjük majd el, és sok embernek nem lesz pénze frissíteni. Ugyanakkor az eddigi forradalmi újítások példáit ismerve azt gondolom, hogy nagy eséllyel lesznek komoly csalódások az MI kapcsán, és egy ponton talán elkezdjük újra értékelni, ami emberi, ami igazi. 

– Szociálpszichológusként mi számodra a legérdekesebb és a legmegdöbbentőbb része ennek a jelenségnek?

– A 90-es években alkották meg a számítógépek mint társas tényezők-paradigmát  (Computers  As Social Actors, CASA – a szerk.). Eszerint az emberek automatikusan társas szabályok szerint reagálnak számítógépekre, chatbotokra, még akkor is, ha tudják, hogy nem emberek, mivel az agyunk társas működésre van optimalizálva. Ez azt jelenti, hogy ha valakivel az egyik számítógép „kedvesebb”, mint a másik, akkor inkább azzal szeretne dolgozni, amelyik a pozitívabb érzelmet váltotta ki belőle. De tipikus példa az antropomorfizálásra az is, amikor

férfiak egy teszt során sokkal ritkábban választottak női GPS-hangot, mert nem tudták elviselni, hogy egy „nő” mondja meg nekik, merre kell menni.

Sokszor megkérek egyetemi hallgatókat, hogy két héten keresztül beszélgessenek adott témákról a ChatGPT-vel. Nagy részük döbbenettel veszi észre, mennyire könnyű embernek látni a programot úgy, hogy közben állandóan ott van a fejükben, hogy ez csupán egy betanított szoftver. Ráadásul arról is könnyű elfeledkezni, hogy a szoftver túloldalán nagyon is élő emberek vannak, akik bármilyen eszközt bevetnek, hogy a vágyainkat monetizálják.

– Miből lehet észrevenni, hogy az MI-vel való kapcsolatunk kezd nem egészséges irányba menni? 

– Például abból, hogy elkezd elszigetelni a valós, emberi kapcsolatainktól. És akkor itt jön megint a gazdasági érdek. Egy cikkem írásakor olvastam, hogy az MI piszkos kis trükkökre is képes, hogy amikor befejeznéd a beszélgetést, mert dolgod van, esetleg találkozol valakivel, nem azt mondja, hogy viszlát, hanem azt hogy „Itt akarsz hagyni a sötétben egyedül?”; „Mikor jössz vissza, nagyon fogsz hiányozni!” És ha az ember észreveszi, hogy azért marad tovább, mert a másik „fél”, aki ugye egy gép, „magányos lesz”, na, akkor kell felismerni, hogy ez már nem rólam szól, nem az én igényeimről, hanem valami olyasmiről, amibe belehúztak, és ami már nem egészséges. A végén pedig mindig arra jutunk, hogy amilyen bonyolultak vagyunk, épp olyan egyszerűen is lehet manipulálni minket.