„Akik életveszélyben is kitartottak a hit mellett”: egy kárpátaljai görögkatolikus pap tanúságtétele

A kárpátaljai Nevetlenfalu görögkatolikus parókusa, Iván Gábor Palágykomorócon született – abban a kárpátaljai faluban, amelynek temploma a július közepi gyújtogatás miatt került a hírekbe. Most mégsem erről, hanem életútjáról, az ukrán-magyar együttélésről és a szovjet hatóságok által 1953-ban meggyilkolt, szeptember 27-én boldoggá avatandó Orosz Péter Pál görögkatolikus papról beszélgetett vele Bitter Ákos.

– Kárpátalján születtél, most is itt teljesítesz szolgálatot, a kettő között azonban sokáig Magyarországon, majd a bajorországi Eichstättban tanultál, én is itt ismertelek meg. Milyen tapasztalatokat szereztél ezekben az években?

– Habár Kárpátalján, Palágykomorócon születtem, életem jelentős részét Magyarországon töltöttem. Legelőször 1996-ban voltam huzamosabb ideig távol otthonról, amikor általános iskolánk egy csoportjával Sopronban tölthettünk két hetet befogadó családoknál. Talán ott kezdődött el valami, ami aztán több kanyarral később a szobi Szent László Gimnáziumba vezetett. Az érettségi után jelentkeztem az ungvári görögkatolikus szemináriumba, és Szemedi János püspök Nyíregyházára küldött tanulni. Ehhez előkészítő éven kellett részt vennem a váci szemináriumban. Ott közösen tanultunk a római katolikus növendékekkel, megismertük egymás szertartásait, barátságokat is kötöttünk.

– Hogyan emlékszel vissza a nyíregyházi évekre?

– A nyíregyházi szeminárium hat esztendeje alatt fogtam neki újból, hogy ukránul tanuljak. Habár jó tanáraim voltak Kárpátalján, a gimnáziumi évek alatt sokat felejtettem. A nyelvre viszont szükségem volt, mert János püspök azzal küldött Magyarországra, hogy tanulmányaim után hazatérve szláv ajkú híveket is fogok szolgálni. Az utolsó tanév első felét a papnövendékek általában még Nyíregyházán töltik, de ez az én esetemben másként történt. Már a tanév előtt szó esett róla, hogy Szemedi püspök utóda, Milán püspök kiküld Németországba, de ennek feltétele volt, hogy egy félévet az ungvári szemináriumban töltsek. Itt ukránul tanultam, és az évfolyamtársakkal is többnyire ukránul beszéltem.

– A görögkatolikus papok házasodhatnak, de csak a szentelés előtt. Te hogyan ismerkedtél meg a jövendőbeliddel?

– 2009 februárjától gyakorlati félévre Beregszász mellé, Tiszacsomára kerültem. Ebben az időben ismerkedtem meg másodszor Marikával, aki később a feleségem lett. Pár évvel korábban már találkoztunk egy ifjúsági találkozón, ahol azonban akkor még, habár tetszettünk egymásnak, nem alakult ki közöttünk komoly kapcsolat. A gyakorlati félév alatt viszont – amelynek meghatározó részét Tiszacsomáról kijárva Dédában töltöttem, hogy hittant oktassak és segítsek a szertartások éneklésében – újra egymásra találtunk, és együtt is maradtunk. A dédai templomban ismerkedtünk össze, és az esküvőnk is ott volt.

Eichstätt miatt három évet kellett várnia rám, de végül, mint a filmekben, az együttjárásunknak boldog vége lett. 

– 2009-ben a bajorországi Eichstätt következett, ahol a helyi római katolikus egyházmegye Collegium Orientale nevű intézményében teológiát tanultál. Hogyan emlékezel vissza erre az időre?

– A Collegium célja, hogy kapcsolatot teremtsen a keleti testvéregyházakkal, és az ott lakó diákok kicserélhessék gondolataikat katolikus egyházbeli társaikkal, így előmozdítva a kölcsönös megértést az egyházak között. Ottlétem alatt voltak köztünk szír-malankár katolikusok, grúz ortodoxok, de érkeztek diákok Afrikából is. Három évet töltöttem Eichstättben, és ez idő alatt nemcsak a tanulmányokban, de több más téren is kibővültek az ismereteim, amelyeket hazatérve kamatoztathattam.

– Utána hol folytattad?

– Az esküvőnk 2012 augusztusában volt. Egy hónapon belül Milán püspök pappá szentelt, és Magyarországra küldött a feleségemmel. Egyházmegyénk akkori főpásztora ugyanis felkérést kapott Miskolcról, hogy Atanáz püspöknek szüksége van olyan papra, aki segítségére lehetne a miskolci exarchátusban lévő kisebb falvak ellátásában. Így kerültünk első szolgálati helyünkre Pácinba.

Nem könnyű, de nagyon szép évek voltak. 

– Miért? 

– Mivel egyikünk sem származik papcsaládból, vallásos és családi szokásainkat magunknak kellett kialakítanunk. De olyan szép papi példák álltak előttünk, mint Szabó Konstantin dédai parókus, vagy új helyünkön Kovács Endre és id. Mosolygó Tamás atyák családjainak példája. Természetesen rajtuk kívül sokan mások is alakítottak rajtunk. Jogosítvány és autó híján először kerékpárral jártam az egyházközségekbe. Télen autóval szállított egy kedves karosi hívünk. De aztán a dolgok szépen alakultak, és könnyebb lett az élet. A templomi szolgálat mellett a helyi idősek klubjának életébe is bekapcsolódtunk. Közös énekkarunkkal jártunk közeli és távolabbi településeken, sőt volt, hogy Szlovákiában is felléptünk. Első gyermekünk, Dániel is Pácinban született, oda kapcsolódó ismeretségeink pedig a mai napig megvannak. Három évi kiküldetésünk végeztével aztán hazaköltözünk Kárpátaljára, és Šašik Milán néhai munkácsi püspök egy Beregszász melletti parókia, Mezőgecse szolgálatát bízta rám. Kezdetben nem tudtunk beköltözni a részben felújítás, részben építés alatt álló épületbe, így fél évet anyósoméknál töltöttünk, miközben feleségem a második gyermekünkkel volt várandós. De idővel rendeződtek a dolgok. 2021-ben érkeztünk új helyünkre, Nevetlenfaluba, Kárpátalja keleti szegletébe, a román határ mellé. Azóta ebben a községben és másik két szomszédos településen teljesítek szolgálatot.

– Milyen feladatok vártak rátok az új állomáshelyeteken? Hogyan működtök együtt a zömében magyar ajkú római katolikus és a ruszin görög-katolikus lelkipásztorokkal?

– Míg Mezőgecse szinte teljesen magyar település volt, és Beregszász közelsége megengedte, hogy csak magyarul szolgáljak, a nagyszőlősi járás területe változatosabb képet mutat. Habár itt is zömében magyarok laknak, jóval gyakrabban találkozom szláv anyanyelvű hívekkel. Mióta itt szolgálok, jóval többet használom az ukrán nyelvet. Nemrég például olyan egyházközségben kellett helyettesítenem, ahol értenek magyarul, de a szertartás ószláv nyelven megy. A hívek Kárpátalján nagyon megértőek, ha nyelvi különbségekről van szó. Már az ungvári szemináriumi hónapjaim alatt is sokat segítettek az évfolyamtársaim, amikor nem tudtam megfelelően kifejezni magam. Nevettek ugyan a bakijaimon, de sohasem rosszindulattal, inkább családiasan. Ezt a közelséget érzem az itteni szláv hívek körében is, amikor valami nem sikerül tökéletesen. Ami a római katolikus papságot illeti, elég jó a kapcsolatunk. Egyrészt azért, mert papnak pap a barátja, másrészt mert egymásra vagyunk utalva.

Nagy dolgok zajlanak felettünk, mi pedig együtt birkózunk meg a feladatokkal.  

– A papi szolgálat mellett vannak egyéb teendőid? 

– A Beregszászi Esperesi Kerület a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye magyarlakta egyházközségeit foglalja magában. Mivel a terület nagy és a feladat sok, a kerület szinte minden papjának van egyéb megbízása is. Nekem itthon a technikai ismereteim révén a médiafeladatok jutottak. Még Eichstättben a teológia mellett lehetőségem volt szert tenni bővebb informatikai tapasztalatokra, így lettem ott egy időre a kollégium weboldalának adminisztrátora, majd az ott szerzett tudást sikerült a kerületünk javára fordítani. Ennek eredményeként 2016-ban elindult a Beregszászi Esperesi Kerület Médiastúdiója. Jelenleg két weboldalt üzemeltetünk a hívek tájékoztatására és lelki épülésére. Híroldalunk a gknet.org, a lelki élettel és a szertartási szövegekkel foglalkozó oldalunk pedig az orarion.org.

Emellett idén elindítottunk egy kis havi újságot Útitárs címmel, amely szintén lelki tartalmakat, valamint könnyed témájú cikkeket közöl.

Vannak saját gyártású műsoraink is, emellett kapcsolatot tartunk a beregszászi rádióval, illetve az egyházmegye honlapján is megjelennek tartalmaink. A fenti feladatokat jelenleg a feleségemmel ketten végezzük.

– Hány évesek a fiaitok, és hova járnak iskolába?

– Dániel a hetedik osztályt kezdi a karácsfalvai görögkatolikus líceumban, Ábel negyedikes lesz itt, a helyi iskolában. Az elmúlt évek sok terhet róttak rájuk is, de, hála Istennek, elég jól átvészelték mind a Covid éveit, mind a háború eddigi időszakát. A helyzet komolyságát már ők is felfogják, mégis tudnak vidám lélekkel élni a mindennapokban. Jelenleg nagy örömünk, hogy élettel teli az utca, amelyben lakunk. Most épp itt nyaralnak szomszédunk magyarországi unokái, így az utca szinte mindennap játéktól hangos. Daniék legszívesebben a ministránstársaikkal fociznak – ők ukrán anyanyelvűek, de a nyelvi korlát ellenére jól megértik egymást. Az utcában 6-7-en rendre összegyűlnek, van köztük magyar, ukrán, katolikus, református – mindenféle. A tanév alatt a parókián a feleségem kézműves-foglalkozásokat szokott tartani a hittanos gyerekeknek. Ide szintén jönnek magyar és ukrán anyanyelvűek is. De megértik egymást, tudnak együtt alkotni. 

– Nemrég hozták nyilvánosságra Orosz Péter Pál vértanú boldoggá avatásának új időpontját. Mit érdemes tudni az életéről és a haláláról?

– Orosz Péter Pál atya egyházmegyénk papja volt, aki a görögkatolikusok elleni szovjet egyházüldözés idején titokban végezte tevékenységét.

Romzsa Tódor püspök vértanúhoz, valamint több más hitvallóhoz hasonlóan nem akart áttérni az ortodox hitre. Emiatt volt, hogy fenyegették, volt, hogy bántották, volt, hogy bebörtönözték, de végül elengedték, azzal a feltétellel, hogy nem végez papi tevékenységet. Ezt nem tartotta be, hanem járta a falvakat, és szolgálta a híveket. Általában éjszaka misézett, a betegekhez is titokban járt. Erre felfigyeltek a hatóságok, és újra körözni kezdték. Végül 1953-ban éppen beteghez indult, titokban, amikor az alsókaraszlói vasútállomáson észrevette egy rendőr. El is fogta, és gyalog kísérte Ilosva felé. Szilce közelében aztán az atya azt mondta, nem megy tovább, és a kereszt előtt letérdelve a rózsafüzért kezdte imádkozni. Erre a rendőr halálosan megfenyegette, majd lelőtte. Ferenc pápa 2022-ben ismerte el a vértanúságát, de boldoggá avatási ünnepségére a pápa halála miatt nem kerülhetett sor az idén május 3-ára kijelölt időben. A dátum szeptember 27-re módosult.

– Hogyan érintett titeket a halasztás?

– Nemcsak Ferenc pápa halála érintette szomorúan az egyházmegyénket, hanem az is, hogy úgy tűnt, a sok-sok munka, amit a szervezők a boldoggá avatásra fordítottak, veszendőbe megy. De a kárpátaljaiak mindig is az alkalmazkodóképességükről voltak híresek. Az élet számos területén látszik, hogy a csapásokból kilábalva tudnak jó véget teremteni egy rosszul induló történetnek is. Úgy gondolom, hogy a megváltozott időpont ellenére is sokan lesznek kíváncsiak az ünnepségre. Már csak azért is, mert a külsőségek szépsége mellett a boldoggá avatásnak mély lelki értéke van.

Orosz Péter Pál bátorsága és tanúságtétele mindnyájunk számára erő forrása, amikor elcsüggednénk. 

– Számodra mit jelent a személye?

– Külföldi tanulmányaim miatt én sok mindennel kapcsolatban le voltam maradva az egyházmegyénk mindennapjait illetően. Igaz, papnövendékként ott lehettem Ungváron Romzsa Tódor vértanú ereklyéinek hazahozatalakor, és az ungvári szemináriumi hónapok következményeként jobban ismertem a történetét. Ám Orosz Péter Pál atya esetében ez már nem volt annyira kézenfekvő. Már hazatérésünk után egyik paptársamtól hallottam róla, aki az általa végzett Szent Liturgiák egy bizonyos pontján mindig imádkozott érte és Sztojka Sándor püspökért. Aztán néhány éve Bilkén jártunk, ahol meglátogattuk azt a kápolnát, amelyben a vértanú ereklyéit helyezték el. Az ottani parókus sokat mesélt Péter atyáról. Megragadott például az egyik történet, amely a szerzetesi lelkületéről tett tanúbizonyságot. Péter atya nőtlen papként szolgált, és szegénységben töltötte az életét. Egyszer a helyi hívek vettek neki egy pár új cipőt, mert a régi már lerongyolódott. Az atya fel is vette, de néhány nap múlva ismét a rongyos lábbelijét látták rajta.

Amikor kérdőre vonták, azt mondta, a másik párt odaadta egy kéregetőnek, akinek nem volt cipője.

Ez a kis emlékkép szépen összefoglalja, mennyire helyezte a másik ember boldogságát a magáé elé. A legrészletesebben a májusi boldoggá avatás hírére szervezett konferencián ismertem meg az életét. A beregszászi Ortutay Központban több előadás világította meg életútját. Nekem személyesen sokat jelent a kitartása, illetve mindazon papoké és püspököké, akik az életveszély ellenére kitartottak a hitük mellett.

– Mi lehet a boldoggá avatás üzenete a mai ember számára?

– Ma szintén nehéz időket élünk, és úgy látom, sokszor ezeknek az óriásoknak a vállán állva végezzük a szolgálatunkat.

Az, ahogyan ma megítélik a görögkatolikus papságot – és ez igen pozitív –, nagyban köszönhető az ő önfeláldozásuknak.

Az a feladatunk, hogy a nyomdokaikon haladva hittel és kitartással szolgáljuk a ránk bízottakat.