„Józanodó állapotban vagyok” – interjú Bokros Levente alkoholbeteg pappal

A szenvedélybetegségek az egyház embereit sem kímélik. Egyikük Bokros Levente római katolikus pap, aki több mint tíz évig küszködött az alkohollal, és ma is – gyógyulófélben lévő – betegnek mondja magát. Major Péter interjúja.

– Kezdjük egy praktikus kérdéssel: egy alkoholizmusból gyógyuló papnak kísértés a misebor?

– Érdekes módon nem. Az a mennyiség nem hat meg, és csak tokaji aszút iszom a misén. Az elején még mustot használtam, de abasári gyerek vagyok, és észreveszem, hogy az nem bor.

– Hogyan kezdődött az alkoholizmusod?

– Az elején tisztázzuk, hogy a függőség nem erkölcsi kérdés. Betegség. Kár is ezen moralizálni – bár a magyar társadalomban minden második ember morálteológus. Én ezt a betegséget megkaptam. Kellett egy bizonyos idő, hogy rájöjjek. Szépen, lassan fejlődött ki. Ahogy Popper Péter is mondja: minden csendben alakul ki. 

– Nálad mikor kezdődött?

– Még nagyon fiatal pap voltam, amikor elkezdődött. Azon kaptam magam, hogy

nem úgy van, hogy hazamegyek, és a nap végén megiszom egy sört, hanem már azért megyek haza, hogy megigyak valamit.

Láttam a jeleket, de beleestem abba, amibe minden függő: tagadtam és hárítottam. És amikor már nagy volt a baj, például epilepsziás rohamom lett és kórházba kerültem, akkor már tudatosodott, hogy mi a helyzet, de nem akartam szembenézni vele.

– Pontosan mikor tudatosult benned, hogy baj van? 

– Hatvani plébános voltam, amikor váratlanul beállított hozzám egy őrzőangyal.

– Ő volt Beer Miklós püspök?

– Igen, és azt mondta: „Levente, nagyon nagy a baj, megkérlek, hogy menj el orvoshoz.” 

– Most mit keresel? 

– Hát ezt a fotót, hogy milyen voltam akkor. Nézd, több mint száz kiló!

– Milyen évet írunk? 

– Mondjuk 2017-et. Erre mondta Beer püspök: „Levente, te már nem látod magad.”

– Azért mondta, mert tudta, hogy iszol, vagy más betegségre gyanakodott?

– Rajtam kívül mindenki tudta. De egyszerűen felismerhetetlen voltam, nem lehetett tudni, hogy ez most mi.

– Hány évig húztad így?

– Hát, tíz évig biztos sunnyogtam. De, kérlek, hangsúlyozzuk: Zacher Gábor szerint is több mint egymillió alkoholista van Magyarországon, csak nem beszélünk róla, mivel prűd, tabukkal körülvett társadalomban élünk. Nem merünk szembenézni a keresztjeinkkel. 

–  Neked mi volt az okod, hogy alkoholhoz nyúlj?

– A szokások egyszerűen életformává válnak. Vegyél el egy szokást az életedből! A kávét, a vasárnapi családi együttlétet… Bármi az életed részévé válhat észrevétlenül.

– Igen, de a szokásnak van alapja, hogy miért alakult ki. El tudod mondani, hogy a tiéd honnan jött?

– Nekem a terápia alatt jött a felismerés, hogy rosszul állok az érzelmi intelligenciával. Például hogyan tudom feldolgozni a kudarcokat, hogyan tudom feldolgozni a sikereket. Mind a kettőből volt elég – az alkohol pedig mindent old. Oldja a sikert, oldja a kudarcot – egyedül a problémát nem oldja.

– Hogy érint, ha egy alkoholistával találkozol?

– Rengeteg szenvedélybeteggel találkozom, némelyiküknél rá is kérdezek.

Elmondom neki, hogy öreg, te rohadtul nagy gázban vagy.

Nincs az a fajta küldetésem, hogy mindenkit meg kell mentenem, de azért nem tehetem meg, hogy ha valaki gödörben van, ne ugorjak mellé. Persze nem erről szól az életem. Józanodó  állapotban vagyok, ugyanis ha valaki ezt a betegséget egyszer megkapja, az a halála pillanatáig vele marad. 

– Miért „megkapja”? Nem felelősséghárítás ez?

– Ha orvos vagy, megkérdezed Marika nénit, aki tüdőtumorral van a Kékgolyóban, hogy miért kezdett el bagózni, mikor tudta, hogy ez lesz a vége? Milyen mentális oka volt annak, hogy Marika néni orális fixációja kialakult? Felteheted a kérdést, de nem mész vele semmire.

– Vagyis az alkoholbeteget nem lehet felelőssé tenni?

– Lehet, de megéri? Na, ez a moralizálás. Inkább azt mondom, hogy én nem teszlek felelőssé, hanem megpróbálok segíteni, mert egy nyelvet beszélek veled, és tudom, mit élsz át. Nekünk nagyon fontos, hogy mi tudjuk, mit jelent önvádban élni. Nekünk nagyon szép ígéret, hogy

addig, amíg nem tudod magad szeretni, engedd meg, hogy mi szeressünk téged! 

– A nekünkön kiket értesz? 

– Minden függőt. Minden függő önvádlásban él, és mellette ott van a környezete, akik azt gondolják, hogy ez morális kérdés, hogy nem vigyáz a családjára, hogy szétissza az életét. Én viszont egy beteghez nem mehetek oda, hogy nem oldozlak föl, mert te okoztad magadnak, hogy amputálják a lábadat. Ez az ő élete. Mi nem ítélkezhetünk. Egyébként könnyes szemmel olvassa a kulturáltnak, értelmiséginek mondott magyar társadalom Popper Péter és Pilinszky János fantasztikus történetét, hogy „Péter, én nem szeretem a pszi- kezdetű foglalkozásúakat”, és erre azt mondja Popper, hogy: „De miért nem, János?” „Azért, mert az életben problémákat látnak és megoldásokat keresnek. Ellenben a világban tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”

– Visszatérve a betegségedre. Hova mentél, amikor elfogadtad, hogy baj van?

– Elmentem egy kórházba, ahonnan két nap múlva kitettek, mondván, nincs semmi bajom, csak összevissza zabálok, meg iszom. De Miklós ezt nem hagyta, és leküldött a kaposvári kórházba egy nagy kivizsgálásra.

Ott mindent megnéztek, szinte csak a nőgyógyászaton nem voltam.

Nem is tudtam például, hogy ennyi szervem van. 

– A kivizsgálások után mi történt?

– Megint visszakerültem a szolgálati helyemre, de betegszabadságon voltam. Itt laktam  a lakásomban, és akkor kötöttem egy szerződést magammal.

– Miről?

– Volt egy nagy üveg gyertyatartó, itt állt az ajtó mellett. Azt mondtam magamnak, hogy ha valami baja lesz, akkor én többet nem hazudok.

– Mi lett vele?

– Nekimentem. Felsöpörtem a szilánkokat, majd felhívtam Beert, és mondtam neki, Miklós, akkor én most kérek segítséget. Azzal elkezdődött a rehabilitáció. 

– Hogy élted meg?

– Úgy fogtam fel, mint egy katekumenátus utat; mint az ember, aki jelentkezik az egyházba, vagy mint a tékozló fiú, hogy vissza akarok jönni. Tehát egyszer már meg lettem keresztelve, de kezdjük elölről. Gérard Depardieu-nek van egy nagyon szép filmje, a Minden áldott reggel. Fiatal művészt játszik benne, akinek

azt mondja az öreg mestere, hogy „szépen játszol, de nem vagy zenész.”

Sok évvel később visszamegy az elszegényedett öreghez mint a versailles-i udvar főmuzsikusa, hogy tanuljon. Azt mondja, „Mester, azért jöttem, hogy megtartsa az utolsó órát.” Tudod, mi volt a Mester válasza? „Fiam, én most az elsőt fogom megtartani neked.” Én is mintha így kezdtem volna el a rehabilitációt, hogy most mondjátok meg, mi az első, mi a legfontosabb, amit kihagytam. 

– És mi az?

– Isten és én. Az életben minden a kapcsolatokon múlik – az önmagammal való kapcsolatomon, az Úristennel való kapcsolatomon, a múltammal való kapcsolatomon, a jövőmmel való kapcsolatomon. Nekem ebben lett zavar.

– Mi segített a rehabilitáción belül?

– Már az segített, hogy szövetséget kötöttem magammal és az örökkévalóval, hogy ha a gyertyatartó eltörik, akkor nincs tovább. Nagyon megkönnyebbültem, és abban a pillanatban elkezdődött a gyógyulás.

– Igazából vártad, hogy eltörjön?

– Hát, valójában igen. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el terápiára, ugyanis az alkoholizmus krónikus, progresszív, nincs gyógyszere és halálos. Másokat hallgatni könnyűnek tűnik, de amikor neked kell kimondanod, hogy Levente vagyok és alkoholista – na az, az jó.

– Volt olyan konkrét dolog, amit a rehabilitáció alatt tanultál meg?

– Mindent újra tanultam. Olyan emberekkel voltam, akik 10-20-30 éve az alkoholfüggőségből szabadulnak. Engem akkor semmi nem érdekelt, csak az, hogy olyan emberként mehessek vissza a világba, aki most már építi magát. Nem rendbe akartam jönni, hanem elkezdeni a kapcsolatom helyretételét Istennel, önmagammal, a világgal, a sérüléseimmel.

Tudod, az ókor kötözte, a középkor szemlélte, a mi korunk pedig tagadja a sérüléseit. 

– Aki ezt a beszélgetést olvassa, és hasonló problémával küzd, annak mit mondanál? 

– Mindenki annyit ért meg belőle, ahol tart. Tedd meg magadért, mert megérdemled magad! Isten teremtett téged magadnak. Te vagy legközelebb magadhoz, és a benned lévő Isten. Szent Ágoston azt mondta, hogy Isten közelebb van hozzám, mint én magamhoz.

– Ismersz olyan papokat, akik ugyancsak az alkohollal küzdenek, netán abba haltak bele?

– Annak fájdalma van bennem, hogy hány fiatal papot elvesztettünk. Amióta ezt az utat járom, sokan mentek el alkoholizmus miatt. Körülbelül öten. Azt mondja Popper, hogy minden fiatal halála kozmikus tragédia. Hát, ez meg misztikus tragédia. Pedig nem dől össze a világ, ha valaki elmondja, milyen függőséggel küzd. Erről beszélni kell. Beszélni arról, hogy van kiút.