Katolikus pap és színész? – interjú Liszkai Tamással

Alakíthatja-e Jézust a kereszten félmeztelenül egy pap? Miért kezd egy katolikus lelkipásztor színészkedni, különösen az egyik legprogresszívebb kortárs színházi rendező módszerével? Liszkai Tamás szarvasi plébániai kormányzóval, a Gál Ferenc Egyetem docensével, a Parastudio Egyesület elnökével készített interjút Major Péter.

– Miért és hogyan lettél pap?

– Hivatástudatom a gyermekkorban alakult ki. A családban volt pap, a nagybátyám, az ő élete fogott meg.

– Mi volt benne vonzó?

– Valahogy a nyugalom, a nyitottság mindenre.

– Általában nem ez jut az ember eszébe egy papról.

– Pedig nem is tudnám máshogy megfogalmazni. A nagybátyám egy kis faluban volt plébános, de nem maga az egyházközség vezetése, az ügyek intézése volt megragadó, hanem az a harmónia, aminek ő volt a középpontja. Olyan személy volt ő abban a katolikus körben, aki mindenkit ismert, akihez mindenkinek köze lett. Nagyon izgalmas dolognak láttam, hogy kilép az utcára, és mindenkinek köszön, mert mindenki ismeri. Ez a mindenki felé történő nyitottság vonzott.

– És honnan jött a színészet az életedbe?

– Alapszinten mindig is létezett. Egyszer a könyvtárban valamiért leemeltem a polcról Latinovits Zoltán Ködszurkálóját – elolvastam, és az hatott rám ennyire. Első kápláni helyemen azt gondoltam, indítsunk a gimnáziumban művészeti önképzőkört. A csoportot meghirdettem irodalomórán, majd a tanárnő férje – Vági Lászlónak hívják – egy délután becsöngetett hozzám. A Szegedi Egyetemi Színpad zeneszerzője, illetve alkotója volt, ismerte Latinovitsot is. Ő aztán szintén bekapcsolódott ebbe a körbe. Tőle hallottam először Jerzy Grotowski lengyel színházi rendezőről. Elolvastam – akkor még szamizdatban – A szegény színház felé című könyvét. Onnantól kezdtem egyre inkább magamévá tenni a módszerét.

Hirdetés

Aztán egyszer lehetőséget kaptunk a plébánostól, hogy passiójátékot szervezzünk,

amit az elvárthoz vagy a megszokotthoz képest meglehetősen új formanyelven, a nagypénteki szertartás keretén belül mutattunk be.

– Mennyiben volt formabontó az előadás?

– Papként én tartottam a szertartást, és mielőtt a passió elkezdődött volna, a barátom bejött, és úgy tűnt, mintha botrányt akarna csinálni. Az emberek megdermedtek. Előrejött a templomban, farkasszemet néztünk, majd visszafordult, és elmondta Pilinszky Fabuláját. Onnantól kezdve a játékostársak, akik be voltak ültetve a padokba, felálltak, és szövegeket mondtak: prófétai, evangéliumból vett és saját szövegeket. Valaki eljátszotta Júdást úgy, hogy monológban elmondta, miért árulta el Jézust. Hasonlóképpen, a Pétert játszó ember arról beszélt, hogy miért tagadta meg mesterét. A hívek nem győzték kapkodni a fejüket: hol a karzatról szólalt meg, hol a sekrestyeajtón nézett ki valaki.

Azt mondták később, hogy na, ilyen még nem volt, ez nagyon érdekes, csak még nem tudják feldolgozni. 

– Miért pont ezt a stílust választottad? Miért nem a klasszikus színházat?

– Azt is mondhatnám, hogy a stílus választott engem. A klasszikus színház iránt sosem volt affinitásom, igaz, nem is próbáltam. Szerettem a színházat, de soha nem gondoltam rá, hogy magam is színpadra lépjek, illetve hogy felvételizzek a színművészetire. Főleg azért nem, mert a papság volt az elsődleges, és mellette nem is fért volna bele. 

– Összefoglalnád, mit foglal magába Grotowski módszere?

– Grotowski a „szegény színház” koncepciójával vált ismertté, amelyben a külsőségeket – díszlet, jelmez, technika, látvány – elvetve a színész és a néző közötti élő, közvetlen kapcsolatot helyezte a középpontba. Módszerének lényege, hogy a színész teljes testi és lelki odaadással, intenzív önfeltáráson keresztül válik alkalmassá a szerep megélésére, nem csupán eljátszására. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a test és a hang tudatos használatára, a tér újszerű kezelésére, valamint arra, hogy a színház spirituális élménnyé váljon a néző számára; ne pusztán előadás, hanem belső utazás legyen.

– Mi az, ami miatt úgy érezted, hogy ez a te színházi formanyelved?

– Azt láttam, hogy olyan kulturális koncepciót ír le, amelynek a színház az eszköze, de a lényege az, hogy ezen keresztül a színházat elhagyva jussunk be egy olyan aktív művészetbe, ahol az ember a társadalomban is művésznek érezheti magát. A módszer nagyon szimbólumgazdag, amihez nem elég a spontaneitás. Kell a képzés, a technikai tudás. Jean-Paul Sartre francia filozófus mondása, hogy minden technika a metafizika felé vezet. Amikor elkezdjük használni a technikát, egyszerre azt érezzük, hogy túllépünk önmagunkon, a magunk által korábban használt nyelven, és ez a nyelv egyre gazdagabb lesz. Ezt a gazdagságot kezdtem élvezni. 

– Mit ad egymásnak a papság és a színjátszás?

– Azt éreztem, hogy a színészi szemléletet, nyitottságot be tudom vinni abba, ami korábban merev volt. Például ahogy a szentmisét bemutatom vagy a szentségeket kiszolgáltatom. Színt, játékosságot tudok adni neki. Vagy annak, ahogyan a gesztusokat használom, van egy íve.

Nemcsak mereven kitárom a karomat, hanem az valahonnan elindul, és abban benne van az egész test.

Vagy tudok játszani a hangommal, ami korábban nálam is merev volt. Olyan ez a különbség, mint ha valaki technikailag képzett színészként mond egy verset, illetve ha egy amatőrt kérünk meg rá. Egész más lesz a hatás. Természetesen nem várjuk el, hogy a szentmise ilyen hatást váltson ki bennünk, viszont azt láttam az embereken, hogy tetszik nekik, bevonja őket valamibe. 

– Az ilyesfajta „színészkedés” nem öncélú egy szentmisén?

– Csak akkor működik, ha közelebb jutnak általa a misztikumhoz. Mert ha a hívek csak valami olyat élnek meg, aminek a liturgiához semmi köze, az mellékvágány, és az tényleg válhat öncélúvá. A papságot pedig, amit rituálisan megélek, bele tudom vinni a tréningmunkába. Az embereket érdekeltté tudom tenni ebben a transzcendens nyelvben. Ahol egymásban is kereshetik azt, ami egyébként soha nem volna közös nyelv. 

– Nem egészen értem, meg tudnád fogalmazni gyakorlatiasabban?

– Az emberek egy ilyen munkaközegben vagy csoportban katartikus élményt élnek meg – de csak a végén jönnek rá, hogy megtörtént. Például más kultúrákban megjelenik a rituális tánc, legyen ez Haiti vagy Afrika: ott már abszolút tudják, hogy mit jelent ez a fajta transzjáték, amikor elkezdenek táncolni, és csak táncolnak, táncolnak. Számukra a tánc imádság – még akkor is, ha az önkívületbe vezet. Átlépnek egy bizonyos határt, de ahhoz még fegyelmezettek, hogy tudják, nem lesz káosz, vagy nem történik számukra káros vagy rossz dolog. Ebben a fajta játékban nem papként vagyok jelen.

Ugyanúgy jelenek meg a testemmel, mint az összes többi színész.

De mindennek megvan a határa. Egyértelmű, hogy nem léphetek be senkinek a magánszférájába.

– Van olyan színészi eszköz, amit papként nem alkalmazhatsz? Például a csók ilyen?

– Amit mi csinálunk, az a klasszikus értelemben véve nem színház. A színházban lehet instrukció a csók. Mi úgynevezett performanszot végzünk, és pontosan tudjuk, hogy mi az a határ, amin belül akarunk maradni. 

– Kaptál már kritikát, hogy „egy pap miért színészkedik”?

– Természetesen.

– Csak nézőtől vagy kollégától is?

– Kaptam mindenkitől. Ha sztereotípiákban gondolkodunk, akkor nyilván nem fér bele, hogy valakit ilyen helyzetben látunk. Vegyük példának megint a passiót.

Ha eljátszom a kereszten függő Jézust, és ezt teljesen felöltözve teszem, annak nincs művészi hatása.

Ha viszont bevállalom, hogy félmeztelen vagyok, akkor mindjárt megszól valaki. De ha a strandon fürdőnadrágban látnak, ott persze senkit nem zavar.

– Nem érezted még, hogy a papság korlátoz a színészi kiteljesedésben?

– Nem. A színészetet be tudom forgatni a liturgiába. Az a formanyelv, amit használok, tud érdekes lenni abban az értelemben, hogy valaki közelebb kerül általa a liturgia misztériumához.

– Mi a liturgia? Hogyan lehet egyházi szakzsargon nélkül meghatározni?

– A liturgia számomra közös, dramatikus játék Istennek. 

– Ha döntened kellene papság és színészet között, melyiket választanád?

– A kettőt nem tudnám elkülöníteni egymástól, szóval inkább nem választanék. Nagyon is látom, hogy ez a fajta ritualitás nem idegen a papi karaktertől. Vegyük csak az ószövetségi zsidóság áldozatbemutatását, ami egy abszolút szerkesztett rítus, és a pap ott szintén játékos, rengeteg mozgással, gesztussal, hihetetlen gazdag szimbólumhasználattal.

Vagy menjen el valaki egy ortodox, illetve görögkatolikus liturgiára. Ott is mondhatni, hogy a pap játékos.

Nekem ez a játékosság hiányzik nagyon a római katolikus formából, hogy annak nincs olyan játékos aurája, amelyben a hívek azt érezhetnék, hogy valami plusznak lesznek a részesei.

– Ha nem túl profán a párhuzam, azt mondhatnánk, a kortárs művészet és a katolikus mise között az a hasonlóság, hogy az egyszerű néző egyiket sem érti. Egyet tudsz érteni?

– A klasszikus vagy inkább polgári színház fontos eleme, hogy a néző az elejétől a végéig értse. Aztán megjelenik az alternatív színház, és megpróbálja felbontani a formákat, amire a néző mondhatja, hogy ez nekem nagyon idegen, mert nem értem, mit akarnak kifejezni. Túlságosan is be akar vonni, túlságosan is át kell magam kódolni ahhoz, hogy felfogjam.

A rítus azonban nem működik, ha valamit – akár a szentmisét – az elejétől a végéig értelmezhető anyagként leadok.

Akkor elveszíti a ritualitását és a misztikum jellegét. A templomnak az az értelme, hogy amikor átlépünk a küszöbön, egy szakrális tér részei leszünk. Ha viszont bemutatunk egy profanizált rítust, az fából vaskarika. 

– És a profán térben átélhető a szakralitás?

– Működhet, amikor kiviszünk valami szakrális eseményt, például körmenetet a templomból. Azt egy olyan ember, aki nem tudja, miről van szó, nem fogja érteni. Nekünk viszont fontos, hogy a szakrálissal kimenjünk a profán térbe, és ott mutassuk fel. Mert a szentmiseáldozat lényege a világ megváltása, és azt nem zárhatjuk falak közé.