Kell-e nekünk az ökumené? Egy katolikus töprengése a keresztény egység hete előtt

Kötelező udvariassági kör, vagy valódi találkozás a vasárnap kezdődő ökumenikus imahét? Miért irigyelte református barátja a katolikus hitét, és mit tanult ő protestáns testvéreitől? Udvarhelyi Zsuzsanna személyes vallomása, és néhány kényelmetlen kérdés azokhoz, akiknek ingerküszöbét nem éri el a keresztény egység ügye.

Az ökumenikus imahét a világ minden táján a különböző keresztény felekezetű hívőknek teremt szervezett alkalmat a közös imára. A II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio kezdetű 1964-es dokumentuma az egyházak közös imádkozását az ökumenikus mozgalom szívének tekinti. A programhoz 1968 óta imafüzetet állít össze az Egyházak Világtanácsa és a Vatikán. Ebben évről évre egy-egy keresztény felekezet vagy közösség is bemutatkozik: idén az örmény keresztények hagyományait ismerhetjük meg. A mottó pedig Szent Páltól való: „Egy test, egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is” (Ef 4,4). Magyarországon az imahetet közös nyitó és záró istentisztelet, számos országos és helyi program gazdagítja, melyeket a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa fog egybe.

Az év eleji hideg, a most hóval is megajándékozott hosszú napok igazán alkalmasak az eltöprengésre – és az esténkénti közös imára. Megkérdezhetjük magunktól: hogyan viszonyulunk, viszonyulunk-e bárhogyan a keresztény egységhez? Hogyan vagyunk a másokkal való közösség gondolatával? Fontos ez nekünk? El tudjuk képzelni, hogy érdemes megismerni egy másik felekezet hagyományát, tanítását?

Eléri-e egyáltalán ingerküszöbünket a közös imádkozás, a találkozás lehetősége?

Vagy remekül elvagyunk saját köreinkben, kielégítőek a közösségi alkalmaink, és eszünkbe sem jut, hogy ez a hét nekünk is szólhat? Vagy éppen feldühít, hogy minek még egy program, amin, ha nem is kötelező, de az udvariasság miatt illik ott lenni?

Nekünk, katolikusoknak az említett zsinati dokumentum sok újat hozott a korábbi beidegződéseinkhez képest. Igaz, ennek már 60 éve, és Szent II. János Pál pápa óta mindegyik egyházfő hozzátett valamit ehhez a tanításhoz. Mégis azt tapasztalom, hogy buzgó vallásos köreinkben sem ismertek e tanítások, és nem természetes az ökumenikus törekvés, a találkozás keresése. Pedig a több mint fél évszázados zsinati dokumentum az ökumenikus törekvést két mozzanatban határozza meg: 1. küszöböljük ki azokat a régi szavakat, beállításokat, cselekedeteket, amelyek sértik az igazságot és a méltányosságot, és megronthatják a kapcsolatot; 2. keressük rendszeresen a párbeszéd alkalmait.

Fontos szempont a korábbi szemlélethez képest, hogy ezt a katolikus egyháznak kell/illik kezdeményeznie.

Vagyis nem várni, mint régen, hogy majd bűnbánatot tartanak és megtérnek a más felekezetűek, hanem felsőbbrendűség-érzésünket félretéve megszólítani és közös imára hívni Krisztusban testvéreinket. Szent II. János Pál mindezt 1995-ben erősítette meg Ut unum sint (Hogy egyek legyenek!) kezdetű enciklikájában, melynek 30. évfordulóján, 2025-ben Ferenc pápa kommunikálta a világgal a katolikusok „visszavonhatatlan elköteleződését” az egység ügyében. Az ő üzenete szintén a zsinati dokumentum szellemében, hogy azt keressük, ami összeköt, és ne azt, ami szétválaszt. „Hidakat építsünk, ne falakat!” – figyelmeztetett. 

Kis településünkön, ahol mindhárom történelmi egyház jelentős közösséggel bír, évszázados hagyománya van a felekezetek jó kapcsolatának. A katolikus templom építésében, 1942-ben a fél utcára lévő református templom építője nyújtott hathatós és nagylelkű támogatást. Ez a gesztus máig él a katolikus öregekben, és meghatottan beszélnek róla. A kommunizmus évei alatt is jellemző volt az összefogás:

Hirdetés

a hosszan hivatalban lévő református lelkész és katolikus plébános segítőikkel együtt olyan jó kapcsolatot ápoltak, hogy ha kellett, megtartották egymás hittanóráit.

Ezt a baráti viszonyt próbáltuk tíz évvel ezelőtt feleleveníteni, amikor Ökumenikus Munkacsoportot alakítottunk, hogy gyerekeink számára természetes élmény legyen egymás templomainak, közösségeinek megismerése. A szervezőcsapat nemcsak az imahét alkalmait, annak szép, taizéi zenei szolgálatát tervezte meg, hanem évről évre „harangtúrát” is szervezett a gyermekeknek. Ez egy kényelmes, családos séta a református, a katolikus és az evangélikus templomok érintésével, mindhárom helyen a harangok megszólaltatásával, játékkal, kvízzel, zenével. Nagyon sok élménnyel és mély találkozással, sok barátsággal ajándékozott meg engem ez a tíz év. 

Egyik alkalommal az irgalmas szamaritánus történetét dolgoztuk fel és készítettük elő a résztvevő családok számára. Katolikus részről jött a javaslat, hogy az egyes állomásokhoz az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit vehetnénk mintának. Protestáns testvéreink nem ismerték ezeket, de tetszett nekik az ötlet, így fel is olvastuk a pontokat. A végére nagy, feszült csend lett. Nem értettem, hogy miért, de éreztem, valami nem stimmel. Újraolvastam magamban a mondatokat, de nem esett le tantusz, hiába tanultam teológiát, történelmet…. Ekkor református barátom kedvesen annyit mondott: „Tudod, mi a halottainkért nem imádkozunk, őket Isten végtelen irgalmára bízzuk.”

Egy pillanat alatt megvilágosodtam, és egyszerre éreztem tudatlanságot, tiszteletlenséget, némi szégyent.

De sikerült kiküszöbölni a csorbát, és megtalálni a közös nevezőt az utolsó irgalmassághoz.

Nagyon szép foglalkozás lett belőle. Az előkészítő csapat tagjainak pedig gazdagító és felemelő volt találkozni egymás hagyományaival, a sok közösbe belekapaszkodni és a különbséget tisztelettel megélni. Azóta különösen közel érzem magamhoz a protestáns felfogást a halállal kapcsolatban. Gyakran elgondolkodom: Isten irgalmához, végtelen jóságához és nagyságához ugyan mit tudunk hozzátenni mi, emberek? Tavaly azonban váratlan dolog történt. Ugyanez a kedves református barátom súlyos gyászban volt, hosszan beszélgettünk, amikor is azt mondta:

„Most kicsit irigylem a katolikusokat.”

Nem értettem, mire gondol. „Hát hogy ti az imádság által valahogy a halál után is kapcsolatba tudtok kerülni a szeretett személlyel. Nekünk ez nincs. Most nagyon hiányzik.”

Valami ilyesmi számomra az ökumené. Őszintén beszélgetni hitről, mély, emberi kérdéseinkről, együtt megélni kicsinységünket, tökéletlenségünket, útkeresésünket, és közös imádságban Isten elé állni. Együtt énekelni a több száz éves dallamokat vagy éppen a gyönyörű taizéi dalokat. Rácsodálkozni a másik templom, közösség szokásaira, életterére, embereire. Rádöbbenni, hogy jé, ide jár a szomszéd, a boltos, vagy a gyerekem kedves tanítója, barátja… Tisztelettel és nyitottsággal egymás felé fordulni, kíváncsian várni, hogy idén mit tanulhatunk egymástól.

Hálás vagyok a januári imahétért, hogy minderre újra lehetőségem lesz, három alkalommal is.