3+1 súlyos kérdés, ami mellett még egy miniszterelnök sem mehet el szótlanul

Sokkal többről szólnak a magyar kormányfő igencsak szótlan „mise utáni” videói, mint amit a politikai megmondók próbálnak azokból kihozni.

Az elmúlt napokban két alkalommal tett rá kísérletet a Telex stábja, hogy kérdéseket tegyen fel hazánk miniszterelnökének – sikertelenül. Igazából évtizedes tapasztalat nyert újabb megerősítést, tehát önmagában semmilyen hírértéke nem lenne a dolognak. Csakhogy most templomból távozva próbálták a médiamunkások megtudni néhány aktuális dologról a politikus véleményét, ami pártszimpátiától függően az újságírói letámadó akciótól a máskor oly beszédes pártvezér némaságáig számos szélsőséges értelmezést kaphat. Felmerül azonban a pártérdekektől függetlenül néhány dilemma, ami mellett nem érdemes szótlanul elsétálnunk, és ez még egy miniszterelnökre is igaz.

1. Köteles-e egy ország politikai vezetője a sajtó rendelkezésére állni?

Egy egészséges demokráciában megmosolyogtató ez a kérdés, de ahol a szinte szó szerint tenyérből etetett bértollnokok számítanak a hatalom szemében újságírónak, a kormánytól független médiumok pedig kivétel nélkül „baloldali”, „liberális”, „sorosista”, „nemzetellenes”, „fake news”, „dollárbaloldal” és társai címkékkel megbélyegezve kerülnek elutasításra, igenis legitim vitatéma, hogy szóba kell-e „azokkal” állnia egy kormányfőnek.

Segítségünkre siethet a válasz megtalálásában a kormányellenességgel aligha vádolható Fürjes Balázs, aki a szólásszabadság élharcosaként a közelmúltban határozottan ellene mondott annak, hogy „politikusok szabják meg, írják elő, határozzák meg, ki minősül valódi újságírónak, ki kezelhető egyáltalán sajtóként, hogy ki vehet részt a demokratikus diskurzusban”.

Hogy az államtitkár mennyire gondolja komolyan saját szavait, nem tudom, de amikor Baranyi Krisztina mellett őt is megkerestem, hogy közvetlen beszélgetés alapján tudjak támogatást nyújtani az általam nagyon is üdvözölt nyílt vitához, társadalmi párbeszédhez, Ferencváros független polgármestere fél órán belül visszahívott, a Fidesz politikusa viszont csak SMS-ben ígérte – többször is –, hogy „beszéljünk”. A legutóbbi ilyen üzenet november 14-én érkezett tőle.

A miniszterelnök igenis köteles a sajtó munkatársainak megfelelő keretek között a rendelkezésére állni.

Azért kapja a fizetését, azzal jár az általa betöltött pozíció, hogy tájékoztat is. Minden állampolgárt, nem kizárólag a rajongóit, követőit. Egy kormányfő nem rocksztár, ideális esetben nem is szektavezér. Minden magyar ember szolgája, fizetett alkalmazottja, minthogy korporatív képviselője is egyben.

Bőven van igazság abban, hogy egy templomból való távozás utáni helyzet aligha tűnik a megfelelőnek erre a tájékoztatásra, de az évtizedes múltra visszatekintő folyamatos elutasítás ismeretében teljesen érthető, hogy a sajtómunkások megpróbáltak élni egy kevéssé alkalmas, amolyan utolsó szalmaszálként értelmezhető akcióval. A reakció egyértelmű: ez a politikus márpedig soha nem válaszol annak, akinek nem akar.

2. Ki volt tiszteletlen?

A kormányfőt mentegetni próbálók szerint a Telex csapata „lerohanta” a miniszterelnököt. Aki viszont szívesebben hisz a saját szemének, a két videón láthatja, hogy az újságíró nem agresszív, nem indulatos, hanem békés hangnemben kérdez, a szóhasználata is megfelel a tisztelet elvárásainak („Miniszterelnök úr…”). Ha mindenképpen hiperérzékeny szemüveggel próbálná bárki elemezni a felvételeket, éppenséggel a politikus rövidke, azóta nem véletlenül mémmé vált válaszfélesége tűnhet tiszteletlennek. Gondoljunk bele:

mikor szokta bárki úgy megszólítani a másikat, hogy „Ember”? Kocsmában, lelátón, közlekedési szituációban, és valahogy rendre a feszültség kifejezésének tipikus megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Sok tisztelet nincs benne.

Itt érdemes megjegyezni, avagy emlékeztetni magunkat, hogy a politikus szolgálja a társadalmat, így annak tagjaként az újságírókat is, nem pedig fordítva. Nem szép, ha egy újságíró tiszteletlen, elvárható egy ilyen személytől az udvariasság, ami ugyanakkor egy felelős pozícióban lévő politikus számára kötelező minimum. Lenne.

És ismételjük el: ha az érintett politikus tisztelettel bánna a sajtó munkatársaival, sem ez a cikk, sem az a két videó nem létezne. A miniszterelnöknek a magyar állampolgárok és az őket képviselő médiamunkások iránti tiszteletlenségéből fakad az egész kellemetlen, nézni is rossz történet.

3. Mentség-e, hogy „most jöttem a templomból”?

Egészen más lenne az újságírói próbálkozás erkölcsi megítélése, ha az újságíró bement volna a templomba, és imádkozás közben dugta volna oda a mikrofont a kormányfő orra alá. Nem ez történt. A társadalom közösségét kimagasló felelősséggel szolgáló személyt kérdeztek közterületen.

Az, hogy épp lelki programról távozott a politikus, valójában elősegíthette volna, hogy kivételesen ne kirekesztően, elzárkózva, elutasítóan viselkedjen az illető a munkáját végezni próbáló újságíróval szemben.

És emiatt igencsak kellemetlen, noha hiteles keretezést kapott az egész nemválaszolósdi, éspedig a Szemlélek friss felmérésének eredményét megerősítve. Az egyházakat is szimbolizáló templom, ahonnan távozott a politikus, ilyenformán ugyanis a vallásosság hiteltelenségére, a társadalmi erkölcsi iránymutató képességének hiányára, egyben a politikai elfogultságra is ráerősített.

Az pedig csupán járulékos dilemma, hogy ha valóban magánprogramon vett részt a politikus, mit keresett ott a szóvivője…

+1. Miként lehetne gyógyítani a videókon megörökített társadalmi sebzettséget?

Bizony, itt nem egy kormányfüggetlen médium és egy pártvezér harcáról van szó, hanem egész magyar közéletünk betegségének hű lenyomata a két felvétel. És

egyáltalán nem biztos, hogy ezt a kakaskodást a politikusok kezdték.

Ha mi nem is emlékszünk rá élesen, nyilván ott van a közéleti szereplők zsigereiben a rendszerváltás óta nem ritkán előforduló jelenség, amikor a mikrofonos/kamerás hírmunkás ténylegesen lerohan, útonáll, zaklat, akár a mellékhelyiségbe is követni próbál.

A legkevésbé sem inkorrekt a politika részéről, ha igyekszik mederbe terelni a megkérdezhetőséget, ha ki vannak jelölve a tiszteletet sem nélkülöző újságírás, nyilvánossági munka határai. Napjainkra azonban nem egyszerűen átestek a ló túloldalára a kormányzat képviselői, sokkal inkább megszűnt a ló. Lecserélték valami másra, aminek megnevezését az olvasó fantáziájára bízom.

Az elmúlt hónapok egyértelműen arról szóltak, hogy súlyos beteg a hazai közbeszéd. Válság van. Lehet egymásra mutogatni, azt hangoztatni, hogy „úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött”, ezek azonban nem segítik elő a remélt békét.

A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a felelős politikusok kellő tisztelettel, elvárható alapossággal, megfelelő rendszerességgel tájékoztatnák a nyilvánosságot.

Ez évek óta nem adottság. Ami helyette van, azt a legudvariasabban is a „bábszínház” kifejezéssel lehetne illetni.

Aki pedig nem szeretné, ha következetes elzárkózása, kirekesztő viselkedése miatt közterületen kényszerüljön őt a sajtó megkérdezni közügyekről, válasszon bátran olyan foglalkozást, ahol nem kell megfelelnie ilyen jogos elvárásoknak.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.