Keresztény utópia: hogyan lehetne a krisztusi értékeket megjeleníteni a politikában?

Mi történne, ha keresztény hitünk nem volna érzékeny a politikai oldalak álláspontjára, hanem Krisztus radikális szeretetparancsához igazodna? Tornay Gábor katolikus hitoktatási szakmai tanácsadó írása provokatív kérdéseket tesz fel az érdekvezérelt közélet aktuális helyzetéről és a lehetséges keresztény megközelítésről. Utópia-e olyan világban gondolkodni, amelyben a szeretetnek nincs pártállása?

Szeretnék olyan világban élni, amelyben nincs jobb- és baloldal! Jó lenne, ha az Alaptörvénybe foglaltan keresztény országban, Krisztus és a közelmúlt szent pápáinak útmutatása szerint, a jelen kor kommunikációs sajátosságai mellett azt tennénk, amire az Úr meghívott minket. Érthető lenne, amit egyházunk tesz, azaz egyértelmű és hitvalló lenne az Út, az Igazság és az Élet hétköznapi kérdéseiben. A teljesség igénye nélkül szeretném felhívni a figyelmet néhány olyan tényre, amely égbe kiált, de mintha figyelmen kívül hagynánk őket.

A konkrétumok előtt viszont fontos, hogy lelassuljunk, és koncentráljuk a figyelmünket, kérdésenként meg-megállva őszintén válaszoljunk magunknak is. Ez azért szükséges, mert a bennünket körülvevő kommunikációs zaj már-már önmagunktól is elidegenít. Alig van téma, amit olyan fontosnak tartunk, hogy önmagunk reflexióját tudati, mélyebb egzisztenciális kontrollal szemléljük.

⧫ A hitem határozza meg a véleményemet közéleti kérdésekben, vagy a közéleti kérdések alakítják a hitemet is?

⧫ Képes vagyok-e, akarok-e még rátekinteni a személyes hitemre?

⧫ Fejlődik-e a hitem?

⧫ Mit jelent számomra a spiritualitás, az istenkapcsolatom, amely végső soron meghatározza örök létezésemet?

⧫ Van-e érdek a földi szeretetkapcsolataimban?

⧫ Miért hiszek Istenben?

Hirdetés

⧫ Elhiszem, hogy Isten szeretetére, amely minden értelmet meghalad, csak egyetlen válasz létezik: a teljes önátadásom? „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mt 8,35)

⧫ Mi maradna keresztény hitemből, ha kivennénk belőle a pokoltól való félelmet mint negatív motivációt, illetve a mennyország ígéretét mint pozitív motivációt?

Az utolsó kérdés hallatán még hitoktatók között is gyakran találkozom értetlenkedéssel, jobb esetben zavart hallgatással.

Igen, ez a kérdés szembesít vele, hogy istenkapcsolatunkba is beférkőzött a korunk kapcsolatait gyakorta uraló személyes érdek. Minden kapcsolat, ami valamilyen érdek mentén formálódik, szükségszerűen elidegenítő. Ha az istenkapcsolatunkban is érdek van, akkor ez elválaszt a Teremtő Istentől; az Atyától, aki szereti a gyermekeit. Mind a nyolcmilliárdot!

„Szeress, és tégy, amit akarsz!”

Az első szeretetben nincs semmilyen önzés. Ahogy János apostol is írja: „Mi azért szeretjük Istent, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) A szerelemben sincs olyan motiváció, amit érdek irányít. A szerelmesek érdek nélkül, egészen misztikus módon vonzódnak a másikhoz. Eredendően a szülői szeretetben sincs. A szülő elemi vágya, hogy ne valamilyen érdek miatt vagy félelemből ragaszkodjon hozzá a gyermeke. Létezik tehát az a kapcsolódás két személy között, amiben nincs érdek! Jézus a hegyi beszédben sorra veszi az ember szinte minden élethelyzetét, aggodalmát, ami befolyásolhatja a Szeretethez való viszonyt, és a legvégén, összefoglaló üzenetként, megnyugtató módon felszólít: „Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,32b–33).

„Szeress, és tégy, amit akarsz!” A Szent Ágostontól származó teljes idézet így hangzik: „Szeress, és tégy, amit akarsz: ha hallgatsz, szeretetből hallgass; ha kiáltasz, szeretetből kiálts; ha megkímélsz valakit, szeretetből kíméld meg; ha büntetsz, szeretetből büntess. Legyen benned a szeretet gyökere, ebből csak jó fakadhat.”

Szeretnék szeretetből kiáltani, mert napjaink némely gyakorlata miatt úgy tűnik, hogy 2000 év tanulságai is kevesek ahhoz, hogy mi, hívők egyértelműen Krisztushoz és az eredeti tanításhoz illeszkedő módon vegyünk részt a társadalom életében.

A konstantini fordulat óta maga az egyházi intézmény is akarva-akaratlan, többé-kevésbé összebútorozik a politikai hatalommal.

Talán sokan ennél a kijelentésnél hagyják abba az olvasást. Érzékeny terület. Igen, az. Hívő állampolgárként is szavazni fogunk. A hatalomnak nem mindegy, hogyan. Akik Magyarországon élnek, nem tudják kivonni magukat az érdekvezérelt politikai kommunikáció elidegenítő, szeretetlenséget szító, hazugságoktól terhelt, manipulatív hatásaitól. Az egyházi tanítás tiszta, a gyakorlatban viszont szent szándéka ellenére is könnyen áldozattá válik, ha nem képes átlátni a szeretetlen, önző megoldásokon, és rajtuk felülemelkedve Isten Országát építeni itt, a földön. Politikai hatalma volt Pilátusnak is. Fentről kapta ugyan, de valójában semmi hatalma sem volt Jézus felett, aki maga adja oda az életét (vö. Jn 10,18). Az Egyház Krisztus teste (1Kor 12), tehát a politikai hatalomnak nem lehet semmi hatalma felette. Nincs olyan érdek, ami ezt indokolhatja!

Mindent szavazatra váltani?

Vegyünk néhány példát szeretett hazám elmúlt évtizedeiből. Egyszer egy országgyűlési képviselőnek megfogalmaztam egy szakmai anomáliát. Azt válaszolta: „Naiv idealista vagy! Nem tudod, hogy mi van a Házban! Nem az a kérdés, hogy mi lenne a humánus, logikus, igazságos, gazdaságos válasz a kérdésedre, hanem

hogyan lehet a kérdést úgy megválaszolni, hogy abból több szavazatunk legyen!”

Ezt akkor nagyon megjegyeztem. Ma már egyértelmű, hogy ez a politikai kommunikáció lényege. Érdemes valamennyi társadalmi kérdést és politikai üzenetet ezen a szemüvegen keresztül is megvizsgálni.

Kezdjük az oktatással. Ha a hatalom meg akarja oldani, hogy a szociodiverzitásból adódó kockázatok ne nehezítsék a közép- és felsőpolgári réteg gyerekeinek tudásgyarapodását, és az iskola biztonságos hely legyen, akkor kiszervezi az oktatást egyházi, alapítványi, egyesületi fenntartásba. Ez történt. Ezzel megoldja, hogy az iskolarendszer ne legyen nyíltan szegregált. Szavazatokat szerez az érintett társadalmi csoportokból. A polgári réteg tagjai örülnek, mert nem kell félniük attól, hogy negyedik osztályos kislányukat egy hetedikes fiú a szünetben molesztálja.

Az állam is nyer, hiszen további alacsony költségvetésű munkahelyeket teremt; az állami fenntartású iskolák többségének ma már iskolarendőrt is kell alkalmaznia a pedagógiai asszisztensek mellett. Nem túl nagy ár az sem, ha ingyenkönyvet és étkezést biztosítok a „rászoruló” tanulóknak, így elnyerem az őket nevelők szavazatát is. A következmények, amiről nincs nemzeti konzultáció: nő az analfabéták, az iskolakerülők és a fiatalkorú öngyilkosok száma, nő az alkohol- és a droghasználók, illetve az általuk elkövetett bűncselekmények száma stb.

Az oktatás ügyét nem lehet kizárólag a pedagógusok bérezésére degradálni.

Mi lehetne az Egyház krisztusi válasza erre? Talán ez: „Krisztus arra hívott, hogy a gyengékre, az elesettekre és a rászorulókra is legyen gondunk. Ha tehát a közfeladat ellátását finanszírozó állam ránk akarja bízni a felsőbb rétegek gyermekeinek oktatás-nevelését, akkor ugyanabban a körzetben bízza ránk az elmaradott szegény rétegeket is, biztosítva a tárgyi és személyi feltételek megteremtésének anyagi hátterét! Néri Szent Fülöptől Bosco Szent Jánosig hívő pedagógusok sora bizonyítja, hogy van krisztusi válasz a szegények, és/vagy az átlagostól eltérő magatartású fiatalok nevelésére.”

Egy államtitkárral beszélgettem erről a problémáról. Egy ideig partnerként kezelt, majd hatalmi arroganciával csak ennyit mondott. „Nincs szakember.” Nos, igen, a szakemberképzésre valószínűleg nagyságrendekkel többet kellene költeni. A világi hatalomnak soha nem volt érdeke a kiművelt emberfő. Talán nem véletlen, hogy politikai oldaltól függetlenül a rendszerváltás óta nem volt érdemi tartalmi és szerkezeti reform az oktatás területén. A politikai elit persze magániskolákba, liberális(!) országokból importált módszertanú, magas tandíjakkal és jól képzett, jól fizetett tanárokkal, az általunk ismert oktatástól jelentősen eltérő módon működő iskolákba járatja csemetéit.

A gyermek mint közjószág?

Ugyanide tartozik az élettel, a gyermekvállalással, a családok védelmével kapcsolatos kérdések köre. Az életet, az emberi méltóságot illetően az Egyház álláspontja egyértelmű. Nem kérdés, hogy a megfogant embrió élet-e vagy sem.

⧫ De van-e morális szempontból jelentősége annak, ha egy gyermek „bevállalásának” legfőbb motivációja a gyerekszámhoz rendelt állami támogatás? Isten ajándéka-e a gyermek, vagy csupán egy gazdasági érdek alapján létrejött döntés?

⧫ Vet-e fel morális kérdéseket a családban árván felnövő gyermek élete?

⧫ Van-e hatással a szüleivel, tanáraival, embertársaival kialakuló kapcsolatokra, hogy valójában pár millió forint megszerzése miatt „akart” gyermek?

⧫ Kimutatható-e összefüggés az eladósodott, „mindenképpen dolgozni kell mindkettőnknek” kényszer alapján működő kisgyermekes családok és a képernyőkön nevelkedő, mentálisan veszélyeztetett, meghökkentően „más” érzelmi intelligenciával fejlődő legújabb nemzedékek kialakulása között?

⧫ Vajon Isten nem arra tanít, hogy a megfogant élet az Ő ajándéka?

⧫ Fejlődéslélektani szempontból vajon helyettesíthető bármivel a szülő-gyermek kapcsolat?

⧫ Vajon a jövendő nemzedékek boldogulása szempontjából az édesanya szja-mentessége, vagy a gyermekkel eltölthető idő a döntő?

A mesterséges intelligencia sok mindenre jó, de a szülő-gyerek idődeficitet egyelőre nem fogja ellensúlyozni.

„Isten a görbe vonalakon is tud egyenesen írni” – magyarázta egy ószövetségi bibliai történet kapcsán egyik püspökünk. Igen, ez belátható, ám aligha szándéka a minket szerető Istennek, hogy folyamatosan ezt tegye, hiszen a „görbe vonalak” mindig az emberi céltévesztés következményeiként alakulnak ki. (Amit az újszövetségi Szentírásban „bűn”-nek fordítanak, annak eredeti görög szava „hamartia”. A kifejezést az íjászatban használták, és azt jelenti: „céltévesztés”.)

A család- és népesedéspolitika ebből a szempontból hátborzongató kifejezések.

Elidegenítik egymástól az embereket. Az isteni rend szerint az idősek és a gyermekek rászorulnak a munkaképes aktívakra. Évezredeken át ezt a családon, a nagycsaládon, a keresztény közösségen belül meg tudták oldani. A jóléti társadalmak sajátja, hogy politikát csinálnak a nemzedékek közötti természetes módon működő, Istentől rendelt együttélésből. Lehet, hogy paradigmaváltásra volna szükség?

Ha a keresztény közösség képes krisztusi módon gondolkodni, függetlenítve magát a társadalmi közeg nagyon is megosztó kommunikációjától, akkor eljuthat oda, hogy felteszi a kérdést: „Nem céltévesztés-e a gyermekvállalást pénzzel motiválni, pusztán azért, hogy a demográfiai anomáliák oldódjanak? Vajon ezen anomáliák nem azért alakultak ki, mert már korábban is célt tévesztettünk?” Az életnek nem azért kell létrejönnie, hogy a demográfiai korfa jobban nézzen ki! Nem azért, hogy a fenntartható növekedést szolgálja. Nem azért létezik az ember, hogy adó- és járulékfizető legyen.

Hiszem, hogy a keresztény ember felelőssége felismerni és rámutatni a fenti jelenségek dehumanizáló voltára, és tanúságot tenni arról, hogy ez nem a Szeretet útja, ezek nem a keresztény hitre építő megoldások. A Gonosz egyik leghatékonyabb eszköze, hogy olyasmivel foglalkoztatja az embert, ami látszólag jó, ám az isteni rend szempontjából szeretetlen és mérgező.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.